Fekete tükör a technológiai fejlődéssel és társadalommal szemben, azok számára, akik szeretik a drámai, elgondolkodtató, és egyben meghökkentő történeteket.
A Guillermo del Toro jegyezte Rémségek tára című sorozatnál már tettem említést, de ismét nem tudok elmenni szó nélkül az egykori Végtelen határok (Outer Limits 1995-2002.) sorozat mellett, hogy egy remek hasonlatot hozzak fel azok számára, akik hozzám hasonlóan ismerik és kedvelik a szériát, mert azon nyomban képbe kerülnek, hogy mire is kell számítaniuk a Black Mirror kapcsán, és ez a hasonlítás szorosabban illeszkedik, mint az említett horror antológia esetében, azzal az óriási különbséggel, hogy a Black Mirror sokkalta színvonalasabb, elgondolkodtatóbb és tartalmasabb, zömében drámai és sokkoló történeteket mesélve el, főleg, hogy nem rugaszkodik el a talajtól a természetfeletti témák boncolgatására, hanem kifejezetten kézzelfogható formában fejtegeti az emberi faj technológiai fejlődésének veszély forrásait, alkalomadtán disztópikus történetekbe ágyazva, minduntalan arra a nyugvópontra jutva, hogy önmagában a vívmányokkal nem lenne probléma, inkább van azokkal, akik használják.
A különálló epizódok merőben más-más történeteket taglalnak, azzal a közös jellemzővel, hogy kifejezetten tehetséges alkotói gárda szülte, ami elsősorban a kifinomultan, fokozatosan felépített, és részleteiben kibontott forgatókönyvnél érhető tetten, mely kimértsége ellenére sem téveszt fókuszt, sokszor in medias res indítva ragadja meg a néző kezét és lépésről lépésre kíséri egyre mélyebbre a nyúl üregébe, hogy Alíz módjára vesszen el a feszültséggel töltött világokban, majd a csattanós befejezésekkel hirtelen ellökje magától. Azért is működik ennyire jól ez a kiszámíthatatlanságából fakadó térkép nélküli kalandozás a szokatlan történetek között, mert nem kíván a néző szájába rágni semmit sem, sokszor még a helyzet, cselekmény és környezet is fejtegetést igényel, ehhez pedig könnyedén partnerré válik a szemlélő, ahogy a pergő képkockákon az ismeretlenebb színészek által előadott játék életszerűen elevenedik meg, kiváló atmoszférát teremtő rendezéssel kombinálva gyakorol hatást alanyára, hogy a képernyőre tapadó tekintet mögött beinduljanak a fogaskerekek.
Érdekes, de még az elvétve gyengélkedőbb történeteket is eladja ez a recept, mert egy egyszerűbb forgatókönyvet is ügyesen kompenzáltak a vászonra vitellel, hogy a kellő atmoszférát megteremtve bilincselje le a szemlélőt mesélni valójával, többnyire az emberiség technológiai fejlődésének árnyoldalaira fókuszálva, amihez kissé el is rugaszkodik az idő távlatában, mégis kézzel fogható és reális módon teszi ezt, szinte tapinthatóak a felvetései, és pont azért, mert belátható időn belül elérhető távlatokat illusztrál, gyakorlatilag a holnapot viszi képernyőre, aminek igazolásához elegendő 30, de csupán 15 évet is visszatekinteni a múltba, hogy ami annak idején sci-fi szintű fantazmagórikus felvetés volt, mára már jelentősen túl is lépte azt a hétköznapokban elérhető technológia.
Önmagában a jellemzőinek a feltárásával, akaratomon kívül is piedesztálra emeltem a Black Mirrort, de ez csak színvonalasságának köszönhető, árnyoldalaira pedig később térnék ki, mert ez a jellemzés még nem árulja el, hogy miről is van szó konkrétan, így egy-egy epizódba belekapva lehetne szemléltetni ezeket a lebilincselő mini-univerzumokat, amit az írók megalkottak, alkalomadtán az ismétlésekbe is belefutva ugyanazon technológiák kapcsán, más-más megközelítéssel és a történetbe simuló téma boncolgatással, mint a koponya implantátum, mely az emlékeket raktározza. Kivételesen nem a feszült, hanem az inkább érdekes epizódok közé sorolható a feleségét hűtlenséggel vádoló férj esete, aki egy baráti társaságban töltött estén figyel fel egy szokatlan momentumra a nő és a vendég között, később a chipnek köszönhetően képes visszatekerni az emléket és kikockázni minden pillanatát, hogy a viselkedéseket és az elejtett szavakat elemezze, ám ezzel megszállottjává válik annak az árulkodó momentumnak, ami lehet valóban az volt, de lehet nem is volt jelentősége, viszont a cselekmény tömény életszerűséggel gyűrűzik egyre mélyebb konfliktussá, aminek beláthatatlan következményei lesznek.
Szinén emlék chip, de más felvetéssel: Hogyan lehet egy ilyen implantátummal elkerülni egy elkövetett bűncselekmény lebukását, főleg, ha az nem is tervezett, hanem indulatból elkövetett tett volt, és a hatóságoknak szabad hozzáférésük van az emlékekhez? Sokkal érdekesebb felvetés az implantátumok között a gyerekeknek beültethető nyomkövető, amihez a szülőnek jár egy tablet is, ennek segítségével folyamatosan követve a gyerek minden lépését, és látva azt is, amit ő lát, a cenzúra módot bekapcsolva kikockázva előle a valóság különböző részleteit, mint a gyereket rettegéssel eltöltő szomszédos kutyának az ugatása, az iskolai verekedések, a vér látványa, a halál fogalma, és bármi más, amit a szülő el akar zárni előle. Márpedig, egy a gyermekét egyedül nevelő és azt betegesen féltő anya, könnyűszerrel csúszik bele a lehetőségbe. De mi lesz egy ilyen gyerekből, aki totális burokban nő fel és magával az élettel nem szembesül, még hétköznapi szinten sem? Mi lesz, amikor az anyja látszólag elengedi a kezét a felnőtté válás küszöbén, de valójában mégsem, és továbbra is beleles az életébe, majd bele is avatkozik? Azért is érdekes történetek ezek, mert a különféle kütyük csak színesítik ezeket a felvetéseket, melyeket sokszor a jelenkori szélsőséges esetek valósága inspirált, a konfliktusforrásoknak minduntalan az emberi korlátoltsággal, primitivizmussal, az indulatokkal és a Bibliai főbűnökkel ágyazva meg, mely utóbbiakból három évezred alatt sem sikerült kikupálódnia az emberiségnek, hogy csak a kőtáblára vetésüket vegyük latba, és ne a törzsfejlődés évmillióit.
Jó párszor főszerepet nyertek a közösségi oldalak és azok hatásai, a legérdekesebb felvetés a békés és kedves társadalom elérése oly (hamiskás) módon, hogy a személyek által leadott értékelések átlaga határozza meg, hogy talál-e állást magának az illető, és ha igen, akkor milyet, vagy melyik városnegyedbe költözhet, kaphat-e hitelt, milyen autót bérelhet ki, egy kifejezetten peches karakter népszerűségi küzdelmét helyezve középpontba, a jobb életszínvonal reményében, majd életének összeomlásán keresztül ábrázolva ennek a társadalomnak a működési mechanizmusát, ami tulajdonképpen a kínai Nagy Testvér rendszer finomított adaptálása. Szintén nem merészkedik távoli vizekre a gyászoló feleség története, aki várandósan veszítette el hirtelen tragikussággal a párját, a tragédia feldolgozását segítve, egy erre a célra kifejlesztett mesterséges intelligenciához fordul segítségért, ami a betöltött adatok alapján létrehozza az elhunyt férje digitális személyiségét, hogy chat és telefonbeszélgetésekkel könnyítse a gyász fájdalmát. De mi történik, ha ez visszafelé sül el és pótszerré válik? Az epizódok egy része még tapinthatóbb történeteket prezentál, a technológia társadalomra gyakorolt hatásait, vagy lehetséges hatásait elvetve boncolgat morális felvetéseket, mint a megzsarolt miniszterelnök, akit politikai karrierje és egy emberélet, vagy az emberi méltóságának elvetése közötti döntés elé állítanak, vagy említhetném annak az epizódnak a sztoriját is, hogy milyen formában valósulna meg, ha az erőszakos bűnelkövetőket arra ítélnék, hogy minden nap, újra és újra átéljék tetteiket, de annak szenvedő alanyaként.
Akkor térjünk rá a fekete levesre, ami szerencsére csak tejeskávé. Annak idején egy brit TV sorozatként indult az első két évad, ezekben a blokkokban még valahol a hangját kereső, kísérletező epizódokat szemlélhet a néző, melyek között akadnak azon ritka darabok, amik érdektelenséget is képesek lehetnek kiváltani, még annak ellenére is, hogy ezek a sztorik is ugyanazon ösvényt követik, csak még szárnybontogató formában. Ez annak tükrében tűnik fel igazán, amikor a harmadik évadtól nem csak az epizódszámok növekednek, ahogy a Netflixhez került a széria, de a szárnybontogatás egy dinamikus szárnyalássá formálódik a még inkább lebilincselő hatást gyakorló történetek, színvonalasabb prezentálásával, viszont a hatodik évadra kiütközik egy kifáradás - a négy év kihagyás ellenére -, aminek jelei mind az öt epizódnál tetten érhetőek, és ez némi firtatást érdemel. A Beyond the Sea esetében, már a történet keretét szolgáltató alapokba egy nagy logikai bukfencet betonoztak, ami nélkül a sztori nem is működne. A spoiler mentességet megtartva, ebbe nem mászok bele, de ez fel fog tűnni sokaknak a szembeötlő mivoltával, hogy cseppet fordítva működnek a dolgok, mint kellene.
Ez a kifáradás érzékelhető a streaming szolgáltatók adatgyűjtését feldolgozó sztoriban is, egy kafkai szürrealizmussal nyakon öntött történet, ami érdekes elképzelés lehetett volna, de a cselekmény együgyű szinten ragad, amivel határozottan kitűnik az antológia palettájáról, ezt követően nem is merészeltem volna feltételezni, hogy ez a fajta együgyűség még visszaköszönhet, de szerencsére nem a harmadik résznél, amivel bátorkodtak az alkotók keményebben is belecsapni a thriller műfajba, sajnálatos, hogy ezt egy ezerszer látott történettel tették, amit a rendező tehetsége mentett meg, ahogy az első percektől a nézőre telepedő nyomasztó, majd hátborzongató atmoszférát képes volt megteremteni. A további két filmben szintén elvetették a technológia témáját és a társadalomkritikát, ezzel egyértelműen a Végtelen határok és Alkonyzóna babérjaira törve a széria fő írója, mivel Charlie Brooker a két záró epizóddal, két lábbal ugrott a horror műfajába, de tette ezt, mint gyerek a pocsolyába, és a hasonlatnál maradva, mondhatjuk alaposan be is sározta magát. A Mazey Day - aminek egyedüli meglepetése, amikor a történet háromnegyedénél kiderül, hogy ez bizony horror - nem sok értelme volt, inkább váltott ki döbbenetet az együgyűség visszaköszönésével, érdeme ismét a történet végére kiteljesedő feszültségben mutatkozik meg, ahogy a megkapó jeleneteket láncba fűzték a fináléra. Ismét a rendező tehetségét kell méltassam, ahogy életet lehelt ebbe az első olvasatra életképtelen történetbe. Ezek után a Demon 79 a címével már nem árult zsákbamacskát, az egyszerű történetet a forgatókönyvbe illesztett vígjáték elemek mentik meg, Brooker ügyesen ültetve hullámvasútra a nézőt, a humor és borzadály között, hogy az egész estés film terjedelmével mégis képes lekötni a néző figyelmét.
Sajnálatos, hogy a hosszas szünetet követően, a legfrissebb évaddal ilyen megfáradtan tért vissza az alkotói gárda, a széria stílusának megváltoztatásával temérdek lehetőség tárult fel, de ezzel nem voltak képesek élni, ennek eredménye egy jelentős színvonalzuhanás lett. A vigasz, hogy van honnan zuhanni, mert még így is kifejezetten kellemes epizódokat szemlélhet az, aki benevez ezekre is. Külön firtatást nem érdemel, hogy kinek ajánlható a sorozat, mert mostanra már mindenki képbe kerülhetett és csak a bevezetőhöz tudok visszakanyarodni, miszerint mindenkinek erősen ajánlott egy próbát tenni vele, aki kedveli a szokatlan, kiszámíthatatlan, drámai és elgondolkodtató történeteket, mert emlékezetes filmekben lehet része. Bizakodjunk, hogy a műfajok közötti csapongással ismét egy a hangját kereső kísérletezésnek lehetünk a tanúi, és a folytatásra a szélesebb perspektívát megtartva fedezi fel ismét egyedi és hiánypótló mivoltát.
Műfaj: sci-fi dráma thriller/horror
Műsoridő: 26 x 40-89 perc
Debütálás: 2011.
Rendező: Owen Harris, Carl Tibbetts, James Hawes, Toby Haynes
Forgatókönyv: Charlie Brooker, William Bridges, Jesse Armstrong, Konnie Huq
Főszereplők: Daniel Lapaine, Aaron Paul, Anjana Vasan, Kenneth Collard, Joshua James, Miley Cyrus, Zazie Beetz, Annie Murphy, Salma Hayek, Rupert Everett, Julia Davis, Alan Ritchson, Monica Dolan, Hannah John-Kamen
Zerko
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése