A Kárpátok rejtekében szunnyad ősi palotájában az eleven pestis, az emberi vérrel táplálkozó sátáni lény, aki évszázados álmából ébredve szabadítja a világra a rettegést és romlást, hogy csillapíthatatlan éhségét és vágyait kielégítse.
Nosferatu karakterét Henrik Galeen német forgatókönyvíró és Friedrich Wilhelm Murnau, szintén német származású expresszionista rendezőnek köszönhetjük, akik 1922-ben, még a némafilmek korszakában vették a nem csekély mértékű bátorságot, hogy Stoker örököseinek megkérdezése nélkül vitték vászonra a történelem első Drakula filmjét. A jogi problémák elkerülése végett Galeen nem csak a szereplőket nevezte át, hanem a Stoker által több helyütt is bő lére eresztett történetet alapos ollózás alá vette, tulajdonképpen ugyanazt a cselekményt, csak minimálisan módosított formában és felpörgetett tempóban dolgozta forgatókönyvvé, így születve meg Nosferatu karaktere, az ősi eredetű, halhatatlan és könyörületet nem ismerő vámpír, akinek külső, patkánypofájú megjelenése már inkább volt köszönhető Murnau groteszk fantáziájának, ahogy a világra szabaduló, feltartóztathatatlan természetfeletti erővel bíró halálosztó, síron túli hátborzongató mivoltát kívánta illusztrálni.
Galeen és Murnau közös alkotásukkal a horrorfilmek alapkövét helyezték le, amíg a forgatókönyv szokatlan módon a tempósabb cselekményre volt kihegyezve, addig az expresszionista rendező egy iszonytató, túlvilági és beteges küllemet vizionált Drakula újragondolásának, a film igazi különlegességét az a feszült horrorisztikus atmoszféra nyújtva, amit Murnau a precízen felépített, másodpercekre kiszámított hatásvadász jeleneteivel, fény-árnyék játékokkal, különleges kameraállásokkal és díszlet alkalmazási kísérleteivel ért el. Előre látható módon az elkészült műremek Stoker örököseinek kevésbé nyerte el a tetszését, mint az annak idején filmszínháznak nevezett vetítési termek látogatóinak, éppen ezért nem hagyták szó nélkül a premiert, rögvest plágium váddal perre vitték a Drakula újragondolását, a film producereit és ötletgazdáit a vádlottak padjára ültetve, ahol végighallgathatták a kópiák megsemmisítését kimondó határozatot, kizárólag a külföldi filmszínházakban maradva fenn egynéhány tekercs az utókor számára, lehetőséget biztosítva a helyenként megcsonkított, másutt pedig felturbózott Drakula, azaz Nosferatu megismerésére, mely műből számos modern horror rendező stílus inspirációt meríthetett.
Hirtelenjében nagy érdeklődés támadt a film újraforgatására, mert már 2023-ban napvilágot látott egy kickstarteren összekalapozott, alacsony költségvetésű változat, ami a szűk körű premiert követően a streaming platformokon vált elérhetővé, időközben pedig a pályája során, stílusjegyeiben az eredeti Nosferatuval (Eine Symphonie des Grauens) szoros hasonlóságot mutató Robert Eggers is szemet vetett rá, hogy a saját bevallása szerint is egy „egoista” vállalást tegyen a mű újraforgatására, ami azért minimálisan tartalmaz újragondolt elemeket is, mert a modern filmtechnikák bevetése mellett, minden tiszteletteljes szolgalelkületűsége ellenére is igyekezett továbbdolgozni Nosferatu karakterét, legendáját és az ő hátborzongató történetének áldozatait.
Véleményem szerint keresve sem lehetett volna jobb forgatókönyvírót, de főképp rendezőt találni, ugyanis Eggers a sötét és lélekre telepedően nyomasztó atmoszféra építőmestere, ahogy a többnyire visszafogott tempóval rendelkező mesélőkéjével, inkább a misztikus ismeretlentől való rettegést helyezi a cselekmény középpontjába, miközben valami természetfeletti és hátborzongató világba kalauzolja szemlélőjét, minden egyes percével annak kiszámíthatatlanságát és nyomasztó súlyát helyezve a szemlélőre, ahogy többnyire csak sejtetésre kerül a háttérben meghúzódó elementárisan gonosz erő, ami feltartóztathatatlanul kebelez be minden életet és élni vágyót, vagy éppen ejti a maga bűvöletébe. Márpedig Nosferatu pontosan ezt teszi, csak egy gátlástalanul nyers és sátáni formában, ahol még nehezebb felépíteni azt a hangulatot, ami a közönséget képes lenne beszippantani, majd magával ragadva a rettegés birodalmába vezérelni.
Maga ez az emberi lélekben félelmet gerjesztő atmoszféra kiépítése a kezdetekben remekül működik a film azon képkockáin, melyek Nosferatu jelenlétével bírnak, de bőven elegendő akár csak utalni személyére, vagy sejtetni közelségét, hogy a hideg végigfusson a szemlélő gerince mentén, majd az apránként kibontakozó szörny mivoltával felébreszti a néző elméjébe hasító iszonyatot, ahogy ennek a természetellenes lénynek minden porcikájából árad a romlás és a halál bűze. Evégett válik fokozottabban csalódást keltőbbé, hogy a karakterét nélkülöző jelenetek leginkább egy színpadiasan előadott és erőltetett, művi kosztümös filmként állnak össze, jelentős mértékben zúzva szét affektálásaival azt a kiváló hangulatot, amit Eggers a sírból visszatérő lény köré precízen felépített, bár a precizitás tekintetében saját magammal szállok vitába, hogy könnyelműen ilyen jelzővel illettem, mert a címszereplő esetében is nem csekély csorba esett a komikus akcentusával, ami az egyébként is tévesen feltüntetett, valamint egy letűnt korszakból való származását lett volna hivatott ügyetlen módon szimbolizálni, ahogy a Vlad Tepest idéző bajsza alatt dörmög évszázados szóformálásaival.
Történetünk egy pillanatig sem tér le a kitaposott ösvénytől és csupán nyomokban kapunk további, a karaktereket színesítő apró momentumokat, hogy egy gördülékenyebb és frissebb formát öltsön az elbeszélés, amit különösebben nem hiszem, hogy részletezni kellene annak ismertsége végett, de végső soron egyetlen mondatban letudható Nosferatu évszázadokat felölelő álmából történő hirtelen ébredése, amikor megneszeli, hogy egykori „kedvese” visszatért az élők sorába, ezért annak férjét, az ingatlanügynök Huttert a kastélyába invitálja, majd tőrbe ejtve őt egy szerződéssel, kellő erőt merít áldozatából, hogy felkerekedjen Wisborg városába, amire a pestist szabadítva kívánja kikényszeríteni kiszemeltjének térdre ereszkedését, a város lakóinak reménysége egyetlen személyre vetülve, a Van Helsing helyett felbukkanó okkultista Eberhart von Franz professzorra - ehhez pedig nem szükségeltetik 132 perc.
Eggers vállalása, még ha egoistának nem is, de feltétlenül merésznek nevezhető, amibe beletörött a bicskája, mert alapvetően egy szolgalelkű újraforgatásban gondolkodott, amit csak minimálisan mert korszerűsíteni a karakterek élettel telibbé tételével és minimális átgondolással - ezzel gyakorlatilag visszanyúlva Stoker és egyben Coppola munkásságához -, viszont a színészek mesterkélt előadásmódja ezt alaposan aláaknázza, ahogy az író-rendező utasításait követve idézték vissza a húszas évekbeli mesterkélt és teátrálisan túljátszott, minden érdemét szétzúzó, de amúgy önmagában is hibádzó jeleneteket, éppen ezért kivétel nélkül, amikor Nosferatu - szintén nem kerek egész karakterének - szerepeltetése háttérbe szorul, kifejezetten érdektelenül vagy unalmasan, esetleg homlok vakargatósan kínosan gagyin képesek hatni a pergő képkockák, de erre húzva még egy lapot, feleslegesen - azaz tartalmatlanul - eresztette bő lére a feldolgozást, ami egy elcsépelt és komikusan szirupos formát öltött, ahelyett, hogy az óriási potenciállal bíró, és az első percekben remekül megpendített, mindent leuraló sötét nyomasztó hangulatra fókuszált volna, ugyanis számtalan forrásanyag birtokában építhette volna fel a film azon atmoszféráját, ami bekebelezi közönségét egy teljesen elátkozott és reménytelen, egy sátáni lény természetfeletti hatalma által uralt világba, aminek minden percét a halál bűzös lehelete mételyezhetett... volna. E helyett a fél idő előtt ázott karton módjára dőlnek össze a díszletek, hogy a szemlélő már csak a megkezdett mivolta végett szemlélje végig kényszeredett módon a stílusjegyeit elvesztő és egyre unalmasabbá váló feldolgozást.
Nehéz ajánlani bárki számára is, mert messze nem nevezném egy szórakoztató darabnak, kifejezetten unalmas és ráadásul terjengős a film, amire a fent sorolt hibáinak társaságában, még azt sem igazán lehet mondani, hogy egy karton sörrel elmenne, így csak annyival tudtam szarkasztikusan nyugtázni a stáblista beköszöntét, hogy „Ezt is aztán érdemes volt megnézni!” Mégis vannak olyan érdemei, amik már inkább filmművészeti szempontból érdekesek, illetve azok számára, akik rajonganak Drakula karakteréért, éppen ezért a horror kedvelőktől is egy még sokkal szűkebb kör számára merem csupán ajánlani, azok számára, akik egy nyers és sötét hangulatú vámpírtörténetet tekintetének meg, miközben szemet tudnak hunyni a koncepciójában is hibádzó újraforgatás ripacskodása és művisége felett, így majd a későbbiekben a film legfontosabb komponensének, az atmoszféra kámfor módjára történő elillanását is legfeljebb egy hümmögéssel letudják majd. Egyébként meg senki sem veszít semmit, csak nyer 132 percet, ha kihagyja.
Műfaj: horror
Műsoridő: 132 perc
Debütálás: 2024.
Rendező: Robert Eggers
Forgatókönyv: Robert Eggers
Főszereplők: Lily-Rose Depp, Nicholas Hoult, Bill Skarsgård, Aaron Taylor-Johnson, Willem Defoe, Emma Corrin, Ralph Ineson, Simon McBurney, Adéla Hesová
Zerko
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése