Amikor Marlboro Man ranchának a végében nyílik egy feketelyuk és elkezd mindenfélét, köztük hullát is belehajigálni, majd szótlanul szemléli, hogy a probléma cunami hogyan kerekedik egyre nagyobbra és temeti be a családját, mert kiderül, hogy ez a fekete lyuk az idő teltével random kiköpködi magából a dolgokat, aminek a sheriff helyettes roppant fenemód örvend.
Jó ideje nem szokásom külön évadokról ismertetőt fogalmazni, ha az adott szériának a folytatása elérhető a szolgáltatónál, viszont az Outer Range, vagy magyarosítva Odakinn esetében beköszöntött ez a kivételes helyzet, mert biztos vagyok benne, hogy egy darabig nem kívánom meglesni a második etapot, már az első is bőségesen kijátszotta a türelmemet, miközben a fejemet kapkodtam az egyre zavarosabb és blőd misztikumokkal nyakon öntött epizódok láttán, két pislogás között pedig a vontatott körítésnek hála, többször ragadt le a szemem, mint amennyivel a pulzusszámom emelkedett a nyolc epizód folyamán, ezzel elnyerve a leghosszabb ideig szemlélt sorozat évad díjat.
A negyedik epizódnál már határozottan megfogant, hogy kivételesen és szokatlan módon ennek itt véget vetek, kapitulálok ebből a nyomasztó, vontatott zagyvalékból, de örökösen a kellő pillanatban felbukkant valami olyan momentum, ami képes volt újra felpezsdíteni a figyelmet, az ismételt ülepedés ellenére is odaszegezve a képernyőhöz, hogy vajon mi kerekedik ki az elfuserált Abbott família kálváriájából, bár ettől sokkalta érdekesebbnek tetszett, hogy mi ez az egész fekete lyuk mizéria. A vontatottság és a több helyütt elborult misztikuma mellett, a pihentetés fő oka inkább abban rejlik, hogy egy kivételesen sötét, egyenest a néző lelkét becélzó, majd arra fojtogatólag telepedő komor hangulata van a cselekménynek és annak képernyőn való megjelenítésének, az egyébként remek rendezésnek és fényképezésnek köszönhetően, evégett a befejező epizód stáblistáját megpillantva, rég nem érzett levegőhöz jutottam, amint felszabadultam a diszfunkcionális Abbott család drámájából. És rohadványos misztikus bölényei közül.
Főszereplőnk (mert itt hősök messzi vidéken sincsenek), Royal Abbott a ranchon nyargalva egy fekete lyukba botlik, ami ott terpeszkedik a több száz hektáros birtok végében, azon végében, melyre a szomszéd földbirtokos feni a fogát és indít eljárást a terület megszerzésére a régmúltban hibásan meghúzott telekhatárokra apellálva. Royal titokban akarja tartani a fekete lyuk létezését, mégis lelepleződik a ranchára érkezett hippi előtt, aki szemtanújává válik, amint egy hullát hajít a feneketlen mélységbe, hogy a kocsmai verekedésbe, majd gyilkosságba keveredett fiait védelmezze, mígnem saját bőrén kell megtapasztalnia - és ezzel a jövő fenyegetéseit is megpillantva -, hogy a különleges hely nem a legalkalmasabb a holttestek eltüntetésére, mert ami egyszer oda bekerül, az véletlenszerű helyen és időben fel is bukkan, márpedig a választások előtt álló sheriff helyettes, enélkül is az Abbott család körül szimatol.
A (szolidan fogalmazva) lassú tempója mellett is van egy még súlyosabb problémája a sorozatnak, amivel az egész évadon át küszködik, ezzel minden bája ellenére is mérföldes távolságot tartva a nézőtől, az márpedig elég nagy probléma, hogy az írók abszolút nem értenek a karakterformáláshoz, és csupa közhelyes és klisés szereplőt vonultattak fel a cselekmény során, élükön az Abbott családdal, aminek férfi tagjai a manifesztálódott némasági fogadalom - bár érthető, mert az ifjabbak csak mekegnek és makognak, ha éppen a kommunikációs szálat fel kívánnák venni -, élükön a családfő Royallel, aki minden érzelmét magába fojtva adja az egykori cigaretta reklámok (mai fiatalok guglizzanak rá) Marlboro Man figuráját, ami klisékben történő gondolkodás jól példázza az írói kreativitás ilyen tekintetű hiányát, mert még ha karaktere passzolna is az események sodrába, fiai sem különbek, csak egy meggondolatlanabb és töketlenebb formában öltenek testet, hogy a családi kommunikáció és egyben harmónia csúcsa, az egymás megrángatásában és a tálalószekrény üvegének földön csörömpölésében teljesedjen ki, miközben az anyuka hozza a csendben szemlélődő, tűrő és szenvedő, szintén papírmasé figurát, néha napján felböfögve egy-egy "gyerekek, ezt azért mégsem kéne" rosszallást.
Éppen ezért a párbeszéd, vagy mondhatnánk, csak szimplán a beszéd nem dívik az Abbott famíliában és így a sorozatban sem igazán, mert nincs ez másképp a többi karakter esetében sem, akik szintén az emberöltőnyi ideje bejáratott sztereotípiákon és sablonokon képtelenek egyetlen egy elhangzó mondattal is túllépni - egyedül a sheriff helyettes esetében erőltették agyon magukat az írók, hogy a kötelező módon reprezentált büszke buzi homoszexuális karakter létszám meglegyen -, olyannyira, hogy az első percekben remekül felmérhetőek a szereposztások, hogy kinek milyen szálat kell majd mozgatnia a cselekmény során, így hát a sorozat egyetlen igazi érdemi pontját a fekete lyuk körüli keringőzés nyújtaná. Meg persze az időnként bedobált misztikumok, amik erősen meghatározzák a széria hangulatát, viszont sosem lehet tudni, hogy a pszichés problémákkal küzdő egyének valóban azt látták-e amit, vagy csupán egy újabb az elméjük által generált trip részesei voltak, ami megerősítést akart szolgáltatni a missziójuk folytatására.
Lehet kicsit homályosan fogalmazok, de egy misztikus thriller estében nem is tehetnék másképp, mert ez utóbbi vonása a szériának, ami egy kivételesen sötét és nyomasztó erővel képes a szemlélőre telepedni, hogy már-már fojtogatólag hasson rá a kiváló rendezés és operatőri munka kombinációjában, gyakorlatilag maga a néző válva egy hatalmas tripnek a részesévé, miközben a cselekmény apránként történő előrehaladása ellenére is ott lebeg folytonosan az emberben a kérdés, hogy vajon vezet-e valahova ez az egész? Valahova biztos, de nem az első évad, mert szemmel látható, hogy számos folytatásra készültek az első etap nézettségi adatai nélkül is, aminek apropója szembeötlő, hogy egy a pusztaságban forgatott, helyenként gyenge CGI-t bevető széria nem sok pénzbe kerül az Amazonnak, mégis nyújt egy exkluzív tartalmi bővítést, és márpedig minden hibája ellenére is azt kell mondjam, hogy kifejezetten jó döntés volt, hogy láttak a forgatókönyvben fantáziát, mert mint említettem, az írók örökösen képesek voltak a kellő pillanatban bedobálni eseményeket és fordulatokat, hogy ezek az évad végére az ügyesen szövögetett karakterszálak összefutásában csúcsosodjanak ki, egy remek csattanóval szolgálva a néző számára, hogy kifizetődjön a türelme. Ez az, amiért én is egyszer folytatni fogom, főleg, hogy sajnálatos módon a misztikus sorozatok fehér holló számba mennek, ezért még az ilyen erősen B kategóriás alkotások is kellenek a népnek, mint a falat kenyér. Valahol ezzel él vissza az Outer Range. Elég erősen.
Kiderült pár dolog, de az semmi esetre sem, hogy jó-e, vagy egyáltalán érdemes időt szentelni az Outer Range/Odakinn számára. Én, aki látta az első évadot és rajong a műfajért, még mindig nem tudom eldönteni, mert valahol időfecsérlésnek érzem, valahol pedig nagyon is érdekel most már, hogy mi ez az egész klisés karakterekkel megtöltött, bölénykergető katyvasz, éppen ezért csak is kizárólag azoknak tudom ajánlani, akik rajonganak a misztikus thrillerekért, amik nyomasztó hangulattal vannak átitatva és sötét sorsdrámákkal fűszerezve, de elengedhetetlen a részükről is, hogy türelemmel rendelkezzenek és a hiányosságok felett szemet tudjanak hunyni, viszont akkor sem feltétlenül fog felhőtlen kikapcsolódást nyújtani. Éppen ezért, mindenki másnak - a kockázatok és mellékhatások figyelembevételével - csak saját felelősségre.
Műfaj: misztikus western thriller
Műsoridő: 8 x 42-63 perc
Debütálás: 2022.
Rendező: Jennifer Getzinger, Alonso Ruizpalacios, Amy Seimetz, Lawrence Trilling
Forgatókönyv: Brian Watkins, Randy Redroad, Marilyn Thomas, Jenna Westover, Zev Borow, Dominic Orlando, Lucy Thurber
Főszereplők: Josh Brolin, Tamara Podemski, Imogen Poots, Lili Taylor, Tom Pelphrey, Lewis Pullman, Shaun Sipos, Noah Reid, Isabel Arraiza, Olive Abercrombie, Will Patton, Matthew Maher
Zerko
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése