Bár a hiúság nem szerepel a hét fő bűn között, mégis az ennek rabságában szenvedőkre mért, de önmaguk által előidézett (testi, lelki, mentális) sorcsapások végett felvehetnénk nyolcadiknak a listára. A Coralie Fargeat által írt és rendezett A szer, oly művészi, és mégis lebilincselő tökéletességgel boncolgatja a témát a testhorror alműfaj keretein belül, hogy részemről neki ítéltem volna az év rendezője és forgatókönyvírója díjat is a Golden Globe-átadón - talán majd az 5 Oscar jelölés beváltásával pótolhatja -, de sajnos be kellett érnie a Demi Moore bevállalós és kiváló alakításával szerzett arany gömbbel.
Elisabeth nagy névnek számít a fitness szakmában, mindig is mutatós külsejével és jó erőnlétével kereste búsás jövedelmét, ahogy TV műsorával a képernyő elé csalogatta közönségét, ám egy napon a producer úgy dönt, hogy lecseréli a "csatakancát" egy frissebb és fiatalosabb verzióra, aminek híre a véletlen folytán jut a nő fülébe. A megalázó szavaktól összetörten vezeti sorsa egy autóbaleseten keresztül a kórházba, ahol a futó találkozás során az orvos egy pendrive-ot csúsztat Elisabeth zsebébe. A felvételen egy a feketepiacon terjesztett, ismételt fiatalságot ígérő szer reklámfilmje szerepel, amit főszereplőnk kételyekkel fogadva hajít a szemetesbe, de hiúsága és becsvágya nem hagy nyugtot számára, hogy rövid időn belül feltúrja az adathordozón szereplő telefonszámot és berendeli első adagját a szerből, aminek a belövésével már nem lesz visszaút.
Minden gyógyszernek, a szer használatának pedig fokozottan be kell tartani azt a pár pontból álló használati utasítását, hogy mind az alany, mind pedig a gerince mentén kiszakadó új, fiatal egyed szimbiózisban élhessenek egymással, miközben a tudatuk egy és ugyanaz marad, Elisabeth gyakorlatilag klónozva magát egy fiatalabb kiadásban, akinek testét egy héten át használhatja, de azt követően szintén hét napra vissza kell térnie az idősebb bőrébe, hogy a gazdatestből kinyert táplálék regenerálódjon. Ugye nem tűnik bonyolultnak? Mégis, a hiú és becsvágyó emberek számára a pár egyszerű utasítás betartása nagyon körülményessé válik, amikor újra megtapasztalják, hogy milyen egy huszonéves bőrébe bújva habzsolni az életet és új karriert indítani, aminek berobbanásával egyre kevésbé szeretne levedlett testébe visszatérni, ezzel egy olyan skizofrén állapotot idézve elő, hogy egy és ugyanazon személy, egymás ellen fordul.
A filozófiával az a nem csekély probléma, hogy terjengős és egyben teljesen felesleges szócsépléseivel ereszti bő lére eszmefuttatásait, hogy egy hatalmas semmit mondó kerülő utat bejárva lyukadjon ki ugyanoda, ahonnan elindult, miközben nem csak válaszok nélkül maradt, de előszeretettel maszatolja el a mocskot a maga illuzórikusságával. Coralie Fargeat nem akar filozofálni és nem akar sarat kenegetni, hanem a maga szürreális és groteszk hasonlataiba burkolva önti vászonra kiforrott gondolatait a szépségideálokról és az emberi hiúságról, amikor egyesek képtelenek elviselni az idő múlását, valamint annak a külsejükön hagyott nyomait, és ezért különféle plasztikai beavatkozások alá vetik magukat, melyek végeredménye egy a horrorfilmekben is ritkán fellelhető szörnyeteg képére formálja őket, de persze ők maguk ebből mit sem érzékelnek, mert elméjük már rég megzavarodott öntelt vágyaiktól, éppen ezért elégedetten bólintanak önmaguk tükörképére.
Az írónő éppen ennek az örök fiatalságot és halhatatlanságot hajszoló hiúságnak, és még konkrétabban a plasztikai beavatkozásoknak állít egy zseniális görbe tükröt, ami egy nagyon szélsőséges testhorror szatírává kerekedett, főleg a művészien explicit mivoltával, egyben kendőzetlenül tárva fel az emberi önzőséggel szorosan együtt járó szellemi alulfejlettséget, ahogy Elisabeth visszatérése eredeti testébe irigységet, majd bosszú vágyat ébreszt fiatal énjével szemben, aki viszont az élvhajhászatért elkezdi kizsigerelni gazdatestét, ezzel szintén egy mesteri képet nyújtva arról a fajta öngyűlöletről, mely mélységekbe képes taszítani a primitív lelkületűeket. Persze ez csupán a film tartalmának az éppen csak megkapirgált veleje, amiről rengeteget lehetne még beszélni, viszont már spoiler veszélyes fecsegéssé válna, ami csak csorbítaná a nem csak tartalmában, hanem a vásznon megvalósított formájában is kiválóan működő film által nyújtott sokkoló élményt, aminek elsődleges alappillére az a különleges, már az első másodpercekben beköszönő hangulat, ami megragadja a nézőt a sejtetésével, hogy ez a két és fél óra olyat fog tartogatni, amit még nem szemlélhetett a közönség.
Ez a minden idegszálat a képernyőre tapasztó atmoszféra az utolsó pillanatokig végigkíséri a film képkockáit, ezzel leuraló módon ragadva meg alanyát és követelve ki szuggesztív erejével azt a fajta figyelmet, hogy már-már bénítóan lebilincselő erővel hat a stáblista legördültéig. Ennek az atmoszférának számos összetevője van, viszont egy olyan közös jellemzője, hogy mindegyiket kreatív hozzáértéssel komponálták a műbe, mintha minden egyes képkockát külön terveztek volna meg a minél impulzívabb, lebilincselően szürreális és groteszk kép megteremtésére, ami mégis a valóságot tükrözi egy szilánkosra repedt tükrön keresztül bemutatva. A kompozíció érdekében nem csak a horrort illetően vállaltak be káprázatosan borzalmas jelenteket, amiket a maszkmesteri szakma kiválóságát példázó jelenetek emelnek tökélyre, ahogy egy egyszerű térdhajlítást is félelemgerjesztő és iszonytató mozdulattá avanzsáltak, hanem a lehető legtökéletesebb kameraállásokat nyerhetjük ezek szemlélésekor - főleg a karakter ábrázolásoknál -, és másodperce kiszámított vágásokkal operálva fokozták azt a feszült cselekményű és letaglózó filmes élményt, amit A szer nyújtani képes, elengedhetetlen részét képezve az ehhez tökéllyel csiszolt, különleges zenei aláfestés.
Mindig igyekszek a szubjektív benyomásoktól elvonatkoztatni és a közönség fejével is gondolkozni a filmesztétikai szempontok mellett, A szer esetében az elvonatkoztatás roppant nehéz a rabul ejtően beszipkázó mivolta végett, és szerintem már egyértelművé válhatott, hogy száz lépést hátrálva is kizárólag szuperlatívuszokban tudok fogalmazni róla, de ezt kizárólag annak köszönheti, hogy egy mestermű a maga nemében, amit szoríthatunk a horror műfajra, vonatkoztathatunk a szatírára, kategorizálhatjuk és ízlés kérdésévé tehetjük, de mindez filmművészeti érdemeiből mit sem csorbít, hogy az év, de véleményem szerint minimum az utóbbi tíz év legjobb filmjét szemlélheti, aki benevez Gogol, Kafka és Clive Barker szerelemgyermekeként jellemezhető alkotásra, mert pontosan ezt a ritkaságszámba menő különleges, intelligens, lebilincselő, más dimenziókba kalauzoló és letaglózó hatást várja az ember, amikor jegyet vált, akár a mozi vetítésre, akár a streaming platformon.
Műfaj: horror dráma
Műsoridő: 141 perc
Debütálás: 2024.
Rendező: Coralie Fargeat
Forgatókönyv: Coralie Fargeat
Főszereplők: Demi Moore, Margaret Qualley, Dennis Quaid, Edward Hamilton-Clark, Gore Abrams, Oscar Lesage
Zerko
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése