It's Clean Up Time - Toxic Crusaders

A Toxic Crusaders NES játék is az adaptációk sorát gyarapította a régmúltban, karakterei ’91-ben bukkantak fel a TV képernyőjén futó, 13 epizódos rajzfilm sorozatban, ami a széria gyors zárása ellenére is olyan rajzfilmet ihletett, mint A bolygó kapitánya, központi témájának a környezetvédelmet választva.

Persze én ebből mit sem sejtettem, amikor elém került a játék kazettája, mivel Magyarországon nem került vetítésre a sorozat (amit egy The Toxic Avenger című horror vígjáték előzött meg ’84-ben, keressetek rá, megéri), aminek főszereplője Toxie a zöld, emberfeletti erővel rendelkező mutáns, képességét pedig nemes egyszerűséggel annak köszönheti, hogy beleborult egy adag radioaktív löttybe (gyerekek ezt ne próbáljátok ki, nem biztos, hogy beválik!), különleges fegyvere pedig egy… felmosó.

Azt hiszem nem maradt kérdéses, hogy miért nem futott egy évadnál tovább a sorozat és maradtak csupán a képregények, a játéknak viszont sikerült a széria velejét megragadni egy remek akció platformer formájában, amivel csak egyetlen gond akadt, hogy piszkosul nehéz volt, talán a legnehezebb játék, amivel a NES masinán találkoztam.

Az irányítandó karakter természetesen a főhős Toxie volt, aki mopjával a kezében indult neki, hogy a környezetszennyezés élharcosa, Dr. Killemoff által foglyul ejtett barátait kiszabadítsa, amihez hat szinten kellett a játékosnak keresztül verekednie magát a doktor csatlósait legyűrve, akik egytől egyig gázálarcokkal és védőruhákkal felszerelkezve (mert a környezetszennyezésbe beledögleni azért nem szeretnének) sorakoztak fel, hogy némelyikük hordókat cipelve ütlegelje Toxie-t, míg mások szmogot eregető fegyvereikkel lőjék ki, mielőtt céljához érne.

Toxie útját különféle akadályok is szegélyezték, mint a teljes pálya széltében radioaktív anyagot szivárogtató hordók, amik az ellenfelek beözönlésével már az első városi pálya, első percében sarokba tudta szorítani a játékost, hiába is lehetett nem csak előre és hátra, hanem felfelé és lefelé is mozogni a pályán. 



Ha mégis sikerült venni az akadályt, akkor a szint végén kapásból egy bossba ütközhettünk, akit valami meg nem nevezett trutymó alakított, elpüfölésével pedig az újságok címlapjára kerülhetett főhősünk, legalábbis egy átvezető kép erejéig, hogy utána a telihold által megvilágított éjszakába vessük bele magunkat, ahol a hordók már életre kelve pattogtak be a pályára, de szétütve azokat, életerőt visszatöltő hamburgert vagy újabb mopokat nyerhettünk, ugyanis utóbbi a bumeránghoz hasonlatos elhajíthatósága mellett, el is kophatott.

Amennyiben a játékos még mindig kitartott (és a kontroller is), akkor a pálya végén a motoros, molotov koktélokat dobáló Bonehead fogadott bennünket, aki ellen a mop hajigálása jelentette a hatásos ellenszert. Kellő gyepálás után a motor alá került ellenfelünk, legalábbis az átvezető erről tanúskodott, majd ismét az újság címlapján láthattuk Toxie-t, aki újabb barátját (istenem, de rondák voltak) mentette ki a doktor fogásából, hogy útját folytatva, a már brutálisan nehéz laborban gyűrje le a felbukkanó újabb ellenfeleket, mint a mutáns denevérek, vagy a hordókat immár el is hajító katonák, mégis a fő hangsúly a platform elemeken volt már, nem csak a magasabb szintekre való jutásban, hanem az egymás hegyén-hátán álló toxikus hordók képében is.

A pálya végén volt döbbenet és csalódás is egyben, mert az első szint szürke trutymóját kaptuk meg ismételten, rózsaszín kivitelben, de hát annyi baj legyen, ez a játékosnak is könnyebbség volt, hogy ha már egyszer legyűrte, most sem fog akadályt jelenteni. Persze, hogy utána még feszesebb tempóra váltson a játék, ugyanis Toxie lába alá egy gördeszka került, ezzel automatikusan diktálva a tempót, amivel haladni kellett és lepofozni a már megismert ellenfeleket, meg akadályokat, hogy végezetül a kövér gépfegyveres bossal végezzünk, ahonnan az út a csatornába, majd a tengerbe vezetett, a lőfegyveres búvárok agyoncsapkodását követően pedig, egy tengeralattjárón érkező mutánst kellett eltenni láb alól.

Az utolsó pálya Dr. Killemoff palotája volt, ahol a falakból előbukkanó csapdák, a padlóból előtörő rakéták és lézerrel támadó drónok fogadták a játékost, a lehető legszívatósabban, lépten-nyomon elhelyezve ezeket, hogy ha mégis átverekedné magát az ember, akkor a doktor fél pályát elfoglaló masinájával, majd személyesen az energiagömböket egyhuzamban szóró dokival vegye fel a kesztyűt. Ha volt, aki ezt is sikeresen teljesítette, akkor nem maradt el a happy end, mert Toxie összes barátja megkerült, viszont Dr. Killemoff sikeresen olajra lépett, és csupán rusnya bogár pofáját tekinthettük meg, ahogy az összecsapás végeztével a maszkot levertük róla.

Ez így leírva sem egyszerűen hangzik, de a gyakorlatban még inkább véres verejtékcseppeket követelt a játék, ami mellett mégis kitartott a játékos, hogy újra és újra próbálkozzon, mert a meseszép grafika, átvezető képek és a dallamos zene minduntalan visszacsábította, hogy a történet végére járjon, annyi könnyítés pedig mégis akadt, hogy a kapott kóddal, az adott szinteken lehetett kezdeni. 

A Toxic Crusaders a rövidsége ellenére (profi szinten fél óra) is egy kegyetlenül nehéz játék volt, ami már nem egészséges mennyiségben tartogatott kihívásokat, néhol önismétlő módon, ugyanakkor mégis hamarjában megkedvelte az ember a különlegesen szép és részletekben kimunkált grafikájának, valamint a rajzfilm és a képregények által már kidolgozott világának köszönhetően. Ez már kevésbé mondható el a Sega Mega Drive-ra megjelent verzióról, ami egy teljesen más játékot takart, más fejlesztőktől, a kettő közül a NES verzió volt jelentős mértékben szórakoztatóbb.

Műfaj: akció (beat 'em up, shoot 'em up) platformer

Megjelenés: 1992. (NES, Sega Genesis/Mega Drive, Game Boy)

Fejlesztő: TOSE

Kiadó: Bandai

Zerko