Mozgókép - The Last of Us 2. évad kritika

A bosszú gyermekei.

Miután elült az a hatalmas porvihar, ami a The Last of Us második évadának premierjét követően kerekedett - és amiből fakadólag nem kapkodtam el a megtekintését -, megkísérlek ebből a nem éppen könnyűnek nevezhető alapanyagból egy ismertetőt fogalmazni. Nem könnyű, mivel a forrásmű és az adaptáció között jelentős különbségek kezdtek formálódni a második évadra, ez pedig egy harmatgyenge színvonal mélységeibe taszította a mozgóképes változatot, ennek demonstrálásához pedig akad bőségesen felfejteni való. És azért sem könnyű, mert az első évad esetében még elnézőbb tudtam lenni, mivel a játék folytatása inkább lopta mélyebbre magát a szívembe a kibővített gameplayjel, a felfokozottabb drámai, súlyos témákat boncolgató, depresszív és sokkoló elbeszélésével, nem kevésbé különlegesen hangulatos, de egyben brutálisan disztópikus világábrázolásával, és akkor a narratívát jelentős mértékben befűszerező, zseniális módon két főszereplőre osztott történetmesélésről még nem is esett szó, ahogy két perspektívából mutatta be a szubjektív igazságérzetet, azaz hogy az éremnek márpedig mindig két oldala van, ahol mindkét félnek igaza lehet, de valójában meg senkinek sincs. Miért is nem? Mert a történet központi témájának az erőszakot, azaz a bosszúból eredő gyilkosság szülte újabb bosszúvágyat, az ebben megfoganó végeérhetetlen erőszak gyűrűzésének filozófiáját választották, egy precízen kimért és cizellált dramaturgiával ábrázolva az erre a mezsgyére tévedők sorsát, ahogy magukkal rántanak mindenkit a környezetükből, ezzel még több gyászt és önostorozást halmozva a nyakukba.

Ez a szívfacsaróan tragikus történet - amiben nincsenek hősök, csak gyilkosok és az áldozataik -, egy precízen kimért elbeszélésbe lett foglalva, ahol mesterien számolták ki az írók és a direktorok minden másodperét a jeleneteknek és a perspektívák közötti váltásoknak, ahhoz hogy a játékost érzelmileg felkavarva, folyamatosan egy últradepresszív sakkban tartsák, egyben odabilincseljék a képernyő elé, amíg a végére nem ér Ellie és Abby, önmaguk körül mindent felperzselő ádáz küzdelmének, abban a hiú reményben szemlélve a pergő jeleneteket, hogy ennyi értelmetlenül kiömlött emberi vér után, valami katartikus lezárással szolgálhat majd a befejezés. És valóban. Feltehetőleg sokak várakozásával ellentétben az átütő katarzis elmaradt, mert az sokkalta képletesebb és továbbra is filozófiai, már-már teológiai formában jelent meg: ennek a temérdek értelmetlenül és az erőszak szülte erőszak folytán kiömlött vérnek a fogalma lebegve a légkörben, miután elcsattantak az utolsó ökölcsapások, majd egyikük keze megremegett, ahogy kést feszített a másik torkának, mert annak tekintetébe nézve, megpillanthatta saját önmagát, a szörnyeteget. A pillanat, amikor beköszöntött a tettek értelmetlenségének felismerése, egyedüli járható útként a megbékélés állva mindkettejük előtt, mely lehetséges választásnak az ösvényét már az első pillanatokban érezhették a felizzó gyűlölet közepette, mégis mindkettőjüknek a falig kellett menni, hogy felismerésre jussanak.

Természetesen játékmenet tekintetében akadtak apróbb és nagyobb hibái a The Last of Us Part II-nak, mégis a Naughty Dog jelentősen megemelte a lécet a történet centrikus posztapokaliptikus túlélő akció-dráma műfajában, és egyben önmagukat is abba a kellemetlen helyzetbe sodorták az esetleges folytatásnál felmerülő színvonalbeli kihívással, hogy könnyűszerrel az akció sci-fin belül szintén hasonló érdemeket elérő, már 21 éve várt Half-Life 3-nak a sorsára juthat. Önmagában a feltételezés még nagyon korai lenne, fiatal még az idő a Part III-hez, csak sajnálatos módon ezt a hasonszőrűséget már a stúdió fejesei kezdték el megpendíteni azzal a kijelentéssel, hogy nem feltétlenül lesz harmadik felvonás, ennek okai pedig ebben a bizonyos nagyon magas lécben keresendőek, amit már nehéz lesz bárkinek is megugrania. A dolgok állásának fényében cseppet sem meglepő, hogy üzleti megfontolásokból az HBO-nál kettő évadra cincálták a játék sztoriját - de lehet, hogy lesz ebből három is, így hogy csak 7 epizódot kaptunk -, azt az elbeszélést, ami kizárólag teljes terjedelmében lenne képes visszaszolgáltatni mozgóképes formában azon megrázó történetet, mint amit a játék elmesélt, ezzel megindítva az oltári hibák lavináját, ami több tonnás szörnyetegként temeti maga alá az adaptációt, hogy a felhalmozott malőrök mellett, már édes mindegy valójában, hogy hány szezonra darabolták a cselekményt és majd csak 1-2 éves szünetekkel köszönjenek be a sztori savát és borsát nyújtó meghökkentő fordulatok. Persze, hogy mindegy, mert igazából még ezekre a csattanókra sem kell számítani, ahogy a narratíva megbolygatásával sikeresen kasztrálták ezeket a mesterien időzített letaglózó jeleneteket.

Az első évad kritikájánál az adaptáció minden érdemét elismertem, összességében nagyon megnyerőnek találtam, csupán egyetlen hibát (+Bella Ramsey… valamint a teljes epizódos homokozó… meg Bella Ramsey) róttam fel a számára, miszerint túlzottan szorosan követte a játék történetét és cselekményét, így akik jól ismerték azt, azok az interaktivitás hiányában pusztán passzív szemlélőivé váltak, hogy legfeljebb önmaguk szórakoztatására a narrátori szerepkört felöltve, előre bemondják a cselekmény legapróbb részleteit is. A második évadra gondoltak egy merészet az alkotók, természetesen pont akkor, amikor ebbe a remekbe szabott és kiforrott, zseniális történetvezetésbe nagyon nem szabadott volna szemernyit sem belepiszkálni, mert ezzel sikeresen a feje tetejére állították a kronológiát, a harmadik évadban debütálandó, rajtoló csattanót sütve el az első percekben és engedve tágasabb teret olyan karakter számára, akinek valódi kilétét még homálynak kellett volna fednie.

Ennek tetejébe több helyütt is jelentős mértékben átírták a cselekményt és belepiszkáltak - vagy inkább piszkítottak - a játékból több ízben is megidézett jelenetek szövegkönyvébe, ami így önmagában hangozhat bagatell dolgoknak, de kizárólag azok számára, akik nem ismerik az eredeti, majdnem minden mozzanatában - mert azért akadt benne felesleges időnyerő jelenet bőségesen, ami némi elcsépeltséget kölcsönzött a számára - remekül megkomponált forrásművet. De kezdjük inkább a pozitívumnál, mivel azok szerény számban sorakozó mivolta hamarabb letudható, ahogy a módosítások egyedüli, viszont hatalmas érdemét képviseli Jackson City ostroma, amikor a spórával fertőzött több száz fős tömeg egy bloaterrel az élükön rohamozzák meg a város falait, miután a bosszúra szomjazó és a környéken ólálkodó Abby a véletlen folytán felébreszti őket a téli fagyba burkolózott álmukból, utóbbi momentum szintén egy kiváló húzásként elevenedve meg a képernyőn, hogy a csupán egyetlen személyt kutató lány, aki másnak véletlenül sem kívánna ártani, a sötét oldal mezsgyéjét taposva, vérfoltos bakancs nyomokat hagy maga után, ahogy nem éppen acélos karmájával vérengzést és pusztulatot szabadít a városra, a néző számára kissé elkapkodott, de mindenképp nagyon izgalmas és látványos képsorokat eredményezve.

Elliről már esett szó a korábbiakban - de azért lesz is még sajnos -, így evezzünk át inkább Abbyre, aki a játékban maga volt a megtestesült bosszúangyala. Egy vézna, törékeny kislány, aki az apja és a Tűzbogarak elvesztését követően a vérbosszúra esküdött fel, abban a reményben, hogy a lelkét emésztő fájdalmat elcsitíthatja, és a benne keletkezett űrt kitöltheti majd áldozata patakzó vérével, ezért elkötelezetten a gyűlölet mezsgyéjére lépett, ami mindennaposan fűtötte őt, hogy egy izomkolosszussá eddze magát, és ehhez kiváló táptalajt szolgáltatott számára a Farkasok frakciója, akikhez a maréknyi túlélő társával közösen csatlakozott. Véleményem szerint Abby a játéktörténelem egyik legkidolgozottabb és legjobb karaktere, akinek nem csak külseje és személyisége nyert mesteri tervezést, hanem színre lépése és tettei is pszichológiailag kiválóan fel lettek építve, csakhogy mindezekből a sorozatban semmi sem fog még csak felsejleni sem, ahogy a többi karakterhez hasonlatosan kasztrálták és hiteltelenítették a személyét és tetteit, ebből eredően pedig Ellie-hez hasonlatosan, fejlődési és kibontakozási íve sincs a szétzilált narratíva során, és legfeljebb a folytatásban domborodhatna ki a bosszútól fűtött amazon igazi indíttatásai, valamint lelkivilága.

Kíváncsi leszek, hogy eme hölgyeményből mit tudnak majd kihozni a harmadik etapban, mert jelenleg ideje korán engedtek egy tartalmatlanul tágasabb teret a számára, ahogy az írók elébe mentek a dolgoknak, ezzel alaposan lelőve az apránként kibontakozó perspektívaváltásos fordulatot, ebből márpedig keserves lesz kivánszorogni, hogy valami elfogadható kerekedjen az adaptációból. De esélyesen nem fog. Mert a sorozat Abbyje gyenge, esendő és törékeny. Egy vézna kislány, ahogy a játékban gyerekkorában szerepelt. Olyan makulátlan orcával, mint akinek Ellie-t kellett volna alakítania már az első évadban, ha normálisabb casting lenne és nem a valakinek a valakijének a valakijének az ismerőse alapján dobálnák be a színészeket, hogy kizárólag Pedro Pascallal sikerült egy autentikus Joelt nyernie a közönségnek, egyedüli kidolgozott karakterével és a színész alakításával a széria legmarkánsabb érdemét mutatva fel. Az ő háttérbe szorulásával rögvest kiviláglik, hogy mennyire Joel személyére tettek fel mindent az írók, mert valójában hagyjuk is a külsőségeket, sokkal jelentősebb lenne azon lelki és személyiségbeli megnyilvánulások és mozzanatok a jelenetek során, melyből a The Last of Us szereplőinek bonyolult kapcsolata építgeti a szívfacsaróan drámai történetét, a sorozat esetében viszont a színész csupán belép a jelenetbe és felmondja a maga többnyire tartalmatlan diskurzusát, a cselekmény során szintén nem sok teret engedve jellemeik felszínre türemkedésének, éppen ezért a játék képsorai az élőszereplős változatban egy lefojtott, bugyuta formában köszönnek vissza, csupán alig-alig engedve közelebb a karaktereket a nézőhöz, hogy annak a bizonyos empatikus kapcsolatnak a kialakulásával, majd a sorsfordító pillanatoknál a lélegzete elakadhasson.

Pedig az alkotók próbálkoztak mindennel, és ebből a Last of Us világának megidézése sikerült a legjobban, remekül alapozva meg az epizódokat körüllengő hangulatot a kiváló és különleges díszleteivel, valamint felemás, de többnyire jó CG effektjeivel, melyek összessége ontják magukból a reménytelenséget és tükrözik, hogy ebben a világban már nem sok hely maradt az emberi faj számára. A nagyvárosok egyre málladozó épületeit telefutották és beburkolták a zöldellő növényzetek, a szétrepedezett aszfaltban méteres gazok és fák sarjadzanak, az évtizedekkel korábban hátrahagyott gépjárműveket vastagon belepte a por, ahogy rozsda martan, ásatagon pihennek rajta, de a nézelődésnek sosincs helye, mert vagy a spórával fertőzött szörnyetegek hordái neszelnek a közelben, vagy éppen valamelyik emberi frakció mesterlövészének távcsövén csillan meg a napfény, a kietlenebb erdei területeket pedig a különösen brutális, füttyszóval kommunikáló fanatikus vallási szekta uralja Seattle-ben, ahova Ellie útja Dinával közösen vezet.

Csak egyszerűen nem működik, mert a narratíva szétzilálása, a csonkított cselekmény, a röhejesen gagyin megírt forgató- és szövegkönyv, az ügyetlen rendezés, valamint a jelenlegi főszerepeket alakító Ramsey és Isabela Merced (Dina) ripacskodó előadásmódja szétzilálja a kezdetekben remekül működő atmoszférát, epizódról epizódra fakulva meg, majd halványodva el a háttérben, ahogy a negatívumok kitüremkednek és váltanak ki egy audiovizuális irritációt. Szöges ellentétet mutatva Tony Dalton alig pár perces jelentével, amikor Joel apját alakítva, az előadásával képes akár szavak nélkül hozni azt, amit a jelenet megkövetel, belemarkolva és megfacsarva a szemlélő szívét, ahogy élettel tölti meg a képsorokat. Ezek a különbségek a ripacs és a színész között. Cseppet visszakanyarodva a területeket uraló és egymással mindennapos háborút vívó, a játékban hátborzongató, szinte húsba maró félelmet gerjesztő frakciók ábrázolására, mert ezek a sorozat esetében szintén egy dilettáns módon kerülnek bevezetésre, messze nem szolgáltatva vissza a forrásmű hatásmechanizmusait, ahogy a történetvezetés masszív megbolygatásával, kapkodós módon a feje tetejére állították azok színre lépésének pillanatait és illusztrálását, ahelyett, hogy követték volna a már kitaposott írói ösvényt és első sorban a nagy utazásnak nekivágó Ellie tapasztalására bízták volna a világ feltérképezését, amivel a nézőt is folyamatos bizonytalanságban tarthatták volna, hogy csupán a megfelelő pillanatokban hulljon le a lepel mindenről, vagy éppen lépjenek porondra olyan karakterek, akiknek a későbbiekben súlya lesz a történésekben.

Ez az egész botrány kategória akkor ütközik ki igazán - majd ezen momentummal össze is csuklik az adaptáció, mint egy western figura két ellőtt térdkaláccsal -, amikor Ellie és Dina kapcsolata a felszínre robban… ezt látni kell! Ez egyszerűen szavakkal leírhatatlan és filmtörténelmileg elbeszélhetetlenül kínos, valójában erről mindenki inkább hallgatna, hogy egy ilyen botrányosan ripacs kategóriájú jelenetnek szem és fül tanúja volt, gyakorlatilag a leszbikusok legmagasabb szintű kigúnyolását űzve a paródiába hajló előadásmóddal és rendezéssel - az alkalmat megragadva szeretném őszinte gratulációmat kifejezni azok részére, akik ennek a megkoreografálásában és eljátszásában részt vettek, mert a lehető legszebben ment félre a homár propaganda! Ettől a ponttól kezdve, mintha lakkbenzint locsoltak volna az olajfestményre, úgy folyik szanaszéjjel és a képernyőről lefelé az egész filmsorozat, hogy felmosó rongyot kell alá dobni. Az egyre kapkodósabb, ziláltabb cselekményben, és a színészek által kretén módon előadott jelenetekkel, árasztja magából az erőlködés keltette gyomorforgatóan bűzös izzadságszagát, amitől málladozni kezdenek, majd önmagukba roskadoznak a díszletei, betemetve a film legutolsó komponensét is, miközben már üvöltésben tör fel a romhalmazból kiemelkedve, miszerint ő szeretne valami lenni, ő szeretne egy The Last of Us lenni, elvégre minden epizód elején ki is van írva, hogy Ő a dölásztofász, úgyhogy hinni kell neki!

De akkor jön az aduász kijátszása. Érkeznek a flashbackek. Tajtékzó tenger hullámaiként zúdulnak a nézőre, mert valamit feltétlenül villantani kell, már a kreátorok is érzik, hogy szétbarmoltak mindent, a 30 kilós kovácsüllőt az arcával felfogó Tom macskát idéző Bella Ramsey-t pedig ösztökével sem lehet színészi játékra bírni és továbbra is csak széttrollkodja az epizódokat, úgyhogy flashbackek kellenek! Ömlesztve! Hátha sikerül ezzel elérni a - még megmaradt - közönséget. És valóban sikerül, mert Jackson City ostromán kívül ez az egyedüli érdemleges pontja az évadnak, ahol tényleg felsejlik, hogy hébe-hóba köszönőviszonyt képes ápolni a The Last of Usszal. Bár némi érzékkel lehetett volna ezt is átgondoltabban, nem ömlesztve, hanem az epizódok jelenetei között szétszórva bejátszani, ezzel egy ívet építeni Ellie és Joel elmélyülő, majd szétforgácsolódó kapcsolatának, mert inkább lett volna helye egy visszaemlékezésnek, amikor Ellie könny potyogtatva szemléli a férfi holmijait, majd később még egynek azt követően, hogy Dina számára lejátszott egy számot a gitáron, ezzel némi változatosságot is hozva a számos ponton üresjáratosnak nevezhető fő cselekményszálba, érzelmileg pedig meghullámvasutaztatva a közönséget. Az ismételt dilettantizmus ellenére, a befejező és egyben legfontosabb flashback kiválóan működik, amikor Ellie egy utolsó esélyt nyújt Joel számára, hogy színt valljon neki, a férfi pedig a lánnyal szemtől szemben állva tisztában van vele, hogy Ellie már mindent tud. Ha tovább hazudik, akkor azért fogja elveszíteni őt, ha viszont bevall számára mindent, akkor azért fog hátat fordítani neki az a személy, aki a halott lányának a helyébe lépett. 

Az a jelenet önmagában annyira jól van megírva a játékban, hogy ezt a leginkompetensebb balfék sem volt képes elrontani és a néző tekintete mondatról mondatra kezd bepárásodni a férfi és a lány kapcsolatának krízispontján, majd lassacskán elhomályosul a képernyő ettől az igazán szívfacsaró és érzelmileg bonyolult helyzettől, aminek kivételesen sikerült megőrizni a művészi módon történő vászonra vitelét. Na gyerekek! EZ lenne a The Last of Us. A sorozat pedig messze nem az, mert érzelmileg analfabéta és még csak fogalmilag sincs tisztában a dramaturgiával és a drámával, így a zenitet követően a záró epizód egy igazi Tyson kaliberű gyomrosként képes hatni a maga idegbeteg kapkodásában zavarossá vált cselekményével, ahogy igyekeztek a hét epizódba belepasszírozni "még ezt is, még azt is, és még egy kicsit abból is", olyan érzésem kerekedve, mintha a filmiparban tiltólistára került Uwe Boll hamvaiból feltámadva tért volna vissza a játékokból adaptált filmek írásához és rendezéséhez, ezt szintén alátámasztva a hetvenes éveket idéző smuckbait befejezés, ami megkoronázza ezt az egész fércművet, de legalább némi nosztalgikus emlékeket ébresztve, ahogy beugrott az NSZK-s Derrick sorozat.

Úgy gondolom, hogy ennek alátámasztásául bőven elegendő lett volna a száraz tényeket ide kopipasztázni - mert egy legyintést érdemelne az egész és nem közel 15.000 karaktert -, ugyanis az első évad befejező epizódjához, és a második évad utolsó részéhez képest, 55%-kal csökkent a nézettség, ami számszerűsítve 4,5 millió főt jelent. Ez márpedig önmagáért beszél. A száraz tények azok, hogy a közönség két táborra bomlott: az egyik csoportot azok alkotják, akik nagyon jól ismerik a forrásmű történetmesélésének művészi zsenialitását, éppen ezért a sorozat adaptációt botrányosnak tartják, ahogy az csupán jelentéktelen töredékét képes visszaszolgáltatni annak. A másik csoportban azok foglalnak helyet, akik az alapmű ismerete nélkül, még a helyenkénti fintorgások közepette sem igazán értik, hogy mi is az a hatalmas probléma a szériával, pedig nyilvánvalóan számukra is feltűnhetett az első évad viszonylatában bekövetkezett súlyos színvonalzuhanás, ami valahol egy a mélységekben szunnyadó Balrogot fog felébreszteni évezredes álmából, ahogy a fején landol. Értelemszerűen a játék kedvelői számára Bella Ramsey tanácsát tudnám idézni, és „…inkább játsszák újra a játékot.” Akinek pedig az adaptált mű felől lövése sincs - és attól elvonatkoztatva mondom -, az egy a középszerbe taszított és önmaga lábán megállni képtelen posztapokaliptikus akció-horror drámát nyerhet, aminek elvétve akadnak jó pillanatai, de még több fintorgásnak és értetlenségnek enged teret, minek tetejébe garantáltan ők is hüledezni fognak majd Bellácska Arany Málna díj érdemes performanszain.

Műfaj: posztapokaliptikus akció horror dráma

Műsoridő: 7 x 45- 60 perc

Debütálás: 2025.

Rendező: Neil Druckmann, Peter Hoar, Craig Mazin, Jeremy Webb, Ali Abbasi, Liza Johnson

Forgatókönyv: Neil Druckmann, Craig Mazin, Halley Wegryn Gross

Főszereplők: Pedro Pascal, Bella Ramsey, Gabriel Luna, Isabela Merced, Young Mazino, Rutina Wesley, Kaitlyn Dever, Robert John Burke, Jeffrey Wright

Zerko