Mozgókép - Tekken: Bloodline kritika

Ritka alkalomként egy anime mini-sorozat kerül kivesézésre, és akkor már nem is akármelyik, mert a Tekken: Bloodline feldolgozást nagyon csábítónak éreztem, a remekül snittelt trailer után pedig kihagyhatatlannak érződött, annak ellenére is, hogy nem preferálom ezt a mozgóképes műfajt (de nem is idegenkedek tőle), viszont csalódottan vettem tudomásul, hogy lényegében egy promóciós mini-sorozatnak beillő alkotással rukkolt elő a Bandai Namco és a Netflix, annak ellenére, hogy épp nem volt közelgő játék megjelenés, vagy ennyire elébe szaladtak a nyolcadik epizódnak.

Mindig is kedveltem a sajátos stílusú Tekken szériát, még a rajongók által gyengébbnek ítélt epizódokat is, de mindig volt egy masszív hiányérzet a történet iránt, ami még a Mortal Kombat epizódoktól is póriasabb volt, éppen csak bele-bele kóstolgattak a fejlesztők valami alibi kreációkkal, hogy a karaktereket színesítsék, de különösebben nem erőltették magukat a röpke intróval, majd pedig a karakterekhez kötött outrókkal tudva le a „valami azért legyen” szintű sztorit, hogy a játékos minimálisan képbe helyezze a szereplőket némi oktondi körítéssel, hogy azok miért is akarják elkalapálni egymást. De, hát a befejezések is csupán találgatásokat hagytak hátra, ugyanis mindenkinek megvolt a maga nemezise, a párviadalok letudtával pedig legördült a pár másodperces videó, ami az ellenfél szemszögéből homlok egyenest mást tartalmazott, hogy a levegőben lógva maradjon a kérdés: Vajon melyik kerül kanonizálásra? Sokszor egyik sem, mert semmi jelentősége sem volt ezeknek a sztoriknak, nettó fun faktorként kerültek be, és kizárólag a Mishima klán szolid keretek közé foglalt történetén volt a fókusz. Ezt azért pendítettem meg, mert a Tekken: Bloodline-ra az az óriási szerep hárult, hogy ezt a feneketlen űrt betöltse, aztán mégis olyan feleslegessé vált, mint a játék széria outrói, cseppet sem mutatva túl azokon a tartalom tekintetében, de legalább azokhoz hasonló elasztikussággal kezeli a történetet, hogy a katyvaszolásnak engedjen teret.

A forgatókönyvírók a Tekken 3 történéseiben látták meg azt a sztori magvat, ami véleményük szerint egyfelől feldolgozást érdemelt, másfelől pedig nem rugaszkodik el annyira az idővonalon, hogy a játékszériát kevésbé vagy egyáltalán nem is ismerőknek fejvakarást okozzanak a cselekménnyel, bár utóbbi tényezőt én feltételezem jóindulatból, mivel a felvázoltakból leszűrhető, hogy a Tekken sztorija olyan, mint az Alföld horizontja, és kizárólag a mellékszereplők tudták volna alaposan megbonyolítani a történéseket, de egyben az írók helyzetét is, úgyhogy őket inkább nemes egyszerűséggel kihagyták a forgatókönyvből. Persze nem átalkodtak számos dolgot megváltoztatni a fősodor történetében, alkalomadtán besűríteni, vagy más epizódból meríteni, esetleg fényévekkel később felbukkanó szereplőket átemelni, hogy próbálják kissé színesíteni, de ennek kimenetele inkább lett az, hogy összemosták a szezont a fazonnal, és sajnálatos módon, ez még így is annyiban kimerül, hogy a harcművészeteket tanuló Jin életére tör a másvilágból érkező Ogre, aki pusztításában végez a fiú édesanyjával, egyben mesterével, a kölyköt ezért elkezdi fűteni a bosszú vágy, hogy felkeresve nagyapját, a nagy hatalmú és gátlástalan Heihachi Mishimát, belevágjon a harcművészetek még mélyebb elsajátításába, csakhogy az öreg a leszármazotti kapcsolaton cseppet sem hatódik meg (főleg, hogy a fiával, Jin apjával is ő végzett) és kizárólag a fiú felhasználásának reményében áll kötélnek.

Hát, ez ennyi és nincs is tovább, úgyhogy Heihachi üti-vágja Jint, hogy abból Devil Jin legyen, aztán final battle és stáblista. Egyetlen óriási érdeme van a szériának (persze a hangulatos főcímen túlmutatva), az pedig, hogy fantasztikusan részlet gazdagon és szépen rajzolták meg a karaktereket és a környezetet egyaránt, még az anime stílusban is kiemelkedő színvonalat nyújtva a néző számára, ügyesen merítve a játék látványvilágából is a küzdelmeknél felbukkanó effektek átemelésével, fokozva a látványosságot a pergős tempóban mozgatott kamerával, jó pár perspektívával ismételten a játék megjelenését kölcsönözve vissza, és persze egy dinamikát nyújtva a harcoknak, még annak ellenére is, hogy azok is röpke pillanatok csupán és a visszaköszönő harcművészeti stílusok és mozdulatok ellenére is gyengélkedik a koreográfia. Ez abból is fakad, hogy cirka hatszor huszonöt perc a műsoridő, ami kifejezetten rövid, terjedelmével tényleg egy promóciós anyag érzetét kelti. Voltak annak idején ilyen mini-sorozatok a YouTube-on, amivel a komolyabb játék címeket promózták, ez pedig cseppet sem mutat túl azokon, méghozzá a tartalmatlansága végett, a történet kizárólagosan Jinre, a felkészülésére, majd Ogréval és Heihachival történő szembeszállására koncentrál, persze ezt is a műsoridő keret fényében, vontatottan előadva, nettó időnyerésre játszva az alkotók, ami nem tévesztendő össze az anime stílusjegyekkel.

Hatalmas űrt hagy hátra a mellékszálakon futó cselekmények hiányával, aminek okát nem bonyolult megfejteni, mivel a gyakorlatban nincsenek mellékszereplők, az a berángatott négy-öt karakter csupán kelléknek van jelen, de még az ő személyes történetüket, konfliktusaikat is teljes mértékben mellőzték. Példának okáért ott van az ikonikus Yosomitshu felbukkanása a tornán 3 darab másodperc erejéig (ellenfelét, a kedvenc Bryan Furyt már ne is keressük), majd már csak a tabellán láthatjuk viszont, ahogy kipotyog a bajnokságról, de ugyanebben a formában bukkannak fel a többiek is, akik legalább pár képkocka szerepet nyertek, ez alól Howrang, Paul Phoenix, King és Ling Xiaoyu karaktere jelent kivételt, de mint említettem, roppant felszínes és semmitmondó formában engedve helyet számukra.

Szintén remek példa erre, hogy feltétlenül bele kellett kapniuk a hetedik epizódba is Leroy Smith szerepeltetésével (aki számomra ismeretlen volt, mert ekkorra már rég elveszítettem az érdeklődésem a verekedős játékokkal kapcsolatban), aki, mint sokan mások, a Heihachival szembeni gyűlölettől fűtve indulnak a tornán, de mint mindenki más esetében, teljességgel rejtve marad a gyűlölet forrása, hogy annak az adott karakternek mi lenne, a jelen esetben nem pár mondatos, karakterlapos háttértörténete, hanem egy szépen kibontott személyes sztorija. Leroy lóg a levegőben, mint az akasztott pinata, és Jin annak illően is rúgja őt föl, mert szerepe ennyiben kifullad, jelenléte teljességgel felesleges és indokolatlan, csupán olyan együgyű szituációnak tud megágyazni, hogy mivel Jin Heihachihoz tartozik, és vele kerül szembe a tornán, hát rajta töltené ki gyűlöletét. Egyedi érdemi momentuma a jelenetnek Jin brutalitásának, de egyben könyörületességének a demonstrálása, viszont ez ebben a formában, roppant analfabéta ábrázolás, és ez a fajta együgyűség jellemzi a teljes scriptet, parlagon hagyva minden potenciált, a néző által még csak nem is sejthető csalódásra adva okot azzal, hogy egy nem éppen penge történettel rendelkező forrásanyagból, még kevesebbet tudtak összehozni mozgóképes formában, ami ha nem tévedek, csak többet követelt volna.

Mondhatnánk, hogy a Tekken széria kedvelői örülni fognak, hogy anime formában láthatják viszont a játék karaktereit és a minimális cselekményt, de pont az ő számukra fog még hatalmasabb űrt hátrahagyni ez a mini-széria, aminek elkészültének nem sok értelmét látom, mert a fokozottan színvonalas kidolgozottságot nem sikerült tartalommal felruházni, minek következtében a középszerűséget sem képes nyaldosni a jellegtelen mivoltával, ennek forrása pedig az a lélektelenség lehet, ahogy összeeszkábálták a költségvetési keretnek megfelelően, remekül példázva a megrendelő mögöttes elképzelését, ami kimerült annyiban, hogy „legyen egy ilyen is a kínálatban”. Mit van erre mit mondani, hogy ebben bizony sokkalta több rejlett volna, a játékszéria későbbi epizódjaira kibővülő univerzum több évadot is megtölthetett volna, pont az egyszerű történet felrázásával és a mellékszálak szövögetésével, aminek a sorozat formátum teret nyújthatott volna, de kizárólagosan feltételes módban lehet beszélni az egészről, mert bedobtak egy puskaporos hordót, ami pukkant egyet, mint egy nyirkos petárda, bekormolva a képét a közönségnek, aki begyújtotta, mivel ez a szűkös hat epizód is kong az ürességtől, éppen ezért is egy ritkán tapasztalhatóan rossz adaptációról van szó, amire a saját magát parodizáló, komolytalan befejezés teszi fel a keresztet.

Akkor mégis kinek ajánlható? Azok számára, akik egy nagyon szép, részletgazdagon kimunkált és látványos rajzfilmet tekintenének meg és mindennemű elvárást le tudnak vetkőzni, mert értékelhető tulajdonságai ennyiben ki is merülnek. Ezt a művészetet lehet értékelni, mert lenyűgöző, de elkerülhetetlen az a visszásság, hogy lélektelen és tartalmatlan. Na, meg olyan, mint az 1 x 1.

Műfaj: akció anime

Műsoridő: 6 x 22-27 perc

Debütálás: 2022.

Rendező: Yoshikazu Miyao

Forgatókönyv: Gavin Hignight

Zerko