Mi járhat egy sorozatgyilkos fejében?
Nem is oly régiben olvastam az újságcikket egy esetről, miszerint az USA-ban egy háromszoros gyilkosságért börtönbüntetését töltő rab, egyik napról a másikra kezdett vallani, sorra rajzolva le áldozatait. A hatóságok elkezdték az adatbázisban lefuttatni a keresést, pontot téve több évtizede eltűnt emberek kérdéses sorsára. Több mint 90 rajz készült.
Egy ilyen sorozatgyilkos elméjébe enged tökéletes betekintést az egyedi stílusáról ismeretes Lars von Trier, a botrányos kijelentése végett hosszú ideig a cannes-i filmfesztiválról kitiltott író és egyben rendező, akinek alkotásait ez idáig elkerültem, így csak ismerősen csengett a dán származású filmes neve, minek köszönhetően a címe és műfaja alapján az érdeklődésemet felkeltő film, még sokkolóbban hatott, mert Trier zseniális pszichológiai érzékkel nyúlt a világ egy sötét foltjának feltárásához, testközelbe hozva a néző számára a földi démonokat.
Ezzel jellemezhető a legjobban az alkotás: sokkoló, egyben felkavaró. Ugyanis Trier olyan messzi vizekre evez és olyan részleteiben szedi szét egy sorozatgyilkos elméjét és kutatja fel indíttatásait, kényszerbetegségeit és a pszichopatizmus mibenlétét, hogy ezen a téren egy mesteri pszichológiai munkát végez, valóban, mintha a néző első kézből kapná meg egy romlott elme és lélek élettörténetét és vallomásait, ami Jackről, a kényszeres tisztaságmániás építészmérnökről szól, aki egy napon ráébred, hogy az íróasztal mögötti gubbasztásnál jóval több lakozik benne, amikor egy véletlenszerű esemény felébreszti a fenevadat, ami ténykedései kibontakozásában már antikrisztussá válik, miközben szeretne egy saját házat is felépíteni, csak hiányzik a tökéletes alapanyag.
A film roppant terjedelme ellenére is minden másodpercben fenntartja az érdeklődést és a feszült állapotot, örökös kiszámíthatatlanságot biztosítva, ami pontosan ennek a részlet gazdag elemzésnek - és a mellette feltett komoly filozófiai kérdéseknek - köszönhető mely során a gyilkosok elméjének legrejtettebb zugaiba pillanthatunk be, egyben magyarázattal szolgálva az egyébként megmagyarázhatatlan cselekedeteikre, amit ettől függetlenül épelméjű ember képtelen megérteni és elfogadni. Éppen ezért a fekete humorral meghintett morbid jelenetek a brutalitásban is bővelkednek, a kezdeti csetlő-botló pszichopata egyre veszedelmesebbé válik, mígnem egyre magasabb kockázatot vállalva szedi áldozatait, direktbe felhívva magára a sajtó és a hatóságok figyelmét - remekül ragadva meg ismét a nárcisztikus jellemet.
Ez a fajta részletekbe menő brutalitás, a precíz forgatókönyv, a testközeli felvételek és Matt Dillon brillírozása teszi annyira átélhetővé és tényszerűvé a filmet, Jack folytonos narrációjával kísérve, amihez Verge, az ismeretlen kísérő csatlakozik, ám a film felénél az elejtett hangeffektekből és a karakter nevéből, a klasszikus irodalomban jártasak már összerakhatják a film befejezését, feltéve ha eljutnak idáig, mert többeknek fog a torkán akadni az alkotás, mint ahányan megnézik, sőt megkockáztatom, nem csak fennakad, hanem hányingerrel köpik majd ki, mert már a „vadászat” is olyan felkavaró részletekbe mászik bele a pszichopata elme (kiváló) ábrázolása folyamán, hogy sokaknál megbotránkozást fog okozni, annak ellenére is, hogy ezek a szörnyetegek köztünk járnak, Trier pedig megmutatja, hogy mit cselekszenek a mindennapokban. Trier azt mutatja, ami elől az emberek inkább homokba dugják a fejüket, utal is erre, amikor Verge szájából örökösen felcsendül a kérdés, hogy „…mindannyian ennyire együgyűek lettek volna?”.
Ennél a bizonyos „vadászatnál” éri el csúcspontját a film, teljes egészében kiteljesedve, mígnem ezzel az elánnal kisiklik és öncélú brutalitásba torkollik a következő áldozat esetében, középpontba a társadalmi elhidegülést állítva. Annak ellenére voltam képtelen végignézni egy bizonyos jelenetsort, hogy több száz horror és thriller műfajú filmet tudok magam mögött, Trierből előtört a polgárpukkasztás is sajnos, hogy a mozi teremben maradt nézőket is kikergesse (a hosszú idő elteltével Cannes-ba visszaengedett filmjének vetítését közel 100 ember hagyta el), elkezdve rombolni mindazt a precízen felépített alkotást, amit addig elért, később a misztikumok vízére evezve nyerve el a befejezést és zökkenve vissza a mederbe, és ekkorra a címben forgó ház is felépül, összességében egy felkavaró és nagyon nehezen emészthető filmmé válva, amihez már a hányinger is társul, a pszichológiai kutatómunkát sutba dobó, öncélú brutalitás végett. Az egész tálalást csak fokozza Matt Dillon zseniális alakítása, aki a filmes szakmabeli mellőzöttségére cáfol rá azzal, amilyen hitelesen adja át egy elmebeteg szerepét, színészi játéka nélkül a film egy teljesen más alkotásba torkollott volna, de hát ezért még Oscar jelölést sem kaphat, mert ugye az a bizonyos homokozó és a fejek.
Szerencsés módon a befejezés helyrebillent majdnem mindent, de a félresiklás nyomai már egész végig éreztetik hatásukat a nézőben, otthagyva a kérdést, hogy minek kellett ezt a filmet megnéznie. Nos, a válasz roppant egyszerű: hogy lássa, miképpen működik egy szörnyeteg, ami a hétköznapokban megbújva lesi áldozatait, mert ennek kutatásában és ábrázolásában Trier példátlan munkát végzett, amiből egyenesen következik, hogy kinek is ajánlható a film. Természetesen azoknak, akik kőkeményen beletekintenének egy elmebeteg koponyájába, beteg gondolatainak minden részletére kíváncsiak, és látni szeretnék, hogy hogyan lehet valaki képes ilyen borzalmakra, melyek mindennaposan az ember elé kerülnek a sajtó hasábjait böngészve, hogy utána pár napig, akár hétig ott csengjen fülében egy-egy elejtett mondat és szemei előtt lebegjenek a borzalmak, ami annyira jó lenne, ha csupán fikció lenne, de mivel nem így van, nem árt a homokozóból kikászálódni néha, Trier lényegében pont a másik szélsőséget festi vászonra, és valahol kettő között ott az élet, amit olyan kevesen élnek.
Egy-egy erőteljesebb alkotásnál (kizárólag indokolt esetben) fel szoktam hívni a figyelmet, hogy erősebb idegzetűeknek ajánlott, mert még azokban is felkavaróan mély nyomokat hagyhat a film, ezúttal tovább szeretném hangsúlyozni, hogy a nagyon erős idegzetűeknek ajánlott csak is kizárólag, mert Trier a perfekt kutatómunkájával, az ügyes rendezéssel és kameramozgatásokkal, valamint Dillon zseniális alakításának köszönhetően, még közelebb hozza egy szörnyeteg bensőjét, amit nem mindenki fog elviselni. Ilyen közel még nem állhatott az ember egy pszichopatához (kivétel ha még nem darabolták fel), viszont azt a 15-20 perces, öncélú félresiklást ollózni kellett volna és az elejtett egy-egy mondandót más formában beleszőni a filmbe, de basszus, ilyen egy elmebeteg, és Trier annak ellenére megmutatja, hogy tudja, senki sem fogja ezt már kibírni.
Műfaj: pszichológiai thriller
Műsoridő: 152 perc
Debütálás: 2018.
Rendező: Lars von Trier
Forgatókönyv: Lars von Trier, Jenle Hallund
Főszereplők: Matt Dillon, Bruno Ganz, Uma Thurman, Siobhan Fallon, Hogan, Sofie Grabol, Riley Keough
Zerko
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése