Visszatért minden FPS nagyapja - ahogy hirdeti magát a Wolfenstein a doboz hátoldalán, és ez nem is vitás, hogy így van, a kérdés az, hogy miközben számtalan nagyágyú nőtt ki belőle, képes volt-e lépést tartani velük a nagypapi.
Előre bocsájthatom, hogy részben igen, a játéksorozat kedvelőinek pedig egyértelmű igen a válasz, hisz a Raven merte kicsit megbolondítani a játékmenetet, olyan formában, hogy nagyszámú újdonságok kerüljenek bele, de továbbra is kőkemény Wolfenstein maradjon.
Utóbbihoz főként a Return to Castle Wolfensteinből merítették az ihletet, így a széria ismerőit hamarjában magával fogja ragadni a nosztalgikus hangulat, amikor az ismerős, csupán kismértékben átírt dallamok felcsendülnek, a nácik kiáltásai felszakadnak torkukból, vagy megpillantják azon ismerős díszleteket, melyek jellemezték a korábbi epizódot.
Utóbbihoz főként a Return to Castle Wolfensteinből merítették az ihletet, így a széria ismerőit hamarjában magával fogja ragadni a nosztalgikus hangulat, amikor az ismerős, csupán kismértékben átírt dallamok felcsendülnek, a nácik kiáltásai felszakadnak torkukból, vagy megpillantják azon ismerős díszleteket, melyek jellemezték a korábbi epizódot.
Nincs is ezzel semmi baj, hisz anno a játék velősen tartalmazta, hogy mi is az a Wolfenstein, és remekül fektette le a modern kori alapokat, így bátran lehetett meríteni annak atmoszférájából, ahogy a kastély hideg kövén végigszaladt a játékos, és szórta a forró ólmot az örökösen hangoskodó németekre, miközben a dinamikus szimfonikus zenekar adta az ütemet a ravasz rángatásához, és mindezt körbelengték a horogkeresztes zászlók, melyek rejtekében a nácik okkult erők birtokában támasztották fel a holtakat.
Már a bevezető képsorokban megpillanthatjuk, hogy a B. J. Blazkowicz által megkaparintott Veil, azaz egy párhuzamos dimenzió, a Black Sun által táplált medalion lesz a kiegészítő arzenálunk, melyhez a történet előrehaladtával három kristályt is párosíthatunk, hisz a negyedik alapból jár, ugyanis ezzel tudunk a párhuzamos síkra lépni, amikor bekékül minden és könnyebben rábukkanhatunk a visszatöltésül szolgáló energiamezőkre, melyek amúgy szabad szemmel is jól láthatóak, de így fedezhetünk fel rejtekhelyeket is, érhetünk el Veil létrákat, amellett, hogy B. J. mozgása jelentősen gyorsul.
Amíg az alap kristállyal B. J. gyorsul, addig a sárga a körülötte zajló eseményeket lassítja le, sokszor így verekedve át magunkat egy-egy csapdán vagy akadályon, de bullet time módként is funkcionál, és amíg a kékkel pajzsot vonhatunk magunk köré, addig a pirossal pont az ezen áthatoló lövedékeket szórhatunk. Ez a három, plusz negyedik kiegészítő képesség, már önmagában érdekessé teszi a játékmenetet, még annak ellenére is, hogy a keményvonalasok nem feltétlenül fogják ezeket alkalmazni az összetűzéseknél, én is csupán a szorult helyzetekben nyúltam a D-Padre a kristályok után, jobb szeretem az MP40 muzsikájával csitítani az okkult nácikat.
Ha, már MP40, a nagy klasszikus mellett több hagyományos fegyvert is fellelhetünk a repertoárban, mint ennek fejlesztett 43-as változata, vagy a Kar98, amit mesterlövész fegyverré is alakíthatunk, lángszóró, Panzerschreck, gránát, Tesla puska, de ezek mellett felbukkan két újdonság, a Particle Cannon és a Leichenfaust 44. Míg előbbi a Black Sun energiát felhasználva lövell ki tekergőző nyalábokat, addig utóbbi ugyanezen technológián alapulva indít egy nagy energiagömböt, amiről egyből a Doom BFG fegyverére lehet asszociálni. Ezek mindegyikéhez számtalan kiegészítőt és fejlesztést vásárolhatunk a feketepiacon, és Veil medálunk képességeit is tovább erősíthetjük a városban kószálás során, az immár haszonnal bíró, begyűjtött pénzmennyiségből.
Ez lenne a játék másik nagy újdonsága, ezúttal a két részre osztott Eisenstadt városa, teljesen szabadon bejárható és felfedezhető, a játékban szereplő 14 fő és 1 mellékküldetést, az ellenállástól, vagy az okkult erőket tanulmányozó oroszoktól vehetjük fel, majd pedig egy-egy épületbe betérve, vagy egy adott területre átjutva, kezdetét is veszi az aktuális misszió. A város nem kifejezetten terebélyes, de az ügyes elrendezésnek és a néhány bejárható épületnek köszönhetően, számtalan rejtekhelyre bukkanhatunk, melyeket a fejlesztésekre elkölthető pénzeszsákokért, a szintén ezeket megnyitó dokumentumokért, és a Veil tuningoláshoz szükséges ősi könyvekért érdemes átkutatni, főleg nehezebb szinten játszva. De természetesen, ezek mindegyikére, a küldetések során is bukkanni fogunk, melyek immár azonnal újrajátszhatókká váltak a naplóból megnyitva.
Ez a temérdek fegyver, a Veil, és a hozzájuk tartozó számtalan upgrade, nem csak a játék színesítését szolgálja, hanem komoly szerepük van a széles skálán mozgó ellenfelek likvidálásban, hisz a megszokott wehrmachtos bakák és SS katonák, valamint tisztjeik mellett, jelentős erőkkel képviseltetik magukat a Black Sun energiájával bíró okkult egységek, mint a Scribe, pajzsot generálva a katonákra, vagy ezek megölését követően, sebes mozgásával és energiagömbök eregetésével rohanja le a játékost. Ennél agresszívabb az élőholt, zölden, vagy erősebb fokozatán vörösen világító Despoiled SS tisztek, amíg a Heavy Trooper, talpig páncélozottságával tör előre, és gyenge pontjának előcsalásával lehet elpusztítani. Az Assassin lassításra fog kényszeríteni mindenkit, mert láthatatlanná tud válni, hogy váratlanul csapjon le pengéivel, de akad más közelharcos ellenfél is, az Elite Guardok és azok okkult társaik, Veil korbáccsal fegyverkezve, vagy a többnyire Scribe-ok által irányított mutánsok.
Egyszóval roppant terebélyes és változatos skálán mozognak a náci haderők, az időszakos taktikázások mellett, azért megőrizve a régi, darálós játékmenetet is, amikor az MP40-nel törve utat, hányhatjuk halomba a rossz fiúkat. Ezúttal a boss harcokból el lettünk kényeztetve, mert öt kisebb-nagyobb összetűzés is akad, mindig megfűszerezve minimális trükkel. A legvégső komoly kreativitást követelt meg a fejlesztőktől, hogy a Veil kristályokra építkezve alkossák meg a Hans Grosse elleni összecsapást, csak ez mégsem sikerült elég frappánsra, és a kellemes hangulatát, inkább adja a Wolfenstein 3D-re való visszakacsintás.
A pályák kialakítása, de leginkább palettája, megint a korábbi epizódhoz nyúl vissza, kellemes emlékeket idézve fel a sorozat kedvelőiben, hogy vissza-visszatérő momentumokra bukkanhat a játékos, nem kevés újdonsággal is fűszerezve, így fordulhatunk meg SS főhadiszálláson, föld alatti ásatáson, reptéren, katonai kórházban, farmon, mely alatt titkos kísérleti labor terül el a föld mélyén, és persze a különösen hangulatosra sikerült kastélyban, mely még soha nem pompázott ilyen szép formában, terebélyes méreteivel, és misztikus atmoszférájával, ahogy a köd körbelengi a kőhidat felügyelő szobrokat, miközben a távolban felvonít egy ismeretlen szörnyeteg. A játék prezentációs erőssége is ebben a mesteri és hangulatos designban mutatkozik meg leginkább, amíg a hangeffektek kiemelkedően jóra sikerültek, főképp a fegyverropogások terén, a muzsikákat pedig már említettem, hogy a klasszikus, lehengerlő nagyzenekari vonalon mozognak továbbra is, csak immár fokozottabb jelenlétben.
Mindezek mellett, azért hiányoltam további helyszíneket, mert hiába kell a 14 küldetés mellett a városban is folytonos harcokat vívnunk - már csak a küldetések felvételéért is, melyek mellett akadnak további események is -, 10 óra alatt a játék végére érhetünk, amit a gyűjtögetéssel és nehezebb szinttel toldhatunk meg, vagy belecsaphatunk a megszokott játékmódokat kínáló multiba, ami kellemes pozitívumként van jelen. Ha már a Raven ennyire előszeretettel alapozott a Return to Castle Wolfensteinra - mindezt kiváló módon -, és felépítette a szabadon bejárható várost, akkor elférhetett volna még egy erdős és egy hegyvidéki pálya is.
Emellett csupán egy komoly negatívumot tudnék felróni, az pedig a találati rendszer fogyatékossága, amikor is fedezék mögé húzódva, tisztán bemérve az ellenfelet, és elsütve a fegyvert, a lövedék megakad a textúránál terebélyesebb fedezékünkben.
Ez nagyon irritáló tud lenni, de lehetett volna az amúgy, a Wolfensteinhez mérten kellemes sztorira nagyobb hangsúlyt fektetni, és az átvezetők is alaposabb kidolgozást érdemeltek volna. Összességében véve, egy old school és modern hibrid játék született, de ami kellemesen meglepő, hogy kiválóan működik. Minden szigorúságom ellenére is azt kell mondjam, hogy akitől távol áll a sorozat, az nyugodt szívvel levonhat fél pontot az értékelésből, de mivel nem osztok fél pontokat, ezért bőven kijár ennek az epizódnak a magasabb pontszám.
Ez nagyon irritáló tud lenni, de lehetett volna az amúgy, a Wolfensteinhez mérten kellemes sztorira nagyobb hangsúlyt fektetni, és az átvezetők is alaposabb kidolgozást érdemeltek volna. Összességében véve, egy old school és modern hibrid játék született, de ami kellemesen meglepő, hogy kiválóan működik. Minden szigorúságom ellenére is azt kell mondjam, hogy akitől távol áll a sorozat, az nyugodt szívvel levonhat fél pontot az értékelésből, de mivel nem osztok fél pontokat, ezért bőven kijár ennek az epizódnak a magasabb pontszám.
A nagypapi teljes arzenáljával tért vissza, és azt kell mondjam, hogy soha nem volt ilyen élvezetes és lehengerlő a Wolfenstein. A merész újítások nincsenek kötelezően erőltetve, de remekül megférnek a játék világában és tovább színesítik azt, hogy egy pergősebb, ugyanakkor taktikusabb adrenalin fröccsbe vesse bele magát a játékos, ami mellett jelen van a kimondottan egyedi Wolfenstein atmoszféra.
8 pont
Műfaj: belső nézetes akció (FPS)
Megjelenés: 2009. (Xbox 360, PlayStation 3, PC)
Fejlesztő: Raven Software
Kiadó: Activision
Zerko
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése