Mozgókép - The Last of Us 1. évad kritika

A spórafertőzéstől mutálódott szörnyetegek uralta világban, még mindig az ember jelenti a legnagyobb fenyegetést.

A The Last of Us sorozattá adaptálása kifejezetten ígéretesnek mutatkozott, hisz már az alapanyag, maga a videojáték is történet centrikus poszt-apokaliptikus horror volt, nagyon erős drámai töltettel, ami elsősorban nagy vászonra kívánkozott a világon végigsöprő fertőzés okozta mutáció történetével, teret engedve a dráma mellett a monumentális jeleneteknek is, de egy nagy képernyős szériával is bőven megelégedhetünk, főleg, hogy nem sajnálták a költségvetési keretet, hogy a játékból ismert sajátos hangulat visszaköszönjön a színvonalas kivitelezéssel. Amire kevésbé lehetett számítani, hogy egy szóról szóra történő adaptálás zajlik a háttérben, így aki végigpörgette a játékot, annak sokkalta szerényebb élményt fog nyújtani, mint annak, aki nincs ismeretében a sztorinak.

Tehát előnyben, akinek lövése sem volt ez idáig, hogy eszik vagy isszák a Last of Ust, ugyanis a játékban lezajló cselekmény köszön vissza 1:1 filmes átiratban, csupán annyi különbséggel, hogy a mellékszerepet betöltő Bill kapott egy külön epizódos háttér sztorit, kissé módosítva a történetben betöltött szerepét. Ennek az a nagy hátulütője, hogy aki interaktív formában már megismerkedett a cselekménnyel, annak már minden mozzanat ismeretes, sőt, a színészek előtt fogja felmormolni a dialógusokat, olyannyira szoros adaptálást nyert a forrásanyag. A másik hátrányos tényező, hogy számukra szembe fog tűnni, hogy a játék interaktív részeiben lezajló párbeszédek hiányában, messze nem bontakozik ki, ahogy Joel és Ellie viszonya változik - főleg utóbbi karakter végletes torzításával -, a kötöttebb keretek és játékidő végett messze nem annyira átérezhető formában kerül tálalásra, ahogy a kezdetekben a férfi a háta közepére kívánja a rátukmált kislányt, majd csendben a háttérben alakulnak az érzelmei, ahogy kalandjuk során összebarátkoznak, majd bontakoznak ki apai érzelmei, ami által formálódik a viszonyuk, márpedig a játék történetének, és így a sorozatnak is a központi magvát az emberi kapcsolatok és a sokszor ki nem mondott érzelmek és lelki rágódások adják, melyek sokszor csak bizonyos tettekben mutatkoznak meg a kellő alkalom elérkeztével.

A harmadik buktatót nem nehéz kitalálni, mert pont az interaktivitás hiánya, azaz immár csupán passzív szemlélői lehetünk egy olyan - ebben a formában hiányos - történetnek, amit már ismerünk, márpedig az elsődleges célközönség a játékot kedvelők terebélyes tábora lett volna, de ők húzzák a rövidebbet, szemben azokkal, akik nem ismerték a korábbiakban. Utóbbiak számára nem is ártana kissé körbe írni, hogy egy gomba spórafertőzés okozta krízis által összeomlott világban járunk, ahol a pusztulat uralja a civilizáció hátrahagyott emlékeit, nem kevés veszedelmet rejtve a fertőzéstől különféle formákban mutálódott, egykoron emberi lények személyében, de még nagyobb fenyegetést nyújtva a portyázó fosztogatókkal és a kannibalizmusra is vetemedő, éhező közösségekkel, miközben a normalitásra törekvők a kormányzat utódjaként működő, kisebb közösségeket diktatórikusan féken tartó FEDRA, vagy az éppen ellenük, a szabadságért küzdő Tűzbogarak frakciója alatt talál menedéket, azon maréknyi sikeres túlélőn kívül, akik elszigetelődve építettek ki maguk számára menedéket. Ebbe a veszedelmes rémségek és emberi könyörtelenség uralta világban csöppen Ellie Joelnek az életébe, aki ígéretéhez kötve kíséri az egyedülálló módon, a fertőzésre immunis lányt a Tűzbogarakhoz, hogy vizsgálat alá vetve állítsanak elő ellenszert. De persze az út nem sétagalopp, és nem is feltétlenül úgy működik az ellenszer előállítása, ahogy a kezdetekben ez Joel fejében megfogant. A történet kettőjük viszontagságos útját mutatja be, miközben régi és új emberi kapcsolatok épülnek ki, vagy éppen szakadnak meg, morálisan megkérdőjelezhető helyzetek állnak elő, illetve a mély lelki sebeket hordozó, önző, magányos farkas átformálódik, és a világ életében egymagában tengődő lányban felébred a kötődés a férfi iránt, számos alkalommal bizonyítva tettre készségét.

Sajnálatos, hogy a sorozat esetében kifejezetten a drámán van a hangsúly, a horror elemeket lehámozták, és amíg a játékban a fertőzöttek a történetnek is a szerves részét képezték, az írók elkövették azt a baklövést, hogy a filmes változatban - még a cselekmény és a jelenetek szoros átültetése ellenére is - mellékszerepbe kerültek és alig-alig (talán négy, de abból csak kettő komolyabb alkalommal) szerepeltetik őket, és inkább a fent említett okokból nem kellőképpen kibontakozó drámára és a hangulatra fókuszáltak, ami sajnos ad egy erős vontatottság érzetet is a sorozatnak, csupán embere válogatja, hogy ez előbb vagy utóbb érződik ki. A széria tempójának az sem volt előnyös húzás, hogy a játék DLC történetét is beültették egy komplett epizódba, pedig az már a bővítmény formában is kifejezetten semmitmondó volt - kihagyva a lehetőséget, hogy átírva, felrázzák a sztorit, amikor Ellie felismerte immunitását -, a hetedik epizóddal, ami ezt feldolgozza, a közönség körében elérte a széria a mélypontját, főleg hogy teljesen értelmetlen és semmitmondó párbeszédekre és zavaros érzelmi megnyilvánulásokra épül, tükrözve, hogy az írók elveszítették a fonalat az adaptálásban és a kapcsolati ábrázolásban egyaránt. Sajnos nem lehet elmenni szó nélkül a szintén erős visszhangot, vagy inkább jogos felháborodást kiváltó „trendinek” szánt harmadik epizód mellett sem, már csak azért sem mert nem árt felhívni a figyelmet a sokaknál érthető módon a biztosítékot kicsapó tartalomra, ahol be is fejezték a sorozatot, ez pedig a korábban már említett homoszexuális Bill epizódja, amibe beleerőszakolták az érzékenyítő programot, ami manapság egyetlen sorozatból sem maradhat ki, de tették ezt - finoman szólva - kendőzetlen formában.

Elég nehéz felfogással élhetnek a streaming szolgáltatók igazgatói tanácsában, mivel nem mérik fel, hogy ezzel az egésszel többet ártanak a másság megítélésének, mint amit segítenének, mivel az emberek zöme, az a „csupán” 90% - igyekszek finoman fogalmazni - rosszul lesz ezektől a jelenetektől, ami egy természetes reakció, mint az is, hogy a lőtéri kutyát sem érdekli senkinek sem a szexuális hovatartozása, és még ha elfogadással is van a melegek irányába, az ilyen tartalomnak a nézőre erőszakolása kinyitja a bicskát a zsebében. Mert márpedig ráerőszakolják a nézőre, mivel nincs már sorozat, de lassan film sem, amiben ne kerülne elő ez az egész téma, egyre meredekebb formában. Ha random felütjük a világtörténelem vaskos kötetét, akkor bárhol rábukkanhatunk, hogy a társadalomból természetes módon kifejlődő asszimiláción kívül eső erőszakos mesterkedés, masszív ellenállást vált ki, ami később agresszióba torkollik, nem véletlenül van felbolydulva az egész világ, mert nagy tévedés azt gondolni, hogy csak ebben az országban nem lennének elfogadóak az emberek - Ez minduntalan egy fantasztikus aduász a kommentek tengerében, de felteszem a kérdést, hogy ha ez így lenne, akkor szakállas férfiak hogyan mászkálnak az utcán női szoknyaruhában, anélkül, hogy sérelem érné őket bármilyen formában? -, ráadásul beszélve úgy elfogadásról, hogy ez már messze nem annak a kérdése, mivel egymás orra alá szellenteni sem illedelmes dolog, és evidens, hogy a sértett személy nem köteles azt szagolni. Szerintem, ha visszalapozunk éveket, évtizedeket, ez az egész jobban el volt fogadva mindaddig, amíg nem került reflektorfénybe és pakolták a kirakatba, valamint címkézték fel „büszkeség” jelzővel, mely utóbbit úgy kb. senki sem ért, mert olyan erre büszkének lenni, mint, hogy valaki kopoltyúval született és nem a tüdejével lélegzik. Ettől még nem kell őt bántani. Szeretni sem muszáj. Sacc per kábé, ez lenne az elfogadás. Meg az, hogy sokan nem kíváncsiak a kopoltyújára. A toleranciának mindig kölcsönösen kell működnie, mivel a társadalom működésének alapjául szolgál.

Visszakanyarodva a filmhez - és értelmesebb témához - nem éppen pozitív képet festettem a sorozatról, mert arra fókuszáltam, hogy rávilágítsak arra, hogy sokak számára miből is fakadt a csalódás, egyben feltárva a nem csekély hibáját is. Mindezen bakik ellenére egy kifejezetten minőségi és színvonalas sorozat készült a Last of Usból, ami elsősorban hangulatával tudja a nézőt beszippantani, miközben a kimért tempójával is bilincset vet a nézőre, hogy miképpen alakul Ellie és Joel sorsa, hogyan formálódik a kapcsolatuk, de ez a játékot ismerő és kedvelői számára gyenge feldolgozást jelent, mert szóról szóra kapják ugyanazt, csak egy hiányos formában, ebből következik, hogy kifejezetten azok számára ajánlható, akik nem ismerik az alapanyagot és kedvelik a poszt-apokaliptikus drámákat, mert esélyesen rá fognak kattanni, amíg a játék kedvelőinek arra kell készülni, hogy egy 1:1 átiratot tekinthetnek meg filmes formában, ez pedig elkerülhetetlenül hiányérzetet fog hagyni a számukra a fent említett okokból kifolyólag, ami ettől függetlenül jó, de mindenki rá fog tudni mutatni arra, hogy hol lehetett volna még jobb.

Műfaj: poszt-apokaliptikus horror dráma

Műsoridő: 9 x 80-43 perc

Debütálás: 2023.

Rendező: Ali Abbasi, Jeremy Webb, Neil Druckmann, Peter Hoar, Liza Johnson, Craig Mazin, Jasmila Zbanic

Forgatókönyv: Neil Druckmann, Craig Mazin

Főszereplők: Pedro Pascal, Bella Ramsey, Anna Torv, Lamar Johnson, Melanie Lynskey, Keivonn Woodard, Jeffrey Pierce, Gabriel Luna

Zerko