Pandora szelencéje mindig is megmozgatta a történetmesélők fantáziáját, főként, amikor az rövidzárlattal küszködött. A Legendary esetében sincs ez másképp, és tökéletes alibit szolgáltat, hogy egy a világvége előidézésére törekvő titkos szervezet felbéreljen egy hírneves tolvajt, akinek a múzeumban kell azt működésbe léptetnie, amikor is nem várt események történnek és a mitológiai lények hada ellepi a várost.
A későbbiekben a Council of 98 is bekapcsolódik a küzdelembe, hogy visszatereljék helyükre a szörnyek garmadáját a ládanyitogató Deckard oldalán, hisz eme csoportnak lett volna eleve feladata védelmezni a szelencét és annak tartalmát, nehogy egy gazdag elmeháborodott, esetünkben LeFey, a Black Order vezérének kezébe kerüljön. Mi jön a továbbiakban?
A történetben szöszmötölés a világvége megakadályozására, egy helyben toporgás a helyszíneken és értékelhetetlen, mesekönyvekben cenzúrát érdemlő párbeszédek, semmi egyéb említésre méltó, így ezzel a pár sorral sikerült is elmesélnem mindent. Nem baj, hátha a játék többi eleme jobban muzsikál, vetődik fel a gondolat, melyet most itt csírájában folytok el mindenkiben, nem, itt semmi sem muzsikál.
A játék büszkén hirdeti, hogy a prezentáció megteremtéséhez az Unreal 3-as technológiát vette alapul, ám annak elindításakor erős döbbenet lesz úrrá mindazokon, akiknek nem a Legendary az első jelengenerációs játékuk. Próbálok szavakat találni, a pórias nem lenne eléggé kifejező, a hitvány, vacak szintúgy, de azt hiszem a legszemléletesebb, ha azt mondom, hogy az előző generáción egy erős közepesnek befért volna. Éppen ezért is olyan mulatságos, amikor a város pusztulásakor, különféle effektek kíséretében rogynak össze az épületek, magával rántva a játékos belső, a videojátékokról alkotott világát is egyben. A Duke Nukem Forever esetében legalább bevallották a készítők, hogy az Unreal 2-es motort voltak kénytelenek toldozni-foltozni, mígnem upgradelték azt 2.5-re. Nos, Unreal 2 vagy 3, a Legendary akár az elsőt is használhatná, de ugye tudjuk, hogy a látvány nem minden, főleg egy veterán játékosnál, így hát maradt még lehetőség a korrigálásra.
Nem baj, majd a játékmenet produkál valami kiemelkedőt. Nem, nem produkál az semmit. Annak folyamán is úgy érezhetjük, mintha a '90-es évekbe repültünk volna vissza, mivel az akkori FPS-ekben már megszokottá vált minimális kellékeket halmozza egymásra. Ami még mulatságosabb, hogy a pálya designerek szintén azokkal az eszközökkel éltek, hogy egy-egy útvonalra véletlenül se keveredjünk, nem mintha a szűk folyosókon megvalósítható lenne az eltévelygés. Az egyszerű mész, lősz, töltesz és ajtókat nyitogatsz (unalmasan hosszas kábelkötögetéssel, ami teljesen automatikusan működik és még egy esetleges mini játék sem lett hozzácsapva, de lehet jobb is ez így) szegmenseken kívül egyéb lehetőségek nem adódnak, de igen gyatra kivitelezésük végett, ezek sem képesek a lehető legminimálisabb arcizomrezdülést sem kiváltani az emberből, maximum a fájdalomtól.
Persze, persze vannak fegyverek, sok fegyver. Balta, pisztoly, shotgun, gépfegyver, nehéz gépfegyver, mesterlövészpuska, rakétavető, molotov koktél, gránát, sőt Deckard barátunk még lökéshullámot is képes kelteni, a láda által megsebzett kacsójával, amihez a leölt ellenfelek lelkét kell felszippantanunk, melyek életerőnk feltöltéséhez is szükségesek, de a randa megvalósítás végett a legapróbb érzelmeket sem képes kiváltani az emberből, ha elsüt egy shotgunt, leterítve vele egy vérfarkast. Ezt alaposan megfejeli a gyatra irányítás, hisz Deckard úgy mozog, mintha egy több tonnás tankot kellene navigálnunk, a precíziós célzást messziről el lehet felejteni még a sniper rifle-el is, örülhetünk, ha az orrunk előtt táncoló ellenfelet éri a találat a sörétessel, és nem a falra vetünk lyukakat.
A kezdeti percekben a legnagyobb potenciált az ellenfelekben láttam, ám reményem hamar szertefoszlott, hisz mindösszesen 9 ellenfél típust tartogat számunkra a program, és ebbe beletartoznak már a főellenfelek is, és ami meglepő, hogy utóbbiakból a játék végére már egy sem futotta a szerény felhozatal ellenére. Négylábú tűzköpők, apró rovarszerű, tömegesen támadó lények, öngyilkos kullancsfélék, griffmadár, minotaurusz, vérfarkas, vérfarkas és vérfarkas, mert utóbbinak három fajtája is van roppant kreatív módon. Az alap farkas mellett nagyobb méretű alfa társuk van jelen, majd a későbbiekben pedig előbukkan a sebezhetetlen és láthatatlan fajtájuk, aminek megöléséhez először a lökéshullámot kell igénybe vennünk, mielőtt forró ólommal szórnánk tele testüket. És itt jön a játék legötletesebb része! Komolyan mondom, hogy ezt találtam a játék legkreatívabb elemének, ami sokat el is árul róla, ugyanis a farkasemberek fejét le kell vágni vagy lőni, mert különben feltámadnak, valamint a támadásuk karmolás effektet rajzol a képernyőre. Ezeken túl emberi ellenfelekkel is felvehetjük a küzdelmet (bár ne így lenne), akiknél az önpusztítási hajlam igen erős jelenléte figyelhető meg, ahogy képesek bután táncolni lövedékeink között, azzal a fogyatékba hajló karakter animációjukkal.
Szavatosság terén sem várhatunk mást, mint egy óriási nagy buktát, alig 5-6 óra alatt végigjátszható az egész, majd nem marad más, mint a gyűjtögethető tárgyak felszedegetése, és a dögunalmas multiplayer, feltéve, ha egyáltalán akad rajtunk kívül olyan ember, aki szintén beruházott eme gyöngyszemre. Utóbbiban a két ellenlábas küzd meg egymással, a kampány végén felbukkanó lélekpont gyűjtögetőssel, amiket egy gépbe kell töltögetni szépen.
A Legendary alapötlete kiváló volt, mégis amit el lehetett rontani benne azt sikerült is a roppant kreatív úriembereknek elkövetniük. Óriási potenciál rejlett volna a témában, akár ha az ellenfeleket, vagy a helyszíneket, a belerakható fegyvereket nézzük, amit meg lehetett volna spékelni akár pörgős akció, de még horror hangulattal is, remek aláfestő zenéket komponálva, mert ez utóbbiakból a legjobbat mindjárt a főmenüben meghallgathatjuk, a továbbiakban csak zajforrásként fog üzemelni hangfalunk. Az előzmények jól példázzák a Spark Unlimited (a nevüket csupa kis betűvel kellene írni, mint Nemecsek Ernőnek) dilettáns hozzáállását a videojáték iparhoz, hisz a Turning Point: Fall of Liberty esetében szintén egy remek alapötlettel álltak elő (nácik által megszállt USA és Anglia), ám mégis teljes egészében élvezhetetlen produktum született belőle. Nincs ez másképp a Legendary esetében sem.
Nehéz elhinni, hogy a XXI. században még ilyen megtörténhet, de hát balesetek mindig is voltak és lesznek is. A Legendary dögunalmas, rettenet ronda, borzalmasan rövid, tartalmatlan, és mindennek tetejébe a számos lehetőséget rejtő témát meggyalázó játék, melyet csak és kizárólag a magamfajta mindenevőknek, vagy a kimondottan nagyon rossz játékokkal magukat kínozni szerető egyéneknek ajánlom.
Mindenki más felejtse el, hogy egyáltalán létezik. Záró gondolatnak annyit, hogy a Spark Unlimited oldalán fellelhető az alábbi idézet: "Mi nem keményen dolgozunk, hanem keményen játszunk." - hát igen, csak nem a Legendary-val, pedig azzal sem ártott volna, hogy felmérjék, mekkora merényletet követnek el a játékos társadalommal szemben, és a lemezre nyomása a játéknak, a környezetszennyezési toplistán közvetlenül a tankerhajó megfeneklése után következik.
3 pont
Műfaj: belső nézetes akció (FPS) Megjelenés éve: 2008. (Xbox 360, PlayStation 3, PC) Fejlesztő: Spark Unlimited Kiadó: Gamecock Media Group, SouthPeak Interactive, Atari)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése