A világvége utáni világ, avagy egy lebilincselő, realisztikus erkölcsi tanmese Robert Merlétől az atomháború utáni világban újraszerveződő társadalmakról.
Emmanuel Comte a tanári pályáját hátrahagyva veszi át örökségét Malevil kastélyával és a hozzátartozó földterületekkel, hogy a vidéki idill csendjébe menekülve vágjon bele a gazdálkodásba, csakhogy terveit kettéhasítják a mindent szétporlasztó hidrogénbombák villanásai, szerencsés módon szűk baráti körével egy borospincében élve túl a pusztító tűz fergeteget és lökéshullámokat. Az atomháború Emmanuel elképzeléseit felülírja, ahogy a felszínre merészkedve szembesülnek a nukleáris pusztítás teremtette új világgal, a civilizáció összeomlásával egészen más kihívások elé állítva a túlélőket.
Merle Malevilje még a hidegháború kellős közepén, egészen pontosan a kubai rakétaválság tízedik évfordulóján látott napvilágot, mely esemény oly mértékű fenyegetést jelentett az emberi világra, hogy percek leforgása alatt irthatta volna ki a bolygó lakosságának jelentős részét, miközben a civilizáció vívmányait a talajszinttel tette volna egyenlővé, ha a húrok további feszegetésével kipattant volna az a bizonyos, évtizedeken keresztül mindennaposan rettegett globális atomháború. Ez a feszültség a későbbiekben lankadni látszott, ahogy a nagyhatalmak elkezdték egymás határait kitapasztalva hátrálni az agarakkal, de a felelőtlen politikai vezetés keze alatt - csupán a narcisztikus szórakoztatásukra vívott, önkényes hatalmi sakkjátszmában - újra és újra fellángolt az atomkatasztrófa ismételt fenyegetése, örökösen egymás egét pásztázva a lehetséges beérkező fenyegetésekkel szemben, ami olyan további rizikó faktorokat szült, mint az egyetlen apró technikai malőr esetén bekövetkező végső pusztulás. Az emberiség a tudta nélkül élhette át ezeket a feszült pillanatokat 1983. szeptember 26-án, amikor a Moszkva közelében található Serpukhov-15 megfigyelőállomás számítógépének kijelzője egy az USA-ból kilőtt, atomtöltettel felszerelt interkontinentális rakétát érzékelt. Annak az időszaknak a kellős közepén, amikor az Oroszok rettegtek az USA első csapásától, és birtokában álltak a novemberre tervezett, 100.000 főt mozgósító „Able Archer 83” NATO hadgyakorlat dokumentumainak, márpedig ennek az elsődleges célja az atomháborúra történő felkészülést szolgálta a mozgósított haderők számára, az Oroszok szemében nagyon azt a képet illusztrálva, mintha ténylegesen egy nukleáris konfrontációra és megszállásra készülnének a nyugati hatalmak.
A kialakult helyzet a kubai rakétaválságtól is kiélezettebb globális atomháborús fenyegetésbe sodorta a világot, viszont az emberiség óriási és megismételhetetlen szerencséje az volt, hogy a hidegvérű Stanislav Petrov légvédelmi tiszt állt szolgálatban, aki nem akart hinni sem a szemének, sem pedig a teszt fázisban lévő műholdnak, ami az egyetlen beérkező rakétáról a jelzést leadta, és ahelyett, hogy a protokollt követve felkapta volna a kijelző melletti vörös telefont és rögvest kiadta volna az ellencsapásra felszólító riasztást, kötelességét megszegve várakozott tovább türelemmel. És, mint a mondás tartja, az bizony képes rózsát teremni, de Petrov számára újabb négy interkontinentális rakétát hozott, amitől nyilvánvalóan a pulzusszáma az emberi szervezet végső határára szökhetett. A világ sorsát megmentő vagy kárhozatra ítélő feszült helyzetben Petrov hezitálni kezdett, ahogy vizionálta Moszkva lehetséges totális pusztulását, esélyes hogy keze megremeghetett a vörös telefon felett, de hirtelenjében, mintha parázs égette volna, el is rántotta onnan és mérsékletre intette önmagát, visszaerőszakolva hidegvérét, hogy józan gondolkodásba kezdjen, miszerint, ha az USA egy totális megsemmisítő erejű csapást kívánna mérni a Szovjetunióra, akkor azt nem öt darab rakétával tenné meg. Petrov beszámolója szerint a megérzés dominált benne, mégis a gondolatot tett követte, és inkább a hálózati telefont felkapva kérte ki a földi radarok jelzéseit, amik néma csendben pásztázták a légteret, ezért a továbbiakban figyelmen kívül hagyta az öt darab beérkező atomtöltetet.
A saját lehetséges pusztulása közepette az idő megdermedhetett számára, ahogy torkában dobó szívveréssel, de türelemmel várta a lassan vánszorgó másodperceket, hogy helyesnek ítélt döntése bizonyosságot nyerjen. És valóban. Ezúttal az a bizonyos rózsa megtermett számára, türelme, higgadtsága és józan gondolkodása kifizetődött és ezzel megmentette az emberiség javát a totális megsemmisüléstől, mert mint később kiderült, nem csapódtak nukleáris töltetek Moszkvába, és csupán az USA felett felkelő napfény visszaverődések okozták a műhold téves riasztásait. Ezt követően a Vörös Hadsereg már nem látta szívesen Stanislav Petrovot a soraiban, hónapokon belül kénytelen volt leszerelni, történetére pedig csak 1998-ban derült fény, amikor az esetet kivizsgáló Yuri Votintsev légvédelmi parancsnok nyíltan beszélt arról egy interjúban. Petrov érdemeit kizárólag a nyugati világ ismerte el, először a World Citizen Award kitüntetés formájában, ami az ő esetében úgy került a köztudatba, mint az „Emberiség Megmentéséért díj”, majd kilenc év elteltével a Drezdai békedíjat is átvehette. Az Oroszok természetesen évtizedekig hallgattak, majd tagadtak, végezetül egy technikai bakira hivatkozva bagatellizálták az esetet.
Robert Merle világában nem létezett Stanislav Petrov és a rakéták valami ismeretlen okból kifolyólag megindultak. A villanás, amiből nincs visszaút, és aminek következtében minden a kárhozatra lett ítélve, az bekövetkezett. Emmanuel a felszínre merészkedve, barátaival közösen kezdi felmérni, hogy Malevil kellő távolságba esett az epicentrumoktól, hogy az látszólagos épségét megőrizze, továbbra is menedéket lelve a falai között, viszont az áram- és vízszolgáltatást, valamint a gépekhez nélkülözhetetlen üzemanyag utánpótlást elvesztették, helyüket a légkört beterítő, lassan és kínkeserven gyilkoló sugárszennyezés vette át. Emmanuel az örök optimista lévén - aki a történet erkölcsi pillérét szolgáltatja, ahogy ezen bástyák közé menekül a nagyon is realista szemléletéből -, örökösen ott szunnyad benne a remény a jóra, és amíg a többiek a sokkhatástól bénultan emésztik az új valóságot, addig ő a helyzetet realizálva vág neki a létük fenntartásához nélkülözhetetlen ivóvízforrás, mezőgazdaság és állattenyésztés újjáépítésének, aminek folyamatába beszervezi a kényszerből elhúzódó vendégségben ragadt társait is, hogy valamilyen formában folytatást nyerjen létezésük.
Emmanuel dolgos kezei alatt kibontakozik a maguk zsugortársadalma, ahogy lefektetik a munkabeosztásokat és szabályaikat, ezzel kellő erőforrásra téve szert, hogy távolabbi vidékekre merészkedve térképezzék fel a további lehetőségeket, elsősorban hogy mi maradhatott hátra a korábbiakban ismert világból, másrészről további túlélők után kutatva a barterezés reményében. Viszont Malevil látszólagos biztonságát elhagyva, hamarjában szembesülniük kell a rideg valósággal, miszerint vannak, akik az emberi erkölcsöt félre hajítva, egészen másképp gondolkodnak és inkább a természet ősi törvényei szerint igyekeznek életben maradni, annak diktátuma pedig, hogy a legagresszívabb és legerősebb szerez érvényt akaratának. Ebből okulva Emmanuel és csapata megerősíti védvonalaikat Malevilben a fosztogatókkal szemben, akik erőszakkal kívánják elbitorolni azt, amit más tudással és kemény munkával szerzett meg, majd sokat nem is kell várakozniuk az első csapások beérkezésére. Mégis a legnagyobb fenyegetést a közelben szerveződő, a vallási fanatizmussal összefogott tömegek kezdik jelenteni, miközben Malevil lakói között is olyan nézeteltérések kezdenek kibontakozni, melyek súlyos bomlasztó erővel marcangolhatják szét az Emmanuel vezette csoportosulást.
Robert Merle neve inkább az idősebb generáció számára csenghet ismerősen, egyben emlékezhetnek vissza kellemes olvasmányaikra, amiket a szerző patinás neve fémjelzett, illetve még a korombelieknek is könnyűszerrel beszédessé válhat a szerző említése, mert ha elvétve is, de minden bizonnyal a kezükbe akadhatott valamelyik regénye, ellentétben a fiatalabbakkal, akik esélyesen a vaksötétben tapogatóznak még annak ellenére is, hogy siker kötetei sorozatos újra kiadásban forognak a könyvesboltok polcain, mivel Merle a XX. század második felének egyik meghatározó, és a szórakoztató irodalomnak megkerülhetetlen szerzője volt a maga intellektuális regényeivel, amik időtálló, örökzöld mondandóval rendelkeznek, ahogy számos alkalommal súlyos témákat boncolgatott, elsősorban a társadalmon és annak tettein, az emberi civilizáción, történelmén és lehetséges disztópikus jövőjén, valamint némely esetben a jelenkori tudományos etikai dilemmákon filozofálva el drámaian, örökösösen a humánumot, az erkölcsöt vagy éppen az emberi önzőséget, egoizmust és elvetemült gonoszságot helyezve történetének középpontjába, mindezt a szépirodalmi stilisztikákat nélkülöző, minimális szárazságot magába foglaló fogalmazással, ahogy gyakorta a főhős beszámolójára épülnek elbeszélései, mégis kifejezetten olvasmányos, filmszerűen gördülékenyen prezentálva olvasói számára ezeket a nagyon erős történeteket.
Éppen ezért ildomos ezekkel a minimális szárazsággal jellemezhető, mégis irodalmilag egy magas szinten helyt foglaló kötetekkel megismerkedni, mert ezek a történetek nemes egyszerűséggel ütnek. Ehhez pedig elengedhetetlen volt Merle kiváló elbeszélő készsége, ahogy a megfelelő történeti keretet kiválasztva építgette tégláról téglára a narratíváját és csempészte bele a cselekményt mozgató rugókat, melyek képesek kiszámíthatatlanságba vezetni olvasóját az örökös feszültség közepette, mesterien fűszerezve az itt-ott elejtett magvas gondolatokkal, mint a Malevil esetében a főhőssel névrokon Auguste Comte morálfilozófiája: „Minden elveszett, ha az elvek elvesznek.” - aminek ismertebb magyar nyelvű parafrázisa szerint „Mit ér minden, ha az erkölcs elveszik?”. Ugye, maga a gondolat nem lenne annyira bonyolult, mégis az emberiség zömében képtelen foganatot találni, még ebben a jóléti társadalomban is.
Bár messze nem Merle volt a műfajteremtő - mivel az alapkőletételt a Frankenstein írójának, Mary Shelleynek köszönhetjük az 1826-ban napvilágot látott The Last Man című regényével -, és még csak nem is a modern posztapokaliptikus világok megteremtője volt - mert már az 1950-es években kipattantak az írói elmékből az atomháború után játszódó történetek, melyek közül Pat Frank: Alas, Babylon (1959) című regénye mondható egy kemény alapozást nyújtó mérföldkőnek - ezért kénytelen vagyok "csupán" annyira szorítkozni, hogy Merle irodalmilag egy lényegesen magasabb formába öntve tálalta a sokkal összetettebb, fantázia dúsabb cselekményű és a morálfilozófiára építkező történetét, ezzel a zsáner egy olyan megkerülhetetlen darabját alkotva meg, mely tetten érhetően számos más regény, film és videojáték alkotóinak szolgált inspirációs forrásként a kiforrottságával. Ezek után nem lehet kérdéses, hogy a téma szerelmesei feltétlenül vegyék fel a kötelező olvasmányok bakancslistájára, mert garantáltan egy lebilincselő, feszült, elgondolkodtató, és úgy összességében egy igazán különleges regénnyel gyarapodhatnak, ami fényévekkel mutat túl az olyan bestseller szériákon, mint a kifejezetten vontatott és némileg unalmas Metro 2033 sorozat. Mindenki másnak szintén erősen ajánlott a beszerzése, mert Merle elbeszélései mindenkihez szólnak, és mindenkit meg is tudnak szólítani, hogy kellemes és értékes élményekkel gyarapodjanak munkásságának társaságában.
Zerko
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése