Még kevesebb van odakinn, mint az első évadban, így hát bölények nélkül folytatódik az időutazásos, misztikus fekete lyukban mártózás Marlboro Man földjén.
Ajánlom azok figyelmébe, akiknek kimaradt volna az első évad ismertetője, mert ott terjedelmesen részleteztem az Outer Range temérdek olyan hibáját, amik felett lehetetlenség volt szemet hunyni, viszont a történet a záróakkordokra egy egészen érdekes misztikus thriller kibontakozásába kanyarodott el, aminek megítéléséhez persze nagyban hozzájárul a műfaj pórias kínálata, de mégis érdemesnek mutatkozott a folytatásra benevezni, személyre szabottan, a korábbi cikkben elhangzottak szerint tartva magamat ahhoz, hogy számomra ezt a sötét, komor és nyomasztó atmoszférát követően, azért időre lesz szükségem, mire kellő erőt merítek az elfuserált Abbott família téridő kalandozásainak újabb felvonására.
Meg persze a már első évadra is jellemző cefetül elcsépelt mivolta végett is, amiért inkább egyfajta altató nótának tetszett be a széria az epizódok esténkénti indítása során, ahogy számos sorozattal ellentétben, szemernyi kedvem sem támadt, hogy csak úgy egy szabad órámban leülve szemléljek meg egy-két részt. Csakhogy, mint említettem, a cliffhanger mégis képes minimális bizalmat ébreszteni a szemlélőben, hogy az előrevetített furcsaságok halmazából talán-talán (TALÁN!!!) valami kibontakozó félben van, ahogy cseppet felperegtek az események és megkavarták a poshadványosan állott vizet, valamint a záróképsorokkal új lendületet véve a széria, a későbbiekben magasabb szintre spilázza a rejtelmes fekete lyuk körüli keringőzést.
Nos, ez csupán mind ügyes és valljuk be, hogy frappáns húzás, egyben a figyelmet felkeltő momentum volt, ami kizökkentette a sorozatot a már megszokott alváshoz szolgáló háttérzaj mivoltából (mint egy zen lemez), mert a lendület olyan szinten elmaradt, hogy az előzménytől is tartalmatlanabbá vált a második etap a maga kivételesen ritkán szemlélhető cselekménymentes, és éppen ezért egy helyben toporgós mivoltával, ráadásul az ezúttal csak hét epizódot tartogató évadban a kreátorok elhagyták minden olyan jellemzőjét, ami azt a cseppnyi érdeklődést is fenn tudta tartani az Odakinn irányába, így a már első felvonásnál tapasztalt élménytelenség fokozottan köszönt vissza, az a kellemetlen érzet kerülgetve, hogy én is elvesztem az idő megfoghatatlan misztikumában, ahogy örökkévalóságnak tetszett fel a végtelennek ható műsoridejével, a büdös életben nem érve az utolsó epizód végére, hogy ismételten, de még mélyebben fellélegezhessek. Mert valljuk be: a tartalmatlanság és a vontatottság kombinációja nem egy előnyös recept egy sorozathoz.
Szerintem a leköszönt ismertető is, de ez a jelenlegi villám jellemzés mindenképp beszédes, mégis azért tekintsünk egy cseppet mélyebbre a kutya kötelességemnek megfelelően, ha egyrészt már tettem egy ígéretet, hogy idővel meglesem a második évadot, másrészt ennek ismertetőjének a megírására - ami puszta szófecsérlés, mert annyit érdemelne ez a sorozat, mint amennyi szórakoztató tartalom van benne (azaz semmit) - vetemedtem.
Kezdhetnénk ott - magánál a velejénél -, hogy a misztikus elemek szerepeletetésével mégis csak volt egy erős hangulata az előzménynek, ami az erre vágyókat minden hibája ellenére is a képernyő előtt tarthatta, de ezúttal ennek teljes egészében búcsút inthetünk, mint annak a sötét és nyomasztó, az ember lelkére fojtogatólag telepedő atmoszférának is, ami Abbotték kálváriáját körüllengte, köszönhetően a már első évad ismertetőjénél, egyedüli komoly érdemeként megjegyzett remek rendezés és fotózás elmaradása végett. Azzal sem jártunk jobban, de nem is jutottunk egy méterrel előrébb, hogy a forgatókönyv felelősei inkább kezdtek szövegeket írni a továbbra is karaktertelen szereplők hangképző szerveire, miközben a dialógus építéseket továbbra sem sikerült elsajátítaniuk, így ezek is annyi hasznot szülnek csupán, hogy szétmossák a film rettenet lassú cselekményét, számos helyen bohózattá fajulva a jelenetek, egy igazi türelem maratonra nevezve be, aki valami tényleges eseményt áhítana felfedezni ebben a nyögvenyelős, low budget western szappanoperában, amit a botcsinálta miszticizmussal nyakon öntve kívántak volna eladni, a kreativitás legapróbb szikrája is kihunyva, ahogy a Royal által előadott és bevezetőként szolgáló érdekes és sajátos filozófiái - melyek nem egyszer egy poénnal zárultak -, szintén tartalmatlanná váltak, már ha egyáltalán erőltették magukat ezzel az írók az adott epizód esetében, pedig ezzel a kiváló szinkronhanggal megtámogatva, számomra ez volt a legkedveltebb pontja a szériának.
Persze azért akad egy-két momentum. Mondhatnánk, hogy lassan építkezik az évad, csak ez nem nevezhető építkezésnek, mert mostanra egyértelművé vált, hogy nem vezet sehova sem a főszál, ami a szétszóródott - és továbbra is vagy ismeretlen, vagy unszimpatikus, faék egyszerűségű - szereplők mellékcsapásaiból áll össze és formálódik apránként, ahogy ismételten összetalálkoznak. Azt, hogy mivé formálódik, majd mindenki eldönti saját maga (már ha van elég mersze és kíváncsisága hozzá), mindenesetre az évadnak pontosan a felére berobban egy nagyon érdekes epizód, ahogy az írók nem agyonbonyolítva, de mégis ügyesen el kezdtek játszadozni az idővonal törésekkel, a sorozat teljes terjedelmének legérdekesebb epizódját szolgáltatva a korábbi felvonásra jellemző csigatempóban épülő cliffhanger helyett, ugyanis az évad felénél beköszön egy kifejezetten érdekes csavar, ami nem csak alaposan megkavarja az eddig ismerteket, de a többi résszel ellentétben, egy kifejezetten hangulatos és kidolgozott epizódot nyert a prezentálása.
Sajnálatos, hogy ezt a laaaaaaasssssúúúúúúúúú... úúúúúúúúúúúúúú "építkezést" követően itt ki is teljesedik a folytatás, majd meredeken zuhan vissza a maga demenciájába, ami az amúgy sem acélos első évad, még valamit magára adó jellemzőzőinek az elvesztésével, fokozott gyötrelmet képes okozni a szemlélőnek, miközben egy párhuzamos szálon futó eseménnyel saját magát lövi bokán az évad, amit az írók a lehető legbárgyúbb, de valljuk be frappáns módon kentek el egyetlen elhangzó mondattal, aminek valós üzenete, hogy: "Isten hozott Alíz csodaországában, ahol a lapokat mi keverjük és ebben ne keress sok logikát." Ha ez a mai szériák viszonylatában alacsony költségvetésből forgatott sorozat továbbra is képes némi nézettséget elérni, akkor esélyes - mert határozottan ez süt róla -, hogy alsó hangon tíz évadig fogják tolni az altató nótát, ha másképp nem, hát kasztrálnak még egy-két a nyitányt pozitívan jellemző összetevőt és még jobban megnyújtják a rétestésztát.
Szigorúan saját felelősségre lehet ajánlani a kísérletező kedvű kalandorok számára, akik már évtizedes tapasztalattal vannak felvértezve a sorozatok dzsungelében kaszabolva a machetéjükkel. Mondván ezt úgy, hogy én nagyon kedvelem ezt a műfajt - nyelvbotlás volt, rajongok érte -, aminek képviselői sajnálatos módon a fehér hollónak a számába mennek, mégis az a vélemény formálódott meg bennem a második évadra, hogy ez nettó időfecsérlés, csak az elsővel ellentétben, a gyalázatosan amatőr blődségeivel már erősen frusztráló módon, határozottan olyan érzetem támadva, hogy a kreátorok nagyon hülyének nézik a közönséget, mert megrendelésre random összedobták, ami éppen eszükbe jutott... bár, megkockáztatom a feltételezést, hogy még némi segítségért is folyamodtak a legközelebbi óvoda Katica csoportjánál.
Műfaj: misztikus western thriller
Műsoridő: 7 x 43-62 perc
Debütálás: 2024.
Rendező: Jennifer Getzinger, Alonso Ruizpalacios, Amy Seimetz, Lawrence Trilling, Gwyneth Horder-Payton, Deborah Kampmeier, Josh Brolin
Forgatókönyv: Brian Watkins, Randy Redroad, Marilyn Thomas, Jenna Westover, Zev Borow, Dominic Orlando, Lucy Thurber
Főszereplők: Josh Brolin, Tamara Podemski, Imogen Poots, Lili Taylor, Tom Pelphrey, Lewis Pullman, Shaun Sipos, Noah Reid, Isabel Arraiza, Olive Abercrombie, Will Patton, Matthew Maher
Zerko
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése