Mozgókép - From/Kiút 1-2. évad kritika

Lost után szabadlábon.

Keményen zajlik a küzdelem a streaming szolgáltatók között a nézők kegyeiért (értsd: előfizetési díjakért), a bemelegítést követően még a kesztyűt is elhajítva osztva orrvérzésig a pofonokat egymásnak, amikor ölre mennek egy-egy ígéretesebb sorozat megszerzésére, alkalomadtán akkora lendülettel, hogy a jobb egyenest önmaguknak viszik be, mint a kifejezetten hihetetlen kategóriába tartozó Carl Erik Rinsch (47 Ronin) esete, akinek támadt egy olyan sorozat ötlete, hogy a scriptért egymásra licitáltak a szolgáltatók, mígnem a Netflix lenyomta a még versenyben lévő Amazont. Rinsch kezébe rögvest 44 milliót nyomtak, hogy ugorjon neki a Conquest munkacímen futó, 13 epizódosra tervezett sci-fi forgatásának. Ez az a pont, ahonnan nem lehet tudni, hogy mi ment félre emberünk fejében, és azt sem, hogy a fejesek mit láttak abban a forgatókönyvben, de valaminek nagyon ott kellett lennie, ha ennyire meseszerű, példátlan módon bíztak Rinschben, mert a csattanót könnyedén megfejtheti bárki, ha elárulom, hogy ez még 2018-ban kezdődött, és napjainkban pukkant az író, rendező amfetaminos leheletével túlfújt lufi, mivel a filmből egy képkocka sem került vetítésre.

Véletlenül sem a projekt túlzott méreteivel volt a gond, mert az a további dollárkötegek elégetését megérte volna a Netflixnek, ha egy idővel klasszikussá avanzsálódó szériával robbanthatna (mint tette annak idején a filmek terén a Bird Boxszal), ezt bizonyítja, hogy Rinschnek sikerült újabb 11 milliót kizsarolnia, hogy a továbbiakban is csak valami imitált forgatás történjen, mert a súlyos összegeket főszereplőnk hazárdjátékozása emésztette fel, amikor részvényekbe fektette, amit persze annak rendje és módja szerint el is bukott. A másik felével már szerencsésebben járt, mert remekül profitált a kriptovaluta vásárlással, de annak ellenére, hogy több milliós haszna is maradhatott volna, esze ágába sem volt a pénzt visszatenni a kasszába és inkább luxus életvitelét építette tovább, amfetamin függőségét szponzorálta, újonnan vásárolt lakásának garázsát Ferrarival és Rolls-Royce-okkal tömte meg, ha már lúd, akkor legyen kövér alapon, hogy legalább legyen mire visszaemlékeznie majd a börtönévei alatt. Bár, jelenleg ő perelte vissza a Netflixet szerződésszegésért, ami elég beszédes, hogy a processzor nem a megfelelő órajelen pörög.

Visszakanyarodva ahhoz a versengéshez, amivel a nézők csak jól járhatnak - persze a kínálat hígulásának rizikójával -, az ilyen ritka és kivételes esetek mellett, számos kiváló sorozatnak és filmnek ad lehetőséget a megszületésre, meg olyanoknak is, mint a Kiút, mert nekem az a sanda gyanúm, hogy e nélkül a kiélezett versenyhelyzet nélkül nem valósulhatott volna meg. A szinapszissal könnyedén el lehetne adni, viszont az első évad scriptjét bekérve már inkább fejcsóválás lett volna a reakció, azzal az írónak szegezett kérdéssel, hogy „Most akkor, tulajdonképpen ezzel mit is szeretnél elmesélni?” - és a második évad közepére, még a kitartóbb nézők előtt is csak ez a kérdés fog lebegni. Hogy felállítsak egy paradoxont, mégis a misztikus horror szerelmeseinek kedvezett a csillagok állása, hogy elkészülhetett a sorozat, ezt az ellentmondást pedig a sorozat felemás színvonala kelti életre, amit igyekszek feltárni.

A történet egy négyfős család lakóbuszos kirándulásával veszi fel a fonalat, miután a széria az első percekben demonstrálta, hogy kemény horrorra lehet számítani, bevezetést nyerve a félelmetes atmoszférába, majd misztikumokba, amikor a család egy ismeretlen, a térképen nem jelzett városkába téved és Boyd sherifftől kérnek útbaigazítást, aki egyedüliként hajlandó szóba állni a jövevényekkel, de tekintetében neki is a balsejtelem tükröződik, hogy újabb kihívással került szembe. A zavarodott család továbbhalad, de az egyenes aszfalt ellenére is csak róják a köröket a városon újra és újra keresztülhajtva, mígnem balesetet szenvedve ragadnak kinn az éjszakában. Boyd, az embereit összeszedve indul a család megsegítésére, mert a jövevényeknek szembesülniük kell azzal, hogy valójában milyen pokoli helyre keveredtek. A koromfeketeségbe burkolt éjszakai lepelből állati üvöltések harsannak fel az erdő irányából, majd látszólag emberi formával rendelkező lények másznak elő, széles, természetellenes vigyorral az arcukon csábítva a városka lakóit a talizmánokkal védett épületek ajtajának nyitására, hogy felfedjék valódi kilétüket és szétmarcangolják őket. Itt mindenki fogságban sínylődik, ahogy az ország különböző pontjain az országutat róva mellékútra tévedtek, hogy egy kidőlt fát megkerüljenek, de a természetfeletti helyen találták magukat. Mindannyian a kiutat keresték a szabadulás kulcsának kutatásával, de idővel megtörve törődtek bele sorsukba és csak a túlélésre koncentráltak, mígnem az új jövevények nyughatatlanságával, újabb remény csillan a hazatérésre.

A tapasztaltabb nézőknek már elkezdhetett kattogni valami a koponyájuk zugában, felderengve ott lüktethet egy régi emlék a Lost című sorozatról a történet hasonlósága végett - amit, szögezzünk le az elején, hogy én a mai napig nagyon kedvelek, minden hibája ellenére is -, csak ezúttal egy természetfeletti sziget helyett, egy természetfeletti város nyeli el az embereket és ad színteret a rejtélyeknek, a szereplőknek pedig küzdelmet a ki, illetve hazajutásra, és valóban akad a stáblistán producer és rendező is, aki munkálkodott a klasszikus szérián, de még egy ismerős arc is visszaköszön Boyd sheriff (Harold Perrineau) szerepében, és azért sem lehet elmenni szó nélkül e mellett, mert tényleg szoros hasonlóságot mutat a Losttal, azzal az óriási különbséggel, hogy ezúttal a kemény horror földjén járunk. Ha rögvest képbe szeretném helyezni az érdeklődőt, akkor közismert alkotásokra kell apellálni, márpedig a Kiút nem más, mint egy Twin Peaksszel nyakon öntött Lost, erősen ihletet merítve a Wayward Pinesból, az egészet horrorral átitatva, ami kifejezetten merész elegy, mert a megfelelő írói készségek nélkül könnyedén keletkezhet a néző szemét irritáló zagyvalék, éppen ezért a főszerepet a saját kútfőből merített ötletek és a kreativitás viszi el, hogy egy hiánypótló alkotássá legyen képes cseperedni. Alig két-három epizód alatt ismerőssé válhat a történet kerete, ami egy teljesen más környezetbe lett helyezve, egy teljesen más műfaj választással, amiből egészen más fenyegetések keletkeznek, érdekes és széles távlatokat nyitva a misztikumok és rejtélyek lehetőségének tárházában, amennyiben a megfelelő érzékkel lavíroznak az írók a kellékek között. Olyan ez, mint az ingoványon ejtett piruett, amit az alkotók bravúrosan megejteni kívántak, csak azok a bizonyos készségek nem azt eredményezték, hogy egy idővel újabb klasszikussá avanzsálódó alkotás szülessen, mert határozottan felemás érzéseket hagy hátra az emberben.

Annak oka, hogy a néző mégis a képernyő előtt ragad, pofon egyszerűen abban az első két epizódban tapasztalható, különlegesen hátborzongató atmoszférában rejlik, mely nyitánnyal egy hangulatbombát dob a nézőre, és ezzel olyan erővel ragadja magával, hogy az minden hullámvölgyön keresztül kitart mellette, hátha ismét részese lehet ennek a félelmetes horror élménynek, amit az érdekes környezetbe ágyazott felütés szolgáltat. Innentől kezdve pedig nincs megállás, hiába is ülepszik le hosszasabb időszakokra a cselekmény, majd válik a nem megfelelően adagolt és látszólag nem kidolgozott misztikumokkal egyre hajmeresztőbb zagyvalékká. Utóbbi, érdekes módon a másik indokot szolgáltatja arra, hogy az ember beleugrik a soron következő epizódba, mert ügyesen ülteti el azt a hajtóerőt, hogy a közönsége tudni akarja, mégis mi a rosseb ez az egész. Személy szerint megnyert magának a sorozat, hogy tűkön ülve várjam a folytatást, de közel sem vagyok annyira elfogult, mint Stephen King, aki tweetjével hatalmas reklámot csinált a Kiútnak, amikor minden horror kedvelőnek melegen ajánlotta. Én ennyire nem lennék bátor - és ennyire elhamarkodottan sem formálnék véleményt -, mert messze nem volt az a beszippantó hatás, de még elégedett sem voltam, ami végett a hibái felett szemet tudnék hunyni, hiányosságaiból azt szűrve le, hogy bezony, itt az forgott az alkotók fejében, amit fent felvázoltam, miszerint szépen összemossák az innen-onnan merített inspirációs forrásokat, hogy a műfajban tátongó feneketlen űrt betöltsék, tulajdonképpen majd a hiány adva el a sorozatot, így a kreatív fantáziára már nem vették a fáradtságot.

A sorozat felemás módon működik, mondhatni hatásvadász, amikor az első perceivel feltárja a rémségek uralta világát, bedobja a nézőt a sűrűbe a balesetet szenvedett családdal, hogy a feszültség már az első két órában a tetőpontra hágjon, ennek már csak a töredékébe kóstolhat bele az évadzáró epizódra, a köztes műsoridőben alkalomadtán, haloványan felderengve a kezdeti hangulat, mert rengeteg alibi jelenettel töltötték ki, melyek kizökkentik a nézőt a feje tetejére állított világból, a hullámvölgyeket meredek misztikumok ömlesztésével törve meg, hogy a szemlélőt felrázza a szenderedésből. Az alibi jeleneteket nem véletlen szoktam ezzel a jelzővel illetni, rengeteg a párbeszédekre épülő, vagy drámai helyzeteknek teret engedő műsoridő, ami színesíthetné a történetet, csak sajnálatos módon ezek mind üresjáratok, nem működnek a rossz szövegkönyv, töredezett, vagy inkább erőltetett beágyazás végett, ebből következik, hogy a színészek is alkalomadtán verejtékezve adják szerepüket, és főleg, mert nincs mögöttük igazi karakter, ezért van, hogy bemutatni sem kívánkoztak őket az írók. Hatalmas hiány van a Losthoz hasonlatos flashbackek után, ami a városba kerülésükkel és az ott töltött hónapokkal színesíthetné az epizódokat, élettel töltve meg ezeket a hétköznapi figurákat, akik hétköznapiasságuk ellenére is életszerűtlenek.

Óriási távot tartanak a nézőtől és nem is szeretnék megismertetni magukat, nagy türelem árán juthatunk oda, hogy az írók úgy gondolták, hogy feltárnak egy-egy múltbeli történetet, vagy a karakterhez tartozó háttértörténetet, javában csupán szóban hangozva el, melyek megismertével sem kerül hozzájuk sokkal közelebb a szemlélő, mert a megágyazott jelenet és az előadásmód sem a legalkalmasabb, ebből fakad, hogy egyetlen egy olyan szereplő sem akad a sorozatban, akit meg lehetne kedvelni, vagy akár ellenszenvet váltana ki (a cselekményt felpaprikázni kívánó, de hullámzó kedélyállapotával, vagy inkább borderline szindrómájával irritáló Jade-en kívül), gyakorlatilag tizenkettő egy tucat számba mennek mindannyian, és kizárólag Boyd esetében nyerhetünk közelebbi ismertséget, de sokszor zavaros viselkedésével ismét arról ad bizonyosságot, hogy szintén egy papírmasé figura, akit marionett bábúként rángatnak az írók aszerint, amit éppen szeretnének, jelleme kimerül annyiban, hogy szereti a fiát és tűzön-vízen át kitart mellette, amiben ugye már van tapasztalata… Elég hányattatott egy sors ez, hogy a szigetről kiszabadulva most egy kísértetváros rabságában sínylődik.

A történetben kulcsszerepet játszó Victorból, aki az előző populációból maradt hátra - lényegében a Kiút Tuskó Ladyje -, alig-alig dereng fel valami a múltjából, a hosszas órák sejtetését követően lerántva a leplet egy momentumról, a néző csak pislogni tud, hogy egy semmitmondó dolog végett csigázták az egész évadon keresztül, mert minduntalan kiderül, hogy nem derül ki semmi. Azt végképp nem értettem és hatalmas baklövésnek tudható be, hogy a városka lakói között egy súlyos (harmadik) ellenpólust képviselő karaktert, aki mögött kivételesen volt egyfajta személyiség, likvidáltak, ahelyett, hogy ezt a lagymatag cselekményt felrázva építettek volna további konfliktusokat köréje, mint tették az első szezon esetében. Helyette a másodikra érkezik egy rakat új szereplő, akik a vérfrissítés helyett, párjukat ritkító egydimenziós figurák, és úgy flangálnak a városban fel-alá, mint a hetvenes évek horrorjainak legutolsó mellékszereplői, akiket csak a halálra teremtettek, csak hát, ezek meghalni sem akarnak.

Szomorú, de a Boyd esetében, a második évadban tapasztalható marionett bábú zsinórrángatás vonatkozik a történetre is, egyfelől olyan az egész, mintha menet közben találnának ki mindent, másfelől roppant vontatott módon zajlik bármi is, mintha minden kizárólag az időhúzást szolgálná, egy az elcsépeltségéről elhíresült Mike Flanagan sorozat úgy bújhat el a Kiút árnyékában, hogy adrenalin fröccsnek lehetne nevezni. Itt van a pont, amikor sokak számára felelevenedhet a Lost ötödik, de főképp hatodik évada, amikor a szerződés által kötve, muszáj volt szállítani a folytatásokat a kimerült íróknak, akik random dobálták be az elvetemült dolgokat, hogy némi figyelmet csiholjanak az óriási, üresjáratos kerülővel megtett történet számára. A Kiút pont ezt teszi, mert minden évad fő sztori vonaláról bebizonyosodik, hogy egy kerülő út, az események ellenére sem mozdult a főszál egy tapodtat sem, a konfliktus megoldása visszacsatol annak forrásába és mindenki pörög egy helyben, mint a búgócsiga, és ez azért van így, mert nincsenek felépítve a rejtélyek, amit fokozatosan adagolhatnának. Ebből egy dolog szűrhető le, méghozzá az, hogy nincs kellő fantázia és kreativitás a súllyal is bíró tartalomhoz, ami magába foglalná a fent megnevezett kellékeket, a megfelelő léptékben adagolt, tényleges rejtélyekkel kiegészítve. 

A második évad egy remek cliffhangerrel zárul, amivel csak két gond van. Az egyik - ami ismételten a koncepciótlanságot példázza -, hogy a rejtélyszálak összekötögetése nélkül jutottak el oda - annak ellenére, hogy minden eleme felbukkant már -, egy kifejezetten ad hoc jelleggel, mellékvágányon dobva be, húsz óra alatt felismerve azt, ami addig is ott volt, csakhogy végre történjen valami nagyobb kaliberű esemény. A másik probléma, hogy a formulát figyelve, már tudvalevő, hogy a harmadik évad miről fog szólni, mivel még az írók sincsenek tisztában vele, hogy még hány évadon át fog futni a sorozat, addig pedig nyújtani kell, mint a rétestésztát, mert nincs kellő készség és fantázia a tartalomra, hogy a néző akár a fő rejtélyről elfeledkezve, a mindennapokban játszódó melléktörténetekben vesszen el. Nagyon jellemző a sorozatra, hogy le kell menni gyerekbe és nem szabad gondolkodni, csak nézni, különben összeomlik a világa és megszűnik a varázsa.

Kíváncsiságból megnéztem a Rotten Tomatoest. Hosszasan nézegettem a mutatókat, mert nehéz volt elhinni a 90+-os kritikusi és nézői értékeléseket (bár lényeges, hogy ez az átgondoltabb és sokkal jobb első évadnál született). Szerintem a Kiútnak a színfalai mögé sem kell nézni, mert süt a második évad minden ízéről a mesterkélt formula, márpedig azt látom, hogy a misztikus horror kínálat feneketlen űrjében felbukkanva, azok részéről, akik kitartottak mellette, beindult egyfajta rajongás, majd az egyre gyarapodó évadokkal ebből is akkora gyűlölet tárgya lesz, mint lett a Lostból sajnos. Ennek fő oka, hogy nagyon szereti csigázni a nézőt, de amennyire természetfeletti helyen játszódik, annyira nincsenek tisztában vele az írók, hogy az egész hova fog kifutni, aztán vége lesz, mint a Twin Peaksznek, főleg, hogy ebből jól kijönni már most nagyon nehéz, pár évaddal később pedig lehetetlenné válik, ha nem kerítenek komolyabb alkotói gárdát.

Most lehet, hogy jól elvettem sokak kedvét tőle, pedig nem ez volt a célom, hanem, hogy rávilágítsak arra, hogy csak fenntartásokkal tudom ajánlani, helyén kell kezelni, mert komoly kompromisszum kötelessé válik a néző, ha benevez rá, márpedig vannak olyan kellemes tulajdonságai és emlékezetes jelenetei, ami végett érdemes, nem mellesleg sem filmek, sorozatok között pedig végképp nem igazán van miből válogatni a misztikus horror szerelmeseinek, de még az ő részükről is türelmet fog követelni. Én azt mondom, hogy megéri, mert elég különleges történet, jobb pillanataiban pedig páratlan hangulattal bír. Mindenesetre ez nem az a széria, ami a feneketlen űrt betöltené, inkább amolyan gumicsont, amin éppen nyammoghat az ember, ha megéhezett, de jól lakni nem fog vele. És ez nagyon sajnálatos, mert ebben sokkalta több lehetőség rejlett volna, ami mellett vakon sétáltak el az alkotók.

Műfaj: misztikus horror

Műsoridő: 20 x 45-59 perc

Debütálás: 2022.

Rendező: Jack Bender, Brad Turner, Jennifer Liao, Jeff Renfroe, Alexandra La Roche

Forgatókönyv: John Griffin, Jeff Pinkner, Vivian Lee

Főszereplők: Harold Perrineau, Catalina Sandino Moreno, Eion Bailey, David Alpay, Elizabeth Saunders, Scott McCord, Ricky He, Chloe Van Landschoot, Corteon Moore, Hannah Cheramy, Avery Konrad, Simon Webster, Pegah Ghafoori

Zerko