Féktelen száguldás, elmosódó kép és csőlátás a nitro hajtással, leszorítások, ütközések, csattanás a forgalommal és szilánkosra törött, repkedő roncsok hangos recsegései... aki egyszer találkozott vele, az bizton vágja rá, hogy ez csak a Burnout lehet.
Nagy bajban van, aki hozzám hasonlóan rajongott a Burnout szériáért, személy szerint a Burnout 3: Takedownnal csatlakoztam be a sorozatba, majd annak páratlan arcade élménye végett az összes folytatásra is beneveztem, ezekből pedig még további kettő akadt csak a PlayStation 2 generáción, elunni mégsem lehetett, főleg, hogy a stílus megteremtője és egyedüli képviselője a csúcsra járatta azt. Ezt a csúcsot gyakorlatilag a 2008-as Burnout Paradise-szal érte el, ami a széria utolsó felvonása is volt egyben, és bármennyire voltak oda érte a kritikusok (csak úgy szórták rá a 9-10 pontos értékeléseket a nagyobb magazinok) és teljesített jól a kasszáknál is, az EA teljesen más üzletpolitikába vágott, hogy az óriási koncepciós fordulatot vett játék, hosszas hallgatásba temetkezzen, és majd csak az epizód tizedik évfordulóján jelentkezzen egy remaster kiadással.
Aki valami hasonló élményt keresett volna, legutóbb a 2010-es Need for Speed: Hot Pursuitban bukkanhatott rá visszafogottabb tálalásban, a még PS2 generációt idéző kötött pályás versenystruktúrában, a szembeötlő hasonlóság nem is véletlen, mert ezt szintén a Criterion hozta össze a tőlük elvárható minőségben, ezen kívül a stúdiótól távozott alkalmazottak alapítottak egy új csapatot és próbálkoztak életben tartani az arcade versenyek különlegességét, a 2019-ben megjelent Dangerous Drivinggal, felemás minőségben, felemás fogadtatással.
Szóval már érthető a sorozat kedvelőinek a problémája, mostanra már alaposan kiéheztek egy új epizódra, ami nincs, így marad a polcon történő kotorászás, aminek köszönhetően 13 év elteltével előszedtem a széria utolsó darabját, ami még nem került kivesézésre és a remaster kiadással még némi aktualitást is nyert, ha esetleg szemezne vele valaki, ez utóbbi csupán annyiban különbözik, hogy egybecsomagolták az összes bővítményt és kapott némi grafikai tupírt. Utóbbi aztán hidegen hagy és eszemben sincs külön ezért még egyszer megvenni az aktuális konzolra, főleg, hogy a játékot elindítva, ismét elő kellett keressem a dobozát, hogy meggyőződjek róla, valóban 2008-ban jelent meg a Paradise, mert a mai napig fantasztikusan néz ki, még mindig nagyon kellemes látványt nyújtva a város látképe és a lassított felvételben a falnak, korlátnak, vagy a forgalomnak szorított felboruló verdák összezúzódása a repkedő szilánkokkal, tehát érvényes továbbra is a szabály, hogy azoknak érdemes a remaster kiadásokra beruházni, akiknek ez idáig kimaradt volna a játék, vagy a nyenyec elvitte a lemezt.
Az említett fordulat a játékmenet megváltoztatásában csupán annyit takar - mégis drasztikus mértékű -, hogy a régebbi, kötött pályás versenyek helyett egy hatalmas, nyitott és szabadon bejárható várost kapunk, igazi - annak idején - új generációs előrelépést szolgáltatva a színtérrel, és bár hangozhat csekélységnek, mégis úgy megbolygatja a játékmenetet, hogy hozzá is ad az élményhez, de el is vesz belőle. Hozzá ad, mert tényleg teljes szabadsággal kószálhatunk a városban és fedezhetjük fel azt számos rejtett zugával, ugrasztójával, nehezen elérhető, szétzúzandó tábláival és a versenyeken előnyt biztosító rövidítések feltérképezésével, a közlekedési lámpáknál pedig kerékcsikorgatással vehetjük fel a temérdek kihívás egyikét.
Azért is említettem inkább kihívást, mert az ismert több résztvevős verseny, 1v1 verseny, az időlimitre teljesítendő, autóhoz kötött futamok, és az autók kiütésével pontszerzős Road Rage versenyek mellett beköszöntek újabbak is, mint Marked Man, ahol a játékos jelenti a célpontot a fekete, böszme járgányoknak, amik próbálják összezúzni és kiütni az utakról, ellehetetlenítve a célba jutást. Óriási hiba lett volna nem szerepeltetni a Stunt Runt a nyitott város esetében, a szintén új játékmódban drifteléssel, ugratásokkal, nitrózással és különféle hajmeresztő mutatványokkal kell a kitűzött pontszámot elérni, és azt is külön meg kell jegyezni, hogy ismét jelen van - mert a Dominatorban nem kapott helyet - a Crash mód is, ezúttal bármely kereszteződésben indítva borulást, majd egy gombbal bucskáztatva a kocsit addig, amíg a nitro sáv engedi, minél nagyobb károkat okozva a forgalomban, egyben ezzel töltve vissza a mércét.
Ezt az utóbbi játékmódot gyakorlatilag kinyírták, mert ebben a formában közel sem olyan szórakoztató - vagy egyáltalán nem -, mint annak idején egy kötött pályán megtervezni az ugratókkal és pontszorzókkal, bónuszokkal teleszórt útvonalat, majd megfelelő ügyességgel tömegkarambolt okozva becsapódni, ezúttal lőttek minden ügyeskedési és taktikázási opciónak, a kevés lehetőség végett roppant egysíkúak a tömegszerencsétlenségek. Más a helyzet viszont a versenyekkel, melyek eszméletlen tempóban zajlanak továbbra is, miközben a szemközti sávban haladva kerülgetjük a forgalmat, hogy nitro mércénket visszatöltve utolérjük ellenfelünket és egy kellő pillanatban, a megfelelő pontra bemért lökéssel a falhoz kenjük, hogy további hajtóanyagot nyerve törjünk az élre, mert a mesterséges intelligencia ehhez igazodik, a minél látványosabb és adrenalin pumpálóbb futamokhoz, így ha kell bénázik, lemarad, ütközik - fantasztikusan mindig odaverve a szétzúzott forgalmat, ahol pont nem számítana rá az ember -, a feszültség növelésére pedig belehúz, utoléri és leszorítja a játékost, hogy szikrázzon a szalagkorlát és a kasztni, a Road Rage esetében mindig az ember közelében maradva a feszült pusztítás érdekében, kizárólag ebben a játékmódban teleportálva az ellenfeleket, ha lemaradtunk volna.
Mert lemaradni gyakrabban fogunk, mint bármikor a korábbi epizódok bármelyikében, és nem azért, mert a Revenge-ben megismert kiszögelléseket előszeretettel alkalmazták ismét a város felépítésekor - a látványában szintén ehhez hasonlatosan színtelenebb, komorabb, de közel sem olyan sötét a látkép -, inkább fog problémát jelenteni a terebélyes város és a futamok útvonalának betanulása, ugyanis minden esemény alatt továbbra is szabad teret nyerünk a teljesítéshez, nincsenek lezárások és terelések, ami jó a rövidítések felkutatásához, ugyanakkor hátrányos a kanyarok elvétésekor, utóbbi esetben jelentős lemaradást szenvedve el. Márpedig könnyen belefuthatunk ebbe, hiába jelzi a felső sávban indexszerűen az irányt az utcatáblával, vannak olyan beláthatatlan területek, ahol fel sem tűnik a száguldás közepette, hogy ott leágazás lett volna, nem mellesleg számos esetben nem ugrik fel az index, vagy késve jelenik meg, tehát nincs mese, a várost is és a versenyeket is ki kell tapasztalni, mert a kereszteződéseket nagyon könnyedén el lehet véteni és akkor már sehogy se fogunk az élre kerülni.
A másik nagy hiba szintén ide kapcsolódik be, a szokott módon kizárólag első helyezés van elfogadva a teljesítéshez - vagy a pont limit elérése -, de ha elbuktuk a futamot, akkor nem lehet újraindítani, hanem vissza kell kóricálni a városban, hogy újra felvegyük azt, persze ez a későbbiekben egy patch formájában javításra került, tehát csak a játék első hónapjaiban állt fenn a probléma, illetve a javítás hiányában kell számolni ezzel. Furikázni márpedig rengeteget fogunk, mert tartalmában a legbőségesebb epizód, legalább 60 órába bele fog telni, ha a számlálót 100%-on szeretnénk látni. A grafikára már kitértem, de tényleg az idő távlatában mérhető le igazán, hogy az annak idején - a fakósága ellenére is - áll leejtős prezentáció mennyire ütős volt, mert kiválóan ellenállt az idő vasfogának és szépen fest a mai napig, a fiktív márkákat felvonultató, tulajdonságaik alapján kategorizált, temérdek verdát is beleértve, melyek megkaparintásához nem elegendő a futamok megnyerése, hanem az utakon véletlenszerűen felbukkanó járműveket még le is kell vadászni, szintén remekül használva ki a nyitott terepet.
A hangeffektek szintén csodásan muzsikálnak, némi recsegés, ropogás még elfért volna, mert többnyire csak csattannak és kegyetlenül dübörögnek a zúzások, a szokott módon temérdek zenei aláfestést is kapunk a játékhoz - bár felét a korábbi Burnoutokból -, az indítást követően érdemes is egy fél órát rászánni, hogy saját playlistet állítsunk össze, mert nagyon vegyes a felhozatal - elfért volna pár keményebb zene is, a Rammstein, Feuer Frei hiánya óriási vétek, nagyon passzolt volna a bang, bang (viszont ettől találóbb a Guns N' Roses Paradise Cityje), de van helyette a Twisted Sistertől az I Wanna Rock vagy az Airbourne-től a Too Much, Too Young, Too Fast, mert sajnos inkább a pop-rock jellemző -, de éppen ezért fog mindenki maga számára kedvelhetőt találni benne, csak legfeljebb szűkös playlisttel.
A széria utolsó darabja a mai napig egy rendkívül időtálló alkotás és nem csak a folytatások hiánya végett, páratlanul zúzós arcade verseny élményt képes biztosítani, de azzal számolni kell, hogy ez az élmény messze eltér a korábbi epizódokétól és a Need for Speed: Hot Pursuittól is, mert a nyitott város magával hozott kellemetlenségeket is az új élmények mellé. Az viszont feltétlen a sorozat befejezése végett van, hogy a maga nemében egy páratlan és különleges alkotásról van szó, amit feltétlen ajánlok mindenkinek, aki eszeveszett száguldásra, adrenalin dús, reflexekre kiélezett, leszorításokkal, ütközésekkel és zúzásokkal teli feszült futamokra vágyna. A pontszámot a szokott módon a megjelenéshez igazítottam, viszont kivételesen ugyanennyit adnék rá, ha ma jelenne meg.
8 pont
Műfaj: arcade verseny
Megjelenés: 2008. (Xbox 360, PlayStation 3, PC) - Remastered: 2018. (Xbox One, PlayStation 4, PC, Nintendo Switch)
Fejlesztő: Criterion Games
Kiadó: Electronic Arts
Zerko
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése