Ismét vörös vérfoltok terülnek szét a Kristály-tó tükrén.
Az igencsak egyszerű és nem egy emlékezetes alkotásnak tekinthető 1986-os Friday the 13th: The Computer Game-et egy továbbgondolt folytatás követte három évvel később, ami kizárólag a „család barát” NES konzolra jelent meg, tovább színesítve a régi idők pórias horror palettáját egy oldalnézetes akciójátékkal, amiben már a túlélés is némi szerephez jutott. A játék fő színterét természetesen a Crystal Lake tábor nyújtotta, ezúttal is a táborozók bőrébe bújva igyekezvén túlélni három napot Jason Voorhees könyörtelen ámokfutása közepette, csakhogy fordítva egyet a szerepeken, és az üldözöttből kellett vadásszá válni.
A játék elején hat karakter közül lehetett választani, ami egyben a térkép kezdőpontját is jelentette. A három nő és három férfi eltérő mozgási és evezési sebességgel rendelkezett, valamint ugrásuk magassága is különbözött, ami némi taktikai lehetőséget is kínált a játékos számára, ugyanis menet közben, az adott helyzetnek leginkább megfelelő karakterre cserélhettük a meglévőt, illetve a tábort járva, rábukkanhattunk a többi karakterre, hogy gyógyszereket átadva töltsük fel megapadt életerejüket, szükség esetén ismét akcióba hívva őket.
Az első lépésnél szembetalálkozhattunk élőhalott ellenfeleinkkel, hogy kő, vagy a könnyedén megszerezhető kések hajigálásával pusztítsuk el őket, bár érdemesebb volt átugrani a zombikat, mert folyamatosan töltődtek újra a képernyőre, egy pillanat nyugtot sem engedve a játékos számára. A tóparton számos kabin sorakozott, amiket ajánlott volt felkeresni a siker esélyének növelésére, ugyanis az épületekben található kandallókat begyújtva, a legerősebb fegyverre, egy fáklyára tehettünk szert, az elszórt jegyzetekből pedig a fejsze és macheta hollétéről szerezhettünk információt. Utóbbi fegyvert a barlangban lehetett fellelni, amit Pamela Voorhees, Jason anyjának levágott feje őrzött, egyben a legkönnyebben legyűrhető ellenfelet is jelentve, mert a mobok tömeges jelenléte, sokkal komolyabb kihívást jelentett.
A tábor alsó ösvényeire térve lehetett eljutni az erdőbe, ahol már farkasok, később varjak is támadtak a játékosra, nem mellesleg Jason is random felbukkanhatott bárhol, de támadásait csak visszaverni lehetett, életerejét nem apaszthattuk. Persze ismételten a zombik jelentették a fő kihívást, mert még szaporábban éledtek újra, érdemes is volt a kezdetleges fegyverfejlesztést begyűjtve idetévedni, hogy a további leágazásokon a tábor különböző pontjait érjük el, amíg a felső ösvények a csónakhoz vezettek, itt véve hasznát az evezési képességnek, mivel a zombik itt sem kímélték a túlélőt és a tóból felugorva intéztek támadásokat.
Az ösvények jelentősége az útvonal megkavarásában volt, hogy a térképet előkapva ne legyen egyértelmű a fegyverek felkutatása és Jason fellelhetősége, ugyanis a játék célja nem más volt, mint, amit a dobozkép is hirdetett, azaz felkutatni és megölni a kabinokban rejtőző hoki maszkos gyilkost, összesen háromszor, de ezt további összecsapásokra bontva, mivel nem lehetett egy alkalommal lenullázni az életerejét. Mindezt egy időkorlát közé szorítva, amit a bal felső sarokban jelzett életben maradottak szimbolizáltak, amennyiben Jason megölt minden táborozót, akkor az irányítható karakterekre vetette magát. Ellenkező esetben, ha sikerült végezni a természetfeletti ámokfutóval, akkor egy még erősebb formában tért vissza a második napon, ha itt is sikerült venni az akadályokat, akkor juthattunk a legerősebb visszatéréséhez, hogy elnyerjük a kiterült sorozatgyilkos képét és a pár tömör mondatos, sejtelmes befejezést.
A Commodore 64-es és ZX Spectrumos elődjéhez képest jóval összetettebb játék volt, mégis kifejezetten egyszerűnek volt nevezhető, még a nyolcvanas évek végi mércével is, mivel sokszor látott, egyszerű elemekből építkezett, a játékmenet pedig egyfajta túlélést helyezett volna előtérbe, de inkább volt a hangsúly az akción, aminek kifejezetten frusztráló volt a nehézségi szintje a folyamatosan özönlő ellenfelekkel, de azért akadt benne egy-két jópofa elgondolás, mint a napszak váltakozás, vagy a kabinok, egyfajta 2D-s belső nézetes hatása a forgolódással és járkálással, ugyanis a karakter jelentéktelen méretben volt megjelenítve és valószínűleg csak azért került egyáltalán a képernyőre, mert a kabinokban kellett Jasonnel megküzdeni.
A grafikai csomagolás szép színessége és változatos árnyalatai ellenére is kidolgozatlan volt, semminemű művészi elgondolást nem prezentálva - bár nem is egy Péntek 13 játéktól várnánk, csak lehetett volna a steril környezet helyett fantázia dúsabb -, a zenei aláfestés pedig kifejezetten középszerű volt, inkább idézte a régebbi játékok színvonalát - sőt egészen konkrétan idézett más játékokat a koppintott dallamaival -, melyek a filmmel köszönőviszonyban sem voltak.
Az Atlus számára kiadott fejlesztés jelentette a nyitást a New York-i LJN számára a filmes licencek irányába, ami eléggé felemásan sült el. Az eladások elég szép, 1,8 millió példánnyal büszkélkedhettek, kritikailag viszont nagyon rosszul szerepelt és a mai napig visszaköszön a játék az újságok hasábjain, ha minden idők legrosszabb játékainak listáját állítják össze, általában eléggé előkelő, nyolcadik-hatodik helyen szerepelve, legnagyobb érdeme, ha a legnehezebb játékok közé rangsorolják, szintén top 10-es szerepléssel. Még a filmek kedvelői számára is egy kifejezetten gyorsan összerakott, iparos munka hatását keltette, ami után Jason másfél évtizedre el is tűnt a játékok színteréről.
Műfaj: akció-horror
Megjelenés: 1989. (NES)
Fejlesztő: Atlus
Kiadó: LJN
Zerko
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése