Bajnokok kora - Dragon Age II teszt

A Dragon Age felejthetetlen élményt nyújthatott azok számára, akik játszottak vele, és ezt főként a kalandos, magával ragadóan epikus történetével, és annak szabad alakításával érte el, mely során a játékos döntései kihatással voltak a világra.

Ennek az volt az ára, hogy bizonyos szinten lineáris mederbe volt terelve a játék, ami cseppet sem volt hátrányára a történetben helyt foglaló szabadság végett, tényleg a szerepjáték műfajon belül egy kiemelkedő alkotást tett le a BioWare a játékosok elé, most viszont, amit felépítettek, inkább rombolták a folytatásban, mintsem tovább építették volna. Amíg az egyik oldalon fejlődött a játék, a másikon - pont az egyedi vonásában -, visszább lépett, de lássuk pontosabban, hogy miről is van szó.

Aki epikus történetet keresne ismételten, azt le kell lombozzam, hisz csupán a Kirkwall bajnoka címre pályázhatunk maximum Hawke nevezetű karakterünkkel, akit természetesen testre szabhatunk elképzeléseink szerint, ám mindenképp ember lesz, azaz a választható fajok megszűntek, maradt a három kaszt a harcossal, mágussal és zsivánnyal. 



Hawke nem jószántából kerül az egykori rabszolgavárosba, hanem a Blight elől menekíti testvéreit és anyját, hogy bácsikájánál próbáljanak menedéket lelni egy szűk esztendőre, amíg megalapozhatja a családi kincstárat és rangot szerezhet magának a városban, ugyanis a fereldeni menekültekkel, zsúfolásig vannak az utcák, és aki nem tud felmutatni valami hasznosat a város számára, annak fel is út, le is út.

Nos, lényegében Hawke és családja ügyes-bajos dolgait fogjuk intézgetni, majd sorozatosan vesszük fel a küldetéseket a frakcióktól és különböző személyektől, hol pedig a városvezetőnek teszünk szolgálatot, hogy összegyűljön a bűvös 50 arany, egy a Deep Roadshoz - az egykori törp fellegvár, ahonnan a darkspawnok az első Blight idején felszínre törtek -, tervezett expedícióra, hogy az onnan szerzett vagyonnal visszavásárolhassuk nemesi rangját. Szóval nem kell ismételt világvégével, darkspawn seregekkel és Archdemonnal számolni, a legfőbb problémát a Kirkwallban állomásozó qunari hordák fogják jelenteni, akik az istenért sem hajlandóak elárulni miért jöttek és tanyáznak évek óta a város kikötőjében, örökös fenyegetést nyújtva a lakosok számára.

Természetesen lesz egy fő konfliktus szál is, mely minden esetben érinteni fogja Hawke személyét, bárhogyan igyekszünk variálni a történeti szálakkal, és ez alaposan megnehezíti minden egyes döntésünket a főtörténet során, de ez jellemző a mellékes feladatok sztorijaiban is, hogy nincs fekete vagy fehér, hanem minden érmének két oldala van, és ezt remekül csinálja a játék, kellő mértékben helyezi a nyomasztó súlyt a játékosra minden egyes alkalommal, hogy mérlegeljen olyan helyzetekben, ahol még egy független esküdtszék is hetekig tanakodhatna az ítélet felett. Sajnálatos módon ide is becsúszik némi árnyoldal, hisz a korábbi résszel ellentétben, három reakcióra korlátozódott lehetőségünk, ezeket kiegészítve a társak bevonásának lehetőségével, informálódással, vagy olyan helyzetekkel, amikor korábbi cselekedetünk végett nyitunk meg plusz lehetőséget.

Ha ennyiben kimerülne a lehetőségek visszaszorítása, közel sem lenne zavaró, mint amennyire az tud lenni, hogy sok esetben teljesen mindegy melyik lehetőséget választjuk, a történet ugyanúgy végződik, csupán a körítés változik, és sajnos ez előfordul a főküldetések során is. Persze ezt többszöri végjátszás során lehet felfedezni, és aki egyszer végigrohan a játékon, megmarad a történetalakítás illúziójában.

Hogy valami pozitív változást is felhozzak végre, a játék látványvilága mérföldeket lépett előre a korábbi rész fapados prezentációjához képest, Kirkwall monumentális városa lenyűgözően fest, a városi pályák sokkal élettel telibbek lettek, és a kamerát is közelebb helyezték a főhős háta mögött, aminek sajnos megint van egy hátránya, ugyanis a harcok során nem lesz elegendő folytonosan társaink életerejét és az ellenfeleket vizslatni, miközben taktikánkon agyalunk, még azt is lehet folytonosan igazgatni, mert rendszeresen úgy áll be, hogy abszolút semmit sem látni. Ha már ilyen szépen megdicsértem a grafika feltupírozását, akkor azt is meg kell jegyeznem, hogy pont a játék lényegi pontja, a karakterek kinézete és mimikája, szinte semmit sem változott, sőt még az ajakszinkron is sántít. Ezzel az a probléma, hogy a korábbi részhez hasonlóan, rengeteg időt fogunk beszélgetésekkel tölteni, hisz ez adja a játék eszenciáját, éppen ezért is kellett volna inkább erre nagyobb hangsúlyt helyezni, csak ugye ez kissé komplexebb lett volna, mint a város felépítése.

A kamerától eltekintve, az irányítás továbbra is hozza azt a kényelmes, gyors navigálási lehetőséget, mint elődje, hogy a harcok hevében bármikor elérjük gyógyitalainkat, vagy beletenyereljünk speciális mozdulatainkba és varázslatainkba, szóval örömmel teli dolog, hogy ebbe nem piszkáltak bele, ellentétben a lineáris játékmenettel, ami teljes egészében megszűnt, azt leszámítva, hogy a főbb küldetésekkel végeznünk kell a fejezet tovább gördítéséhez. A korábbi részhez hasonlóan, a térképen lelhetjük fel az aktív, már megszerzett küldetéseket, csak immár jóval többet, éppen ezért is vannak kilistázva címek szerint, hogy szabadon bejárjuk a helyszíneket és többször vissza is térjünk azokhoz, más-más feladatok alkalmával.



Apropó visszatérés… lehet, már én vagyok túl szőrszálhasogató (nem), de ha egyszer hibák vannak, akkor azok vannak és nem én tettem/hagytam őket a játékban, így meg kell jegyeznem, hogy már zavaróan sok az újra és újra felhasznált dungeon és belsőtér a játék során.

De őszintén szólva, mit is lehetne várni egy olyan játéktól, ami egy év alatt készült el, hiába is kínál jelentősen több, mintegy 30 órára kiterjedő tartalmat, mint elődje, tudvalevő, hogy az alkotás bizonyos elemei megsínylik a kapkodást, és történt ez a játék több pontjával is, mint az feljebb olvasható, egy olyan képet és érzést nyújtva a játékos számára - leginkább történetével, pont a Dragon Age legfontosabb komponensével -, mintha egy kiegészítővel, egy expanziós lemezzel játszana csupán.

Vegyes, roppant vegyes érzéseket kelt az emberben a Dragon Age II, mert maga a játék is ilyen lett, de a vicces, hogy még mindezek ellenére is élvezetes tud maradni és egy jó játék, a szabad történetalakítás - még, ha korlátozottabban is, mint elődjében -, még mindig jelen van, ami óriási szabadság egy játékban. Roppant élvezetes a fejlődési és harcrendszere, Kirkwall számtalan felfedezni valót és rejtélyt kínál, és annak ellenére, hogy a történet eléggé visszafogott lett, mégis elragadja a játékost, aki képes átélni a városban dúló konfliktusokat, soha nem egyenes utat kínálva döntéseinkben, majd pedig egyszer csak arra kapja fel a fejét, hogy egy háború részesévé vált.

Aki játszott a korábbi epizóddal, mindenképp keserű szájíz kerülgeti az első órákban, de ez leküzdhető, amint a játékos felismeri az újabb rész szépségeit, nem mellesleg ők korábbi mentéseiket is át tudják hozni, hogy némileg hatással legyenek Kirkwall világára. Akik viszont nem tudják, hogy mi fán terem a Dragon Age, mindenképp az első résszel vágjanak a kalandba, hisz minden RPG kedvelő kellemes órákat tölthet el vele.

7 pont

Műfaj: szerepjáték (RPG)

Megjelenés: 2011. (Xbox 360, PlayStation 3, PC, Mac)

Fejlesztő: BioWare

Kiadó: Electronic Arts

Kapcsolódó olvasmány:
Sárkányok kora - Dragon Age: Origins teszt 

Kapcsolódó bejegyzés:
Dragon Age II kódok

Zerko