Túladagolva - Condemned 2: Bloodshot teszt

A Condemned 2, lényegében kiállítandó példa lehetne, hogy miképpen lehet egy remek alapokkal rendelkező játékot elbaltázni.

Történt ugyanis, hogy az első részre jellemző túlélésért folytatott küzdelmet, felhígították a tömegesen érkező ellenfelekkel, akikkel szemben immár puszta öklünket is bevethetjük a küzdelmek során, hogy akár kombó csapásokkal kényszerítsük földre őket, vagy ha megtelt akció mércénk, pár sújtással végezzük ki a marcona agresszorokat.

A pár sorban elmesélt változások, máris lefelé görbíthették azon játékosok száját, akik találkoztak az első epizóddal és átélték azt az idegeket borzoló rettegést, melyet nyújtott a nyomasztó, félelmetes atmoszférájával, nem csak a különleges helyszíneinek köszönhetően, nem egyszerűen a sötétség leplébe, jobb esetben félhomályba burkolózva, hanem a hangulatos pályatervezés és az azt kiegészítő környezeti elemek révén ért el, amire alaposan rápakolt a kimérten adagolt ellenfelek felbukkanása, akik nem egyszer taktikáztak azzal, hogy csupán elsuhanó árnyékként pillanthattuk meg őket, miközben valamiféle ütő fegyver után kutakodtak… és persze a játékos is sebes tempóban.

Ezek az idők elmúltak, és amíg egy kiváló nyitányt jelentett a generáció hajnalán a bevezetőrész, addig a folytatás szinte mindent kiirtott, amiért szeretni lehetett a játékot, a tömény akciót helyezve a középpontba, nem egyszer gépkarabéllyal haladva keresztül a pályákon, de minimum boxmeccset faragva a félig túlélő horrorból.



A fantáziátlanságot tovább fokozza, hogy nem egy momentum köszön vissza a korábbi epizódból, el-elcsippentve egy-egy jelenetet belőle, melytől akkoriban az ember háta borsódzott, jelenleg pedig csak beletörődve halad tovább a játékos a folyosókon, tudomásul véve, hogy ez a játék nem él meg több folytatást, mert egyszerűen kivérzett.

Igen, talán ez lenne a legjobb hasonlat, hogy a játékos rettegése helyett, inkább maga a játék retteg a fogadtatástól és erőlködik felmutatni bármit, ami csak keze ügyébe kerül, hogy némi változást láthasson a fásult gamer arcán, de sajnos az ötlettelen helyszínek csak tovább pakolnak a monotonitáson, minek következtében, az ember már tényleg egykedvűen halad a pályákon.

Persze azért akad egy-egy pillanat, mely meglepetésül fog szolgálni, hogy másodpercnyi riadalmat keltsen, bizonyos esetekben pedig a horrorisztikus hangulat is képes átszivárogni a képernyőn, de mégis, ami megmenti a játékot a középszerűségtől az a továbbgondolt helyszínelések, és a hozzájuk kapcsolódó fejtörők. Egyfelől vannak párbeszédek, ahol a videó kapcsolat során, a helyes kérdést kell feltennünk a lehetséges három közül, hogy a legcélravezetőbb választ nyerjük ki, majd pedig az adott helyszíneken, immár komplett helyszíneléseket kell végeznünk, nem csak a különféle minták begyűjtésével, fényképek elkészítésével, hanem fel kell kutatnunk a lehetséges bizonyítékokat (ahol nem egy félrevezetés is akad), majd azokat a megadott tulajdonságok közül válogatva, a lehető legjobban jellemezni, hogy a labor egy átfogó képpel gazdagodva tereljen tovább bennünket a helyes ösvényen.

Ezt a fajta helyes ösvény illúziót, nem egyszer szereti elsütni a játék, de nincsenek alternatívák, csupán lemaradunk egy-egy párbeszédről, vagy a történet megértéséhez szükséges információról, és itt bele is botlottunk a másik dologba, mely nem vissza, hanem előrefelé volt képes fejlődni, ez pedig a sztori rész. Maguk a karakterek, alaposan át lettek szabva a korábbi részhez képest, mondhatni rájuk sem ismerni, főleg Ethanre, aki lecsúszott alkoholista lett, erősen túljátszva a szerepét, nem is kicsit erőltetve a dolgot, hogy ő mennyire szenved, de ha némi türelemmel vagyunk irányába, egészen érdekesen bontakozik ki személyisége.

Ami ennél is lényegesebb, hogy itt kapunk választ mindenre, ami az első epizód során megválaszolatlanul maradt, ismét Vanhornt és SKX-et helyezve a középpontba, de egy jóval globálisabb konspirációs történetet szőve, kitérve még a döglött madarak mibenlétére is. A lanyha és erőltetett indítás ellenére, a későbbiekben kifejezetten érdekessé válik a sztori, mely óriás léptékben fejlődött az első rész fogyatékossága után, és szerencsére ezért becsúszott egy-két igen érdekes, fantáziadús, de ami lényegesebb, hátborzongató helyszín is a pályák közé, mint a hegyvidéki kunyhó, vagy az elvarázsolt színház.

Ezt az egészet még tovább színesítik a fejtörők, melyek során magunknak kell az adott nyomokat felgöngyölítenünk, hogy valami viszonyítási alapot nyerjünk, alaposan átvizslatva az elemlámpa fényében minden zegzugot, vagy kihalászva az információk közül a hasznosat a problémák megoldásához. Sajnos az ellenfelek terén már más a helyzet, hisz azok vagy alig változtak (tömeges jelenlétüktől eltekintve), vagy egy-két inkább idegesítő, mintsem félelmetes forma bukkan fel a sötétben, mint a robbanó babák a gyárban, de ellenpéldaképpen a fekete folyadékkal fertőzött, a plafonon lógó burkokból támadó torz lények, kifejezetten szívritmuszavart képesek okozni. Első felbukkanásukkor.

Egy horror játéknál kifejezetten fontos tényező a hanghatások keverése, és sajnos ez teljes egészében középszerűre sikeredett, amíg a prezentáció némileg javult, de csak annyira, hogy ne legyen csúnya a pár év leforgását követően, ami eltelt a korábbi részhez képest. Tartalom tekintetében viszont hozza a tisztességes színvonalat a maga 9-10 órájával, melyet a temérdek gyűjtögetni való csak tovább nyújt, ezek függvénye a pálya végi értékelés, és a medalionok értékének megfelelően kapjuk fejlesztési jutalmunkat, mint például a golyóállómellényt, sokkolót, vagy pisztolytáskát.



Ezekre szükség is lesz, mert jelentősen megemelték a nehézségi szintet, így ajánlatos mindenkinek teperni a jobb értékelésekért. Megint csak azt kell mondjam, hogy sajnálatos módon, a többjátékos módot is beleerőltették a játékba, ahol találhatunk mezei Deathmatch módot és annak csapat alapú változatát, vagy belevethetjük magunkat a csapatos helyszínelésbe. Ezt kompenzálja még az Instant Action egyjátékos mód, ahol különféle ötlettelen és roppant unalmas kihívások elé állhatunk, már akinek van kedve téglával dobálni a támadókat, vagy minél több ellenfelet leverni egy arénában.

A Condemned 2: Bloodshot, egy roppant vegyes játék lett, mert míg elveszti a kiváló alapjait, miközben akció elemekkel hígul fel, addig a fejtörőkkel tarkított helyszínelési része remekül működik, és megmenti a játékot a kudarctól, persze nem kis részben ezt a tovább dolgozott történetnek is köszönheti. Kevesebb rettegés, több agyalás, a végére pedig kisül egy időközönként szórakoztató, de többnyire középszerű alkotás, ami némi újdonságot is képes felmutatni, minimális fantáziával nyakon öntve, de roppant rosszul viseli az idő vasfogát.

6 pont

Műfaj: akció horror
Megjelenés: 2008. (Xbox 360, PlayStation 3)
Fejlesztő: Monolith Productions, Warner Bros. Interactive Entertainment
Kiadó: Sega

Kapcsolódó olvasmány:
Gyilkosok gyilkosa - Condemned: Criminal Origins teszt  

Zerko