Hosszas hallgatást követően a föld ismét megremeg, ahogy a pokol kapui megnyílnak és kiszabadulnak a kenobiták dimenziójukból, láncaikkal elragadva a telhetetlenül vágyakozó áldozataikat, testüket cafatokra tépve, lelküket az idők végezetégig gyötörve. Clive Barker egykor szétcsépelt horrorja pedig a hamvaiból támadva fel.
Pár évvel ezelőtt szörnyülködve olvastam, hogy remake-et terveznek a Gyerekjátékból, mert a korábbi tapasztalatok cseppet sem a bizalomnak engedtek teret, és inkább sejtette azt, hogy a címet előrángatva próbálnak zsetonokat legombolni azokról, akik a nosztalgia faktornak engedve felkapták a fejüket a hírre, vagy az újabb generáció soraiba tartozva szolgál újdonságként a számukra. Mégis - ahogy annak idején a temus Scooter, alias Cosmix is énekelte -, láss csodát, mert ha elvétve is, de előfordulhatnak az egyre inkább kijózanodó és észhez térő filmiparban, aminek újabb remek példáját szolgáltatta Chucky modern technológiába csomagolt feltámasztása, megtámogatva az évtizedek alatt a horrorok terén is sokat fejlődött forgatókönyvírói készségekkel, hogy egy határozottan kellemes, vérgőzös ámokfutásban térhetett vissza a vérszomjas játékbaba. Részemről ezt úgy jelentve ki, hogy annak idején nagyon nem kedveltem az eredeti Gyerekjáték filmeket a (bocsánat a rajongóitól) röhejesen gagyi mivoltuk végett.
Ennek apropóján vetten a merszet, a számomra már sokkalta közelebb álló és különlegesen félelmetes, nyomasztó hangulatával a mai napig kísértő Kampókéz (1992) - ami a Hellraiserhöz hasonlóan Clive Barker (The Forbidden című) művén alapszik - folytatásos újragondolás megtekintésére, aminek esetében az alkotók vették a merszet és 2021-ben nyitottak egy új fejezetet Candyman legendájában, meglepő módon, szintén egy egészen kellemes horror filmben nyerve el végső formáját, ami több helyütt is képes volt megidézni a különlegesen sötét és szürreális atmoszférával átitatott eredeti mű vonásait, éppen ezért a felemás mivolta ellenére is már elégedetten nyugtáztam, hogy a filmipar tényleg elkezdett az undorító rókabőr parádézásból kilábalni, pozitív meglepetéssel szolgálva a remek formában visszatérő horror ringbe lépőkkel.
Azért tettem egy kis kitérőt eme két nagyon kellemes remake/reboot irányába, mert egyben pótolnám azt a hiányosságot, hogy annak idején nem tudtam helyet szorítani a számukra, márpedig a klasszikus horror kedvelőknek erősen ajánlott a megtekintésük, annak ellenére is, hogy semmi újszerűt vagy formabontót nem fognak felfedezni benne, hanem szolgálnak inkább kellemes, félig nosztalgikus kikapcsolódásként, ami mellett üdítően is képesek hatni az általános horror kínálatban. És azért is, mert ezúttal nem mehetek el szó nélkül a Barkerhez több szálon is köthető Hellraiser totális újra gondolás mellett, ami annak idején elég nagy hatást gyakorolt rám azzal a félelmetes és profánul brutális világával, hogy még évtizedek elteltével is kísértenek a kenobitáinak rémtettei.
Bár a testhorror alműfajt David Paul Cronenberg (Agyfürkészők, Videodrome, A légy) munkásságának tulajdonítják, mégis Barker volt az, aki csúcsra volt képes járatni a különféle iszonyatos teremtményeivel, amiket kiválóan illesztett a különleges világgal rendelkező, nagyon szokatlan történeteibe, éppen ezért a The Hellbound Heart című művének 1986-os publikálását követő évben, már filmes adaptálást nyert a gyomorforgatóan iszonytató Hellraiser, aminek forgatókönyve és rendezése szintén az íróhoz köthetőek, mert megelégelte műveinek a pergő képkockákra adaptált színvonaltalanságát. A műfaj kedvelőinek mondanom sem kell, hogy mekkorát robbantott az idehaza a kilencvenes évek elején a videotékák polcain debütáló alkotás, hogy zöld utat kapjon a futószalag beindítása, immár Barker nélkül érkezve még két érdekes, de egészen más csapásirányt követő felvonás, majd az éles lejtmenet, amikor a népszerűség mámorában fürdőző alkotók nekiláttak szana és széjjel csépelni, az epizódszámaival a Péntek 13-at beérő, egyre kevésbé horrorisztikus, és egyre kevésbé Hellraiser szériát, alkalomadtán csak a jogok megtartása végett forgatva egy alibi filmet, máskor kizárólag DVD kiadásban látva napvilágot, éppen ezért a produceri szerepkörben visszatérő Barker jelenlétével is megalapozottak a kételyek a kultikus cím feltámasztásával kapcsolatban.
Márpedig ennek a minőségi nosztalgia hullámnak, amit Chucky a belezős ámokfutásával begyújtott, természetesen ő is a részesévé kívánt válni, hogy feltámassza az egykori rémtörténetét a különleges értelmezésű angyalairól, egyben felélesztve a nevéhez fűződő testhorrort, sztorijában ismételten elmesélve azt a remek költői hasonlatot, hogy az élvezetek hajszolása a lélek megromlásához vezet, ami sajátos és roppant illusztris elképzelésében annyit tesz, hogy a dimenziók kapui megnyílnak, annak szörnyetegei a láncaikat kivetik, és hosszadalmas kínok közepette marcangolják szét a gyönyöröket és halhatatlanságot szomjazó áldozataikat, ezzel a pokolbéli teremtmények saját értelmezésükben váltva be kecsegtető ígéreteiket, minden kizárólagosan a vérszomjas vágyaik kielégítését szolgálva. Így már sejthető (annak, aki nem ismerné eme horror klasszikust), hogy főszereplőnk, az alkohol és drogfüggő Riley mekkora bajba keveri magát, amikor egy rablás során belefut a misztikus kockába, majd bűvkörébe kerülve kezdi forgatni elemeit, minek következtében a vért követelő penge felcsapódása elnyeri véletlen áldozatát, ezzel nyom nélkül veszítve el az őt pátyolgató bátyját. Riley apránként kapiskálni kezdi az összefüggéseket, főleg hogy a Pinheaddel történő találkozás nem történhetett csupán a becsipegetett kábszik hatására, így hát nekiveselkedik, hogy felkutassa a kocka forrását és annak titkait, mit sem sejtvén róla, hogy a mellé szegődő barátai csak további adalékai lesznek annak a játéknak, amit a háttérben meghúzódó hatalom űz velük szemben, márpedig ez egy olyan isteni hatalom, ami sokkal több véráldozatot követel, hogy csillapítsa telhetetlen étvágyát.
Azt hiszem a történet az, amibe ettől tovább nem kellene belemélyedni, mert a maga kis egyszerűségével is képes kellemes adalékokkal és fordulatokkal szolgálni, miközben a fő hangsúly továbbra is a Pokolkeltő világán és annak hangulatán van, aminek kapcsán a régebbi epizódok kedvelőiben felmerülhettek aggályok a kiadott előzetes és a benne szereplő kenobiták megpillantásakor, mivel soraikban kitört a „nő” uralom, viszont a történetbe ágyazott formában, remek vérfrissítésként képes hatni, még ha küllemük kevésbé félelemkeltőbb és visszataszítóbb alakot is öltött ebben az újragondolásban, hogy még Pinhead is egy sokkalta letisztultabb formát nyert és hárította a fenyegető hatást csatlósaira, akik továbbra is hozzák a tőlük várható rideg kíméletlenséget és szörny mivoltukat.
Ez szintén érvényes Barker világának hangulatára, hogy a kibővített formájában némileg tompítottan, ám mégis remekül visszaköszön az a nyomasztóan sötét hangulat, ami a szörnyetegek bármikori felbukkanásából és áldozataik brutális elragadásából fakad, miközben a háttérből mindvégig sugárzódik az a rejtelmes, természetfeletti hatalom, ami egy másik világból nyújtja a vérre szomjazó karmait, amihez a kocka jelentősen tovább gondolt tekergetése nyit ajtót világunkra, egy sokkalta átgondoltabb és a maga nemében egészen jól felépített történetet prezentálva, ami persze ettől még hemzseg az ezerszer látott kliséktől, nem csekély inspirációt merítve a 13 kísértet című filmből is.
Számomra Barker történetei évtizedekig egy elborult, beteges és szélsőséges horror kategóriát jelentettek, ám idővel nagyon megkedveltem korunk második legnagyobb, a horror műfajban tevékenykedő íróját az élénk és groteszk fantáziájával, ahogy olyan világokat volt képes teremteni, aminek nyomába Stephen King csupán kulloghat, egyben képes a tündérmeséket visszájára fordítani, az istenségekből antikrisztust faragni, az angyalokból vérre szomjazó morbid szörnyetegeket, valahol egy egyensúlyt prezentálva világunkban, ami feloszlatja a rózsaszín ködfelleget és letörli a csöpögősen szirupos dolgokat, melyek csak annyira állnak távol a valóságtól, mint Barker meséi, de mégis közelebb azzal a gondolati magvával, hogy maga a gonosz ott rejtőzik minden mögött, ami sajnálatos módon, inkább fajsúlyosabban jellemzi ezt az emberek által kreált álságos és beteg világot, ahonnan ihletét is merítette.
A fent említett művekhez hasonlatosan, csupán egy egyszer nézhető, de annak erejéig kellemes szórakozást kínáló minőségi horror filmről van szó, amit a műfaj kedvelőinek erősen tudok ajánlani. Ha ismerték az eredeti ’87-es felvonást, akkor még egy nagy adag nosztalgikus hangulatot is képes társítani a kellemes mivolta mellé, és egy kiforrottabb formában találkozhatnak a kenobiták által szolgáltatott borzalmakkal, de egyben csalódást is kelthet, mert mint említettem, a reboot egy sokkalta visszafogottabb, emészthetőbb, egyben letisztultabb formát öltött. Egyéb esetben azok számára is ajánlott, akik valami különleges világgal rendelkező filmmel ismerkednének meg és nem áll távol tőlük a borzongás műfaja, amit ezúttal több tekintetben is egy szalonképesebb formában prezentál az újragondolás, hogy gyakorlatilag bárki számára fogyasztható anélkül, hogy inkontinenciával, vagy refluxszal kellene küzdenie. És gyakorlatilag itt lehetne rátapintani a legnagyobb hibájára is, amit személy szerint nem bánok és nem is tudnám negatívumként felróni, mert ebben a formájában, még a hibái ellenére is kiforrottabbnak nevezhető a Hellraiser.
Műfaj: horror
Műsoridő: 121 perc
Debütálás: 2022.
Rendező: David Bruckner
Forgatókönyv: Ben Collins, Luke Piotrowski, David S. Goyer
Főszereplők: Odessa A'zion, Jamie Clayton, Adam Faison, Drew Starkey, Brandon Flynn, Aoife Hinds, Jason Liles, Goran Visnjic
Zerko
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése