Bizonyíték vadászat - CSI: Hard Evidence teszt

Annak ellenére, hogy kedvenceim közé tartozik a Helyszínelők sorozat, igen hosszasan halogattam a filmen alapuló játék kipróbálását, előre sejtvén, hogy kettős kimenetele lehet a dolognak, vagy nagyon fog tetszeni, vagy pedig óriási csalódást fog jelenteni. Szerencsésebb lett volna az előbbi eset, de sajnos nem így alakult, hanem valahol a kettő eshetőség között megállapodva, nagyon vegyes érzésekkel sikerült befejeznem a játékot.

Vitathatatlan, hogy a játékot készítő Telltale Gamesnek nehéz alapanyaggal kellett dolgoznia, de aki jártas a videojátékok világában, annak ismerősen csenghet a stúdió neve, tudván ezzel, hogy a legtökéletesebb műfajt, a point and clicket választották az adaptációhoz, minek következtében annyi lesz a teendőnk, hogy az egérkurzort manőverezve derítünk fényt a bűnös lelkületűek cselekményeinek minden mozzanatára, hogy kellő bizonyítékokat felhalmozva juttassuk őket a rács mögé.

A sorozatból jól megismert eszközöket fogjuk az unalomig ismételve bevetni, olyan gyakorisággal, hogy a játék végére már a nyugdíjkorhatárt súroló, a munkájába megkeseredett helyszínelőnek érezhetjük magunkat, de ezzel rögvest el is árultam, hogy a kezdeti ismerkedés a játékkal, majd az általa nyújtott logikai feladványok élményei, több okból is hamarjában torkollanak monotonitásba.

Elsődleges helyszínünk a labor lesz, ahol felvéve az újabb bűneset aktáját, rögvest haladunk tovább a tetthelyre, hogy felcsapva helyszínelői ládikánkat, mindig a célnak megfelelő eszközt rántsuk onnan elő, hogy lefotózzuk az áldozatot, ujjlenyomatokat, szövet és DNS mintákat gyűjtsünk be, vagy a sötétebb rejtett zugokat elemlámpával felderítve zacskózzuk be azon tárgyakat, melyek közelebb vihetnek ahhoz, hogy a tettes csuklóján kattanjon a bilincs. 



Amennyiben úgy érezzük, hogy az adott helyszín forrásait kiaknáztuk, a laborba térünk vissza a pakk társaságában, hogy kielemezzünk minden apró részletet. Érdemes is a begyűjtött tárgyakat addig vizslatni, amíg a zöld pipa meg nem jelenik mellettük, hisz az esetek legalább felében tartalmaznak kulcsfontosságú ismereteket a tettes kilétéről. Ahogy kezdünk beleőszülni az eszközök állandó forgatásába, úgy igyekszik a program újabb, a filmből jól ismert darabokat beemelni, mint a törött tárgyak összerakása, lőfegyver teszt, vagy a lézerirányzékok bevetése a pontos röppálya meghatározáshoz, csakhogy az ekkorra már monotonul ható, érdektelen játékba, ez cseppnyi színt sem fogni.

A játék szerves részét képezik a kihallgatások, melyek révén számos információra tehetünk szert, leginkább az áldozat és a szereplők közötti viszonyra, ami további lendületet adhat a nyomozás irányának, újabb helyszíneket nyitva meg, újabb bizonyítékokat zsebelve be, majd pedig szépen mindenkit egyesével a kihallgató szobába citálva, immár az asztali lámpa fényével megvakítva vallatunk tovább. Ezt mondjuk kicsit furcsállottam is, hogy a bűntényfelderítés végső szakaszára már mindenkit beidézünk kihallgatásra, ez jól tükrözi, hogy sok találgatási esélyünk nincs is a gyilkos kilétére vonatkozóan, hisz a játék nélkülözi a töltelék karaktereket, meg amúgy is, általában a legkézenfekvőbb személy az elkövető és ritkán húzódik meg a háttérben olyan rejtély, mely változtatna ezen.

Persze mindenhez engedélyek szükségeltetnek, melyet Brass-tól kell minden alkalommal kikérnünk, felmutatva a kellő mennyiségű bizonyítékot számára. Ugyanez a helyzet bizonyos helyszínek megnyitásával, vagy egy adott helyiség, tárgy alaposabb megvizsgálásával, elengedhetetlen minden esetben a bírói felhatalmazás. Van egy további állandó helyszínünk ahova el kell látogatnunk minden bűnügy esetében - annak ellenére is, hogy sokszor semmi plusz információval nem rendelkezik, és egyfajta töltelékként szolgál csupán -, ez pedig a boncterem, ahol Robbins tárja elénk azt, amit amúgy is tudunk. Például egy golyó szaggatta holttestnél megkérdezhetjük tőle, hogy mi okozta a halált…

Ezen három szegmens, azok kombinációi és szövevényes varrációi képezik magát a játékot, a helyszínelés és bizonyítékelemzés, a kihallgatások, és az engedélyek begyűjtése, melyekre soha semmiféle utalást nem fogunk találni, hanem magunknak kell rájönnünk a helyes sorrendekre, majd a kellő pillanatban a program jelzi számunkra, hogy további helyszínek, vagy lehetőségek nyíltak meg számunkra, amivel csupán annyi a probléma, hogy sok esetben logikátlanul épülnek egymásra.

A kezdetekben érdeklődéssel vetettem bele magam a helyszínelésbe, magával ragadtak a logikai feladványok, a szabad kezű döntések és a sorozat színvonalával megegyező történetek, mígnem észbe nem kaptam, hogy, csupán színfalakról van szó - köszönhetően a néhol szőrszálhasogató és logikátlan megoldásoknak -, és ez a legrosszabb, ami történhet egy játék esetében. A helyszínelés kötött, zárt rendszerben működik, amíg nem érünk el bizonyos pontot a bizonyítékok begyűjtésében, addig nem enged tovább a program, de ez evidens egy krimi játék esetében, csakhogy vannak olyan buktatók benne, amin könnyedén fennakadhat a játékos annak köszönhetően, hogy a logikai fonalat több ízben is elveszti a játék és irracionális módon nyílnak meg az események, néha már apróságokon múlik az, hogy fél órát szöszölünk a továbbjutás lehetőségén, ugyanis, amíg nincs meg a fejlesztők által kitűzött pont, addig csupán a meglévő helyszínek és szereplők között ugrálhatunk, hogy vajon hol hagyhattunk hátra valamit, ami sok esetben csekélységnek számítana.

Sajnos a történet is erősen megzuhan a játék előrehaladtával, és a játékos egyre inkább veszti el az érdeklődését. A kezdeti színvonalas krimik hamarjában szappanopera szerű, érdektelenül ható sztorikra vált, nem egy esetben kölcsönözve a sorozatból. Nem kevés az újrafelhasznált helyszín is, melyek sorban ismétlődnek, egyre inkább vesztve el fantáziáját a játék és egyre inkább távolabb lökve a játékost a világától. Az engedélyek megszerzése is igen furcsa módon működik, hisz megkapjuk azt házkutatásra, de egy laptopot már nem ellenőrizhetünk, egy szekrényt nem nyithatunk ki, majd csak akkor, ha a történet kellő pontját elértük, minek következtében állandó ingajáratban leszünk és szemlélhetjük a töltőképernyőt vagy azt a pár másodperces, szintén repetitív Las Vegas-i felvételt. De ami a legbosszantóbban tud hatni, hogy a kreatívabb és nehezebb feladványok helyett, néhol szívatósra vették a továbbjutást biztosító feladatot, ekkor ütközik ki igazán a cselekmény erőltetettsége.

Egy-egy ügy lezárását követően Grissom értékeli teljesítményünket, mint például hagytunk e hátra bizonyítékot (mindegyik meglétével zöld pipát kapunk egy helyszínre, ami persze nem jelenti azt, hogy nem kell oda visszatérnünk), használtunk e segítséget (apró füleseket adnak társaink, sok esetben használhatatlan), és hálásan megköszöni, ha bővítettük rovargyűjteményét a helyszínek eldugott zugaiban megcsípett példányokkal, amiket a Bonus menüben meg is nézegethetünk üvegcsékbe zárva (so much fun), kiemelkedő teljesítményeinkért cserébe pedig különféle apró extrákat is megnyithatunk (videók és rajzok).

Bár a játék már régen látott napvilágot, a prezentáción remekül leszűrhető, hogy nem egy időtálló alkotás és csupán a célnak megfelelő, azaz a karakterekre rá lehet ismerni (minden érdemleges szereplő felbukkan a játékban), amíg szinkronjukért az eredeti színészek felelnek, az igazat megvallva, pocsék munkát végezve.



Összesen öt bűntény vár megoldásra, melyek az egy órától, egészen a kettő, kettő és fél óráig terjedő intervallumban mozognak, összességében a tízórányi, nem éppen önfeledt játékot garantálva.

 

Óriási potenciál rejlett a játékban. A kiváló műfaj választást követően a kivitelezés viszont elbicsaklott. A Hard Evidence képes pár élvezetes órát biztosítani a bevezetőben, de csak addig, amíg a színpadi lepel le nem hullik, és rá nem eszmélünk kötöttségeire, a logikát nélkülöző ficsöreire, amit képesek tetézni az egyre laposabb történetei. Sajnos a műfaján belül is gyengén szerepel, vétek lenne egy Sherlock Holmes játékkal egy napon említeni.

4 pont

Műfaj: point and click

Megjelenés: 2007. (PC, Mac, Xbox 360) 2008. (Wii)

Fejlesztő: Telltale Games

Kiadó: Ubisoft

Zerko