Mozgókép - Időhurok

Az ezerkilencszáznyolcvanas évekre megszületik az időügynökség, melynek feladata a múltban elkövetett, nagyobb horderejű terrorcselekmények megakadályozása, felhasználva minden lehetséges eszközt, legyen az akár morálisan elítélendő. Névtelen főhősünk, ezen ügynökség tagja, akinek a feladata, hogy a közelmúlt történelmén keresztül üldözze a Sistergőt, minden idők legveszedelmesebb terroristáját.

Az ügynök a múltban visszatérve nem hághatja át a lefektetett szabályokat, különben halálra ítélik a jelenben, mégis komoly befolyással kell lennie arra, hogy elindítson egy folyamatot, mely a Sistergő megállításához vezet. 



Ehhez pedig a célszemélyt, egy a bárba betévedő férfit kell, hogy rávegyen egy időutazásra, hogy találkozzon saját múltbeli énjével pár nap erejéig, majd pedig örökre elhagyva őt, kezdetét vegye az örök körfogás.

Az Időhurokról nagyon nehéz spoiler mentesen beszélni, a csattanó lelövése nélkül csupán annyit árulhatok el, hogy ennyire rossz filmet már régen láttam, de az is meglehet, hogy soha korábban. Megtekintése komoly frusztrációt keltett bennem számtalan blődsége végett. Ha egy igazán rossz filmet akarsz látni, ami valami egyedit, mégis oltári baromságot mutat be az időutazásra építve, és sorozatosan hányja-veti a logikai bukfenceket, akkor semmiképpen se hagyd ki...

…egyéb esetben pedig, SPOILER: Nos, igen, az időutazás a filmipar egyik kedvelt boncolgatni való témája, ami számtalan lehetőséggel kínálkozik a jobbnál jobb mozi élmény megalkotására, viszont ez az Időhurok esetében nem így sült el. A film első 50 perce nem is szól másról, mint egyfajta felvezető a bárba betért, összetört életű férfiról, aki valójában egykoron nő volt, pontosabban hermafrodita, és csupán a leendő időügynökség komoly befolyása végett változott férfivá, egy a beleegyezése nélkül végrehajtott műtét következtében.

Ennek lényegi szerepe abban rejtőzik, hogy a romokban heverő férfi, nem más, mint a jövőből érkezett ügynök (csak egy időutazási baleset végett ő már a felismerhetetlenségig lett operálva). Utóbbinak célja az, hogy visszacsalogassa a fiatalabb énjét a múltba, hogy az kapcsolatot létesítsen saját önmaga, fiatal lánykori énjével, aminek révén nem más fog megszületni, mint saját önmaga, aki, mint a film végére kiderül, nem más, mint a Sistergő. Az ügynöknek pedig - tovább utazva az időben -, meg kell ölnie a robbantót, hogy a körforgásban átvegye annak szerepét, amíg a bárban felszedett férfi az ő helyébe lép, a végtelenségig újraindítva a folyamatot, amit a fiatal énjének hátrahagyott magnófelvételek biztosítanak.

Na mármost, a film ott elvérzik, hogy a jövő ügynöke, nem más, mint két múltbeli énjének a gyereke, azaz a két szülő, saját maga, aminek következtében ez a folyamat semmilyen körülmények között nem indítható el, hisz ő maga, a főszereplő, nem létezik és nem is létezhet soha. Ezért is teszi fel a kérdést egy adott pillanatban, hogy: „Mi létezett előbb, a tyúk vagy a tojás?” - ami roppant jópofa, csak esetünkben sem tyúk, sem tojás nem létezik, mivel egy időparadoxonnal állunk szemben, ami az egész időhurkot (azaz a végtelenségig ismételt időbeli körforgást) elindítja.

A vontatott kezdés, azaz a film kétharmada, majd pedig a sebes tempóra váltás és a cselekmény minél zavarosabb tálalása, garantálni fogja, hogy az agyadba rágja magát néhány órára, annak ellenére, hogy nincs mit gondolkodni rajta, mert a kezdetektől elvetél a történet, amellett, hogy előre kitalálható minden apró részlet, csak amíg be nem bizonyosodik, addig az ember próbál bizakodni, hogy mégsem ekkora sületlenséget ötlöttek ki a forgatókönyvírók. Ezek után már mellékes a felvonultatott ’60-as, ’80-as évekbeli abszurd technológia, ami inkább mulatságosan hat, minthogy az ember egy pillanatig is komolyan tudná venni, csak úgy, mint ezt az egész hermafrodita „fordulatot”. Persze mondhatnánk, hogy az időutazás is fikció, de azért tartsuk be a fikció határait, és ha feltételezzük az időben való ugrálás lehetőségét, ne építsük a történetet egy abszurd, lehetetlen, minden logikával szembemenő cselekményre. Ez a film márpedig nem egyszerűen beleesik az időparadoxon hibájába, hanem arra építkezik.

Aki kivételes módon kedveli az időutazós filmeket és nem bír ellenállni neki, az nézze meg, egyéb esetben nagyon kerülendő alkotás, másfél óra elpocsékolása az ember életéből, nem csak blődségei, hanem az unalmas mivolta végett is. Nem emlékszem, hogy a sci-fi műfajon belül láttam volna-e hasonlóan rossz alkotást, meg úgy általánosságban sem hiszem, hogy megtörtént volna, hisz arra emlékeznék, mint ahogy az Időhurok minden mozzanatára hetek teltével is. Nagyon alattomos film, lassan berágja magát az agyadba, hogy napokig kínozzon abszurditásával, már fizikai fájdalmat okozva a tömény blődségével.

Műfaj: sci-fi

Műsoridő: 97 perc

Debütálás: 2014.

Rendező: Peter Spierig, Michael Spierig

Forgatókönyv: Peter Spierig, Michael Spierig

Főszereplők: Ethan Hawke, Noah Taylor, Sarah Snook

Zerko