Mozgókép - Megfojtott virágok kritika

Az indián nők korán halnak.

Essék szó komolyabb filmművészeti alkotásról is, főleg hogy a Megfojtott virágok kapcsán szokatlanul rövid, mondhatni pársoros kritikákat lehet olvasni, természetesen zömében a „minden fantasztikus és pazar” végkövetkeztetésre lyukadva ki, alig pár tiszteletre méltó kivételtől eltekintve, akik a kritikusi szemléletnek eleget téve, alaposabban is górcső alá vették a filmet és komolyabb hibáira rámutattak. De, hát ez a tipikus kísérőjelensége annak,  amikor egy öncélúan művészi rendező a porondmesteri szerepkört magára öltve nyúl egy érzékeny témához, az amerikai indiánok elnyomását és kizsákmányolását prezentálva mesterkélt módon, majd beindul a nyugati sajtóra jellemző fasisztoid übermensch sznobizmus és egyhangú ajnározásban vonyítanak fel a kritikusok, mint a farkas horda a teli holdra, és veszi át ezt a fősodorral szembe menni nem bátorkodó szemléletet a hazai sajtó is (még egyszer: nagy tisztelet a kivételnek), hogy fokozza a tömeghisztériát, ezzel kimondatlanul maradva a mű mindazon jellemzői, melyek filmesztétikailag firtatást érdemelnének, így legfeljebb majd csak a közönség fogja szóvá tenni, amikor kifejti a csalódottságának okát.

Egy három és fél órás film kihívást jelenthet bárki számára, főleg, hogy a terjedelem következtetni enged arra, hogy valami művészi alkotásról lehet szó, ami többnyire annyiban szokott kimerülni, hogy valakinek sok mondani valója van, de valójában a lőtéri kutyát sem érdekli, csak saját önmaga fantáziáját izgatja az érdektelen mondandója, leküzdhetetlen gyötrelmet okozva számára elméjének Broca-mezejének viszketése. Becsülöm is a csendes embereket. Ők nem azért csendesek, mert együgyűek lennének, éppen ellenkezőleg, megvan az az értelmi szintjük és stabilitásuk, hogy ne fárasszák a másikat a saját dolgaikkal vagy gondolataikkal, gyűrik azokat saját magukban, ellentétben a fecsegőkkel, akik félnek a csendtől, amiben felsejlik a félelem saját önmaguktól, hogy gondolataik ellenük fordulnak és megfojtják őket, éppen ezért gátlástalanul zúdítják elmebajukat a másikra. Szerencsére, az amerikai filmipar meghatározó szereplőjének számító Martin Scorsese esetében a beszédesség más válfajáról van szó. Az író és rendezőnek számos jó filmet köszönhettünk az évtizedek során, viszont idős korára neki is hirtelenjében sok mondandója akadt, ami egyetlen mondatba is besűríthető: Az 1920-as évek Oklahomájában fehér férfiak házasodnak be indián családokba, hogy a számukra kárpótlásul osztott földeken fellelt olajvagyonra tegyék a kezüket a helyi maffia vezér (Robert De Niro) megbízásából, a feleségeket eltéve láb alól örökölve a tulajdonjogot, miközben a hatóságok a fülük botját sem mozdítják a nyilvánvaló gyilkossági ügyekben.

Scorsese az azonos című regényből merítette a forgatókönyv ihletét, amiből egy merőben más történetet kreált Eric Roth-tal közösen, hogy egy élet és személy közelibb szemlélettel prezentálja az USA közismert mocskos történelmének egy morzsáját, amikor az 1920-as években az oszázs indiánokat forgatták ki a vagyonukból, a pénz és hatalom utáni sóvárgással szentesítve és intézményesítve, finoman szólva a rasszizmust. Az író, rendező óriási szabadsággal rendelkezett, hogy milyen formában vigye vászonra ezt az egyébként szép és drámai történetet, végül ő amellett döntött, hogy az élete végét taposva, inkább öncélúan és kényszeresen szeretne valami művészit és maradandót alkotni, magasról téve mindenre, ami elképzelésén kívül esett, megkockáztatom, hogy még az Oscar sem érdekelte. Pedig furcsa lenne, ha nem kapna, mert az elnyomott etnikumok jóvátétele általában egy filmmel, két órás szomorkodással, és egy Oscarral van letörlesztve.

Tapasztalatom szerint, amikor az emberek beérnek egy idős korba, amikor érzik már a halál fagyos leheletét a tarkójukon, nagyon beszédessé tudnak válni, többnyire érdektelen és jelentéktelen dolgok foglalkoztatják őket, tartalmatlan szócsépléssel rakosgatva egymásra a véget nem érő mondatok özönét, hogy egy végtelenbe vesző történet kerekedjen belőle, néha se füle, se farka módon. Ha kicsit mélyebbre tekintünk, akkor fellelhetjük az anekdoták célzatát, ami az önmagukkal történő elszámolásban és önmaguk szórakoztatásában merül ki, ahogy erősen nosztalgikus hatással pereg le lelki szemeik előtt az életük filmje, olyan erős kényszeres beszélhetnékkel, hogy ismertem olyan személyt, akit - nagyon szomorú módon -, nem volt, aki meghallgasson (annak ellenére, hogy volt családja), ezért tőle idegen módon, magnókazettákra rögzítette élete elbeszélését, amit feltételezem, azóta se hallgatott meg senki sem. Szerintem adjuk meg a tiszteletet ezen személyek számára és hallgassuk meg őket, mert a szószátyárkodás mögött, sokszor komoly élettapasztalatok és szemléletek sejlenek fel, mint ahogy Scorsese filmjében is fellelhetjük ezeket, igen csak szépséges formában, ha kellő alapossággal kutakodunk, csak sajnálatos módon a szócséplés szétmossa a tartalmat és az értékeit, ezzel némi kihívás elé állítva a nézőt, hogy a hagymahéjakhoz hasonlatosan, könnyfacsaróan keserves módon fejtegesse le a rétegeket, ha a mű igazi értékeire szeretne bukkanni.

Kettő, legfeljebb kettő és fél órára megvágva, egy sokkal velősebb és drámaibb történet kerekedhetett volna, akkor is, ha feltétlenül megtartjuk ezt a nem éppen kidolgozott történetet, ami vászonra került, mert a temérdek, kizárólagosan a rendezőt szolgáló elcsépelt jelenet csorbítja a mondandóját és a drámai hatást is, pedig, mint említettem, ez egy nagyon szép történet lenne Ernest és Mollie kialakuló vonzalmáról, majd házasságáról és családalapításáról, amire a maffia vezér Hale buzdította az olvasni is alig tudó férfit. Csakhogy Hale benyújtja a számlát Ernestnek, amiért, mint nagybátyja a szárnya alá vette a nincstelenek földjén, elérkezettnek látván Mollie utolsó óráit, hogy a kivégzéses és robbantásos eszközök után, szokatlanul kifinomult módszerrel végezzen vele, inzulinnak álcázott méreg adagolásra utasítja a férfit, akinek minden suttyó mivolta ellenére is megvan a magához való esze, hogy ne tudja mire megy ki a játék, de felesége egyre romló állapota ellenére is becsapja önmagát, hogy kövesse Hale parancsait, és az önnyugtatásra magáévá teszi annak hazugságait. Mert, ha nincs kimondva, olyan mintha nem is létezne, sokan akkor szembesülnek a valósággal, amikor szavakká formálva elhagyja a szájukat az igazság és a levegőt megrezegtető hangokkal fizikai formát ölt. Ernestnek pedig inzulint mondtak.

Ez az abszurd parancskövetés köszön vissza a végkifejletnél is, amire a terjedelmes történet beérik és kerül szembe Ernest az igazságszolgáltatással, de mindenekelőtt feleségének kell számot adnia arról, ami tudvalevő volt mindvégig. A DiCaprio által megformált karakter kettős személyisége nyújtaná a történet valós magvát, ahogy az elébe tárt utasításra a nőt megkörnyékezi, majd nem várt módon szerelembe esik, és fordulnak komolyabbra a dolgok, miközben Hale számára lekötelezve és személyétől megfélemlítve kell a parancsait teljesítenie. Mindamellett, hogy ez nincs kibontva, a probléma a kifejezetten rossz ábrázolásban, cselekmény szövésben és nem igazán megkapó jelenetekben van, hogy a viaskodás csekély jelei sem mutatkoznak a gyöngyöző homlokon és savanyú pofán kívül, nincs tényleges hezitálás, nincs rágódás, nincs rebellió, ezer méterre eltemetve sejlik fel, hogy szereti a nőt, de az elkötelezettsége és az utasítások fontosabbak ennek a fajankónak, hisz identitását is egyre inkább Hale szavai határozzák meg, már kirívóan, amikor lediktálja számára a sajátos értelmezésű férfi fogalmát, és hogy egy férfi hogyan tegyen rendet a házában. Egyedül, a szintén nem kellő érzékkel illusztrált önáltatás van a vásznon, ahogy Hale mézes-mázas szavakba csomagolt parancsait követi - de, ha kell el is fenekeli -, tetteit igazolva Hale hazugságával, a hazugságot magáévá téve kebelezi be a szavakat, mint napi méregadagját, amit feleségének is bead, és ezzel éket verve azon érzelmek közé, amit a nő iránt táplálna, de egyben erősen meg is kérdőjelezve, hogy voltak-e ezek egyáltalán, mert Ernestet nem különösebben mérgezi ez a tömény toxin, és gyakorlatilag a történet veleje és igazi értéke, kasztrálja a teljes filmet, azzal igyekezvén kendőzni ezt, hogy Ernest párját ritkítóan suttyó karakter, mégis az értelme bőségesen megadatott arra, hogy tisztában legyen azzal mi zajlik körülötte és eleve miért küldték a házba, szóval a történet végére szánt csattanó, csupán a végső igazolása annak, ami végig tudvalevő, amit mindenki, még a kérdést nekiszegező áldozat is tudott, gyakorlatilag fél tucat, még csak nem is hiszékeny, hanem magatehetetlen barmot prezentálva a film, akik egyik felén egyetlen személy uralkodik, másik fele pedig tűkön ülve várja, hogy végezzenek vele és családjával.

Ezt a hármas kapcsolati szálat, véleményem szerint nagyon sekélyesen vitték vászonra, mert valami meghatározhatatlan művészi szirupolás van középpontban, éppen ezért az embernek inkább támad olyan érzete, mintha egy történelmi dokumentumfilmet nézne, ami kapott egy igényesebb illusztrációt, tovább mélyítve hatását, ahogy próbál belekapni a westernbe, a sorsdrámába, thrillerbe, romantikába, tárgyalótermi drámába, mindezt felszínes korrajzban prezentálva, és annak ellenére, hogy akadt volna bőségesen ideje, kifejezetten csak bele-bele kap mindenbe, lassú tempója ellenére is idegesen keresve önmagát, hogy mi is szeretne lenni valójában, miközben a jól elkapott jelenetek hangulatát szétmossa az enervált és tartalmatlan szócséplések, vagy üresjáratok tömkelegei, ahelyett, hogy a felsorolt kísérletek kibontást nyertek volna, a végkifejletre egy olyan tartalmatlan hatást keltve, mintha Scorsese a korszak pillanatfelvételeiből állított volna össze egy távoli és idegenül ható tablót. Szerencsére a három közül, két főszereplő megtöri a játékával ezt az illusztrációs hatást, mert Robert De Niro talán élete legjobb alakítását hozza a filmben, ahogy a képmutató és álságos Hale-t eleveníti meg, amíg Lily Gladstone csendes tűrése és lassú sorvadása adja a történet igazi hitelességét - a nyomokban fellelhető hangulattal karöltve -, kettőjük (még, ha sablonos is) karaktere és alakítása az igazi potenciál a műben. Mielőtt félreértés esne, kedvelem DiCaprio filmjeit és egy jó színésznek is tartom, de ezúttal nagyon nem találta a hangját és inkább villantotta azt, hogy azért bármilyen karaktert nem érdemes személyére írni, mert képtelen azt megformálni, roppant erőltetett módon adja a suttyó szerepét, valami rém borzalmas nézni, ahogy ezeket a pofákat magára erőlteti, de a keserűséget megtörve, az emberből a röhögés tör fel, ahogy eszébe jut róla Jim Carrey az Ace Venturából. És, nem volt ott rendező, aki leállítsa a forgatást és szóljon neki, hogy öreg, ne csipkedd már a tökeidet csipesszel, mint Joey Tribbiani.

Szomorú eset ez, amikor egy ennyire szép és drámai történet kap egy jó megközelítést alkalmazó feldolgozást, de nincs kellő érzék ennek kibontásához és prezentálásához, amit még jobban szétzilál az írók és rendező öncélúsága a temérdek üresjárattal, üres párbeszédekkel, indokolatlan jelenetekkel és főszerepbe helyeznek egy színészt, aki szétparodizálja a drámai eseményeket, miközben csak felszínesen és egyoldalúan van jelen a műben a hangulathoz és hitelesítéshez elengedhetetlen történelmi és társadalmi korrajz, de ha a fókusz ennyire a karaktereken és azok életén lenne, akkor miért csupa egysíkú, az első könyves regény és forgatókönyvírók útmutatójaként szolgáló sablon figurákat emelték át, illetve hol van ezek életének prezentálása és mindezeken keresztül bármilyen kapcsolat létesítése a nézővel, hogy a jelenetek a drámai hatásukat ki is tudják fejteni, már ami van, mert valahol az is szertefoszlik a semmit mondó jelentek tengerében és válik minden nagyon távolivá. A nézőből legfeljebb nyomasztó hatást vált ki a nyomokban fellehető hangulatával, ritka, de remek pillanatokat nyerve el a korszellem megelevenedésével, hogy egy rövid időre életre keljenek a pergő képkockák... de jön DiCaprio és hamar felvidítja az embert, amikor széttrollkodja a következő jelenetet. Na, nem! Véletlenül sem akarom rátolni a felelősséget, mert ezer sebből vérzik a mű, ő már csak hab a tortán.

Nem tudom miért, de eszembe jutott a Száll a kakukk a fészkére, pedig nem alkalmas hasonlat, viszont jobban belegondolva, a film tartalmát és annak közvetítését illetően remek példa lehet. Annak idején a regény írója, Ken Kesey nem volt hajlandó megnézni a mozikban bemutatott filmet, mert nem a főszereplő indián, Bromdem szemszögéből mutatta be a történetet, hanem a Jack Nicholson által alakított McMurphy került reflektorfénybe, ezzel teljesen száműzve az eredetileg a történetet mesélő Bromdem perspektíváját, és egyben kasztrálva a teljes történetet, hogy a csupán a filmet ismerők, teljesen értetlenül álljanak az ebben a formában értelmezhetetlen befejezés előtt, mert ezzel a húzással kiollózták Bromdem indítékát és minden gondolatot, amin keresztül nem csak érthetővé, de egy szépen felépülő és kikerekedő drámai történetté teljesedhetett volna ki, mint a regényben.

A terjedelem senkit sem riaszthatna el, ha legalább lenne egy hangulata, ami magával lenne képes ragadni a szemlélőt, de maradok annál a jellemzésnél, hogy egy dokumentumfilmbe szánt, minőségibb, kifejezetten színvonalas illusztrációt szemlélhet az, akit feltétlenül érdekel a Megfojtott virágok. Kísérletezőknek, művészfilm kedvelőknek, és azoknak lehet érdekes, akik kedvelik, ha éppen kezdene kibontakozni valami, de azt egy jelentéktelen, de jó terjedelmes jelenettel elvágják, hogy töredezetté váljék a mű, akik szeretik, ha az óceánból egy cseppet petyegtetnek elé és csak a fantáziájában marad meg a tenger hullámzó vize és morajlása, akik rajonganak azért, ha a rendező egy hangulati morzsát dug az orruk alá pár szimatra, majd elragadva azt zsebre vágja, gonoszul maga elé mormogva, hogy ilyen is lehetett volna, de inkább az érdektelen semmiségekre helyezi a fókuszt, amitől a mű értékei szétfolynak, mint a tűző napon felejtett csokoládé, amire sokaknak nincs gusztusuk... meg azoknak, akik szeretnek képeslapokat nézegetni. A film nem, de én tartogatok egy fordulatot, mert nekem minden hibája ellenére is tetszett, tehát azoknak is ajánlom, akik nagyon kedvelik a történelmet, nyitottak egy erősen felemásra, de inkább gyengére sikeredett történelmi drámára, rengeteg türelemmel rendelkeznek, és szeretnek a régmúlt korszakainak lenyomatát őrző fotókat nézegetni, mert kiváló pillanatfelvételekben lehet részük.

Műfaj: történelmi romantikus thriller dráma

Műsoridő: 206 perc

Debütálás: 2023.

Rendező: Martin Scorsese

Forgatókönyv: Martin Scorsese, Eric Roth

Főszereplők: Robert De Niro, Leonardo DiCaprio, Lily Gladstone, Jesse Plemons, Tantoo Cardinal, John Lithgow, Cara Jade Myers, Janae Collins, Jillian Dion, Louis Cancelmi, Ty Mitchell, Tatanka Means, Brendan Fraser

Zerko