Mozgókép - True Detective/A törvény nevében 1-4. évad kritika

Ezúttal egy különleges thriller antológia sorozattal készültem a műfaj szerelmesei számára.

A True Detective/A törvény nevében egy olyan thriller antológia sorozat, ami minden remekélese ellenére is azt a hatást ébreszti a nézőben, hogy a széria potenciálját nyújtó írók az első évadnál kiadtak magukból minden kreatív zsenit, majd a későbbiekben a műfaj és stílus váltogatások mellett, apránként leeresztenek az évadok, mint egy pukkanás határáig fújt lufi, ha elengedjük a végét, de ez pont a nyitány roppant ütős mivoltának köszönhető, aminek varázsa a részletekben és aprólékosan megkomponált mivoltában rejlik.

Az első felvonás főszerepét a sorozat producereként is tevékenykedő Woody Harrelson és Matthew McConuaghey viszik, egyben fürdőzve a sikerben, hogy kőkeményen megalapozták a True Detective hírnevét a szezon aprólékosan kimunkált történetével, két idősíkon futó cselekményével, és az általuk megformált szereplőkkel, akik a karakter kidolgozás iskolapéldáját szolgáltatják. Márpedig ennek összességéből, egy olyan lebilincselő és feszült thriller kerekedik, amit a Hetedik című örökzöld klasszikus mellé lehet állítani a dobogó legtetejére, azt pedig nem hiszem, hogy egyetlen thriller rajongónak, de szerintem film kedvelőnek is be kellene mutatni David Fincher és Andrew Kevin Walker remekbe szabott alkotását, ami a thrillerek thrillerje címmel büszkélkedhet a közönség szavazat alapján, ezzel egy bebetonozott hivatkozási alapként szolgálva évtizedek óta.

A házas élete ellenére is nőcsábász és szenvedély beteg Martyt és társát, az elvesztett gyermekének traumájától, és ennek következtében felbomlott házasságának hatásától lelki agóniában élő, megkeseredett és önpusztító, de zseniális elméjű Rustot rendelik ki a Louisiana mocsárvidék alapos bejárására, miután a hatóság egy rituálisan meggyilkolt fiatal nő holttestére bukkan. A helyszínelés egyértelművé teszi, hogy a gyilkos nem első ízben követett el hasonló brutalitást, és több holttestnek is rejtőznie kell a lápvidéken, amiket még nem fedeztek fel, de arra a két nyomozó sem számít, hogy az ügy felderítése évtizedeket fog felölelni, mert felsőbb körökből gáncsolni fogják őket. Túlzottan sokat nem árulhatok el a cselekményről (inkább semmit), mert akaratlanul is olyan apró részleteket pufogtatnék el, amik már csorbíthatják ennek a roppant hangulatos thriller mesterműnek a feszült izgalmát, amihez kiváló adalékul szolgál a két nyomozó szöges ellentétet mutató és lebilincselő karaktere, valamint ezen keresztül kibontakozó személyes sorsdrámájuk gyűrűzése, alaposan megszínesítve a visszafogott tempóval rendelkező epizódokat, mely érdemből hatalmas szeletet hasít a megkeseredett és életcélját a bűn felderítésének szentelő Rust keserédes mély filozófiái, a szövegkönyv írás mestermunkáját eredményezve a párbeszédek során.

Ez a visszafogottabb tempó abból fakad, hogy a történetmesélésnek és a cselekmény kibontakozásnak van egy olyan vonása, ami képes a Hetedik fölé emelni a piedesztálon, ez márpedig a nyomozó hatóságok tevékenységének realisztikus ábrázolása, ahogy gyakorlatilag a semmi alapján kell egy sorozatgyilkos nyomába eredniük, csupán apró morzsákat felcsipegetve haladva lépésről-lépésre a kilétének leleplezésére, és ez még érdekesebbé válik az évtizedeket felölelő felderítés két idősíkon történő előadásával, nem egy esetben remekül megválasztott pillanatokban ejtve utalásokat a későbbi eseményekre.

Az első évad esetében kissé vissza kell fogjam magam a jellemzésben, mégis azt kell mondjam, hogy a lassúbb tempója ellenére is a thriller magnum opusa, és ha arra kényszerülnék, sem tudnék választani a Hetedik és a True Detective ezen epizódjai között, pedig utóbbinak több olyan vonása is van, ami túlmutat a húsz évvel ezelőtti etalonon, mégis valamiben kissé alul marad, az pedig a hangulatépítés, a mocsár vidék sötét atmoszférájának kiaknázatlanul hagyása, ahogy a bőséges potenciállal rendelkező forrást parlagra engedték a rendezői készségek hiányában, mert ezt csupán nyomokban, messze nem elégségesen lelhetjük fel.

Ezért is időztem el kicsit hosszabban a széria nyitányánál, mert egy igen különleges darabbal gyarapodhatnak a thriller kedvelői, ha beneveznek rá, amit lehetne sokkal bővebben taglalni kuriózum mivolta végett, ha nem lenne még itt további három felvonása, amik sajnálatos módon ezt a színvonalat már képtelenek voltak prezentálni. A második évad egészen más stílusban, de továbbra is lebilincselő módon adja elő történetét, amiben Colin Farrell, Rachel McAdams és Taylor Kitsch hármasát, egy az országút szélén fellelt, különösen kegyetlenül megkínzott holttest köti össze, miközben a feletteseik utasítására egymást is szemmel kell tartaniuk a nyomozás során, hogy feltárják társaik sáros ügyleteit. A politikai maffia thriller cselekménybe az alvilágból érkezik a felderítés negyedik résztvevője, a Vince Vaughn által formált Frank Semyon, aki személyes érintettsége végett csatlakozik be régi ismerőse, a Farrell által alakított Ray mellé, hogy alaposan megkurtított bankszámlájának egyenlegét megpróbálja visszaszerezni, miközben Vinci iparvárosának korrupt irányítói a sarokba szorítják és maradék vagyonából próbálják kisemmizni, de közben ez a régi kölcsönös érdekeken alapuló barátság is elkezd recsegni és ropogni.

Amiben a folytatás cseppet sem különbözik az első évad remek tulajdonságától, hogy ahhoz hasonlatosan nyerhetünk kiváló, életszerű, élő-lélegző karaktereket a profi írói munkálatoknak köszönhetően, személyes drámáikkal tartva fenn a figyelmet a lassan kibontakozó, ám annál szövevényesebb konspirációs cselekményre, melynek szálai behálózzák Vinci korrupt ipari komplexum városát. Annak ellenére, hogy erősen más jellegű történetet tár fel a négy főszereplő által felgöngyölített szálak, a maga nemében szintén egy lebilincselő és feszült formát öltött az évad, aminek egyetlen keser szájízt okozó vonása, hogy a végkifejlet drámaiságának a fokozására, egészen irracionálisan kezdenek viselkedni szereplőink, valahol a stáb kimerültségét tükrözve az erőltetetten szövögetett drámai fordulatokkal, mégis azt kell mondjam, hogy erősen ajánlott a politikai maffia thrillerek és dráma kedvelőinek, mert egy nagyon erős darabot szemlélhetnek, csupán időt kell engedni számára, hogy az elsőre klisésnek tetsző karakterek felfedjék igazi mélységüket és a Vincit behálózó bűn nyomába eredjenek.

A harmadik évadban Mahershala Ali és Stephen Dorff nyomozópárosa egy gyerekgyilkossági és rablási ügybe csöppen a körzetében, aminek esete előtt teljes értetlenséggel állnak az összefüggések hiányában, nem csekély találgatásnak és spekulációnak engedve teret a néző számára is a minden részletével csak egyre bonyolultabbá váló ügy, mint amikor az Ali által alakított Hays - a vietnámi veterán felderítő és nyomolvasó embervadász -, a tapasztalatainak köszönhetően felleli az erdőben szétszórt apró, ám jelentőségteljes nyomokat, ezzel a történet visszakanyarodva az első évad stílusához, amikor a hatóságoknak a homályban tapogatózva kell az esetet megoldaniuk, mit sem sejtvén, hogy többek érdekét is ez a fajta ködösítés szolgálja.

Viszont a sztori egészen más stílusú elbeszélésben öltött formát, immár erősen a krimi dráma műfajába kategorizálhatóan, ahol a karakterek és a három idősíkon elbeszélt cselekményeik még nagyobb hangsúllyal bírnak, de ehhez már közel sem nyerhetjük el a korábbiakban megismert részletességgel felépített szereplőket és a figyelmet fenntartani képes mozzanatokat, vontatott és több helyütt tartalmatlan jeleneteivel mutatva erős kettősséget, amit az egyébként indokolatlan három időszálas mesélés igyekezne kissé felrázni. Éppen ezért képes még kellemesebb meglepetésként hatni az évad folyamán a továbbra is remek sminkmesteri munka, ami Ali öregkori énjében teljesedik ki, a színész szintén mesteri alakítással hozva a még tekintetével is meggyőzően demenciában szenvedő, ám az esetet továbbra is felderíteni kívánó megszállott karaktert. Minden csetlése és botlása ellenére is a végkifejletre egy nagyon szép és drámai történetté kerekedik ki, amiért pont eme zsáner és a krimi kedvelőinek bátran ajánlott, és éppen csak azért a számukra, mert már szembeötlő, hogy a széria valójában pusztán árnyéka egykori önmagának.

Ebből próbáltak meg kilábalni az alkotók a 2024-ben debütált negyedik szezonnal, amiben Jodie Fosterre hárul a feladat, hogy az alaszkai kutatóállomás rejtélyes körülmények között eltűnt személyzetének a nyomára bukkanjon, a holttestek felleltével pedig beköszönt az a már első percekben is sejtetett tömény misztikum, amit az évadot meghatározó hangulati elemnek szántak. Sajnos valóban ez lenne az epizódok egyedüli komolyabban értékelhető pontja, a különleges alaszkai környezettel, a hónapokig tartó sötétséggel és a több helyütt is a természetfeletti jelenlétét sugalló jelenetekkel, ugyanakkor mégsem, mert bármennyire is igyekeztek a miszticizmussal vérfrissítést pumpálni a szériába, a remek ötletet és hátborzongató történetet képtelenek voltak részleteiben kidolgozni, így a szükséges készségek hiányában egy erőltetett, botcsinálta misztikus thriller kerekedett, aminek felderítése sem szolgálhat csattanóval, legfeljebb egy "Ja, hogy ennyi?!" felkiáltással, és esetleg vérmérséklettől függően, a távkapcsoló tetszőleges szögben történő képernyőbe állításával.

Furcsa mód, mégsem ez a fő hibája, hanem a régi nagyon jó tulajdonságának a végérvényes elvesztése, a csupa ellenszenves, vagy jellegtelen, de főképp faék egyszerűségűnek mondható kidolgozatlan karakterek prezentálásával, amiért személyes drámáik is kifejezetten távolian képesek hatni, szintén nem csekély nyögvenyelős érzetet kölcsönözve ezek ügyetlen beágyazásai, hogy érdektelenség övezze főszereplőink sorsát, ezzel elveszítve minden korábbi varázsát, amiért a néző képes volt kitartani még a lejtmenetet jelentő harmadik évad mellett is.

Persze minden relatív, a negyedik felvonás az előzmények tükrében hat harmatgyengélkedősen és roppant darabosnak, mert önmagában szemlélve inkább nevezhető a középszertől egy fokkal kellemesebbnek, annak ellenére is, hogy az epizódszámokat visszafogták a vontatottság kiküszöbölése érdekében, de ettől még komponensei erősen hibádzanak, amiket egybegyúrva sem tudják egymás fájdalmas pontjait csillapítani, a néző számára pedig az alkotó elemek élesen és szem bántó módon türemkednek ki ebből a misztikus is meg nem is, és inkább mesterkélt torzszülöttből. Ennek ellenére, mégsem tudom azt mondani, hogy érdemtelen lenne, és esélyesen a misztikus thriller kedvelők ellesznek a társaságában, de ők is a fejüket fogják csóválni a temérdek kihagyott lehetőségen, amiért egy low budget Twin Peaksnek hat.

Sajnos erősen kiérezhető az a színvonal zuhanás, ami évadról évadra jellemzi a True Detective-et, de mint említettem, ez főképp a roppant ütős első felvonás - amit, nem tartom kizártnak, hogy hosszú évekig dolgozhattak a forgatókönyvén a teljesség kedvéért -, tükrében képes ilyen hatást gyakorolni a nézőre, mert külön szemlélve a történeteket, mindegyikről megállapítható, hogy kellemes filmes élményként képesek szolgálni, éppen ezért is merem bátran ajánlani teljes terjedelmében a szériát azok számára, akik szívesen tallóznának a sorozatgyilkosos thriller, a politikai és maffia thriller, a krimi dráma, és misztikus thriller között, mert a szigorú elbírálást követően kiderült, hogy az itt-ott kihagyott lehetőségek és megcsorbult érdemei ellenére is erősen megszínesíti a kínálatot, valamint az idő távlatában azt kellett tapasztaljam, hogy nagyon emlékezetes történeteket mesélt el, még hanyatlott stádiumában is a retinába égő sztorikat és jeleneteket prezentálva.

Műfaj: thriller krimi dráma

Műsoridő: 30 x 54-87 perc

Debütálás: 2014.

Rendező: Cary Joji Fukunaga, Issa López, Daniel Sackheim, John Crowley, Justin Lin, Nic Pizzolatto

Forgatókönyv: Nic Pizzolatto, Isa López, Scott Lasser, Chris Mundy

Főszereplők: Matthew McConaughey, Woody Harrelson, Colin Farrell, Rachel McAdams, Vince Vaughn, Taylor Kitsch, Mahershala Ali, Stephen Dorff, Jodie Foster, Kelly Reilly, Kali Reis

Zerko