Az első epizód ismertetőjét azzal zártam, hogy remélhetőleg az akkor még első filmes Parker Finn további számos alkalommal fogja az idegeimet borzolni alkotásaival, és mivel a Mosolyogj első felvonása hatalmas kasszasikerré vált, borítékolható volt, hogy az író-rendezőnek erre lesz még lehetősége, bár én ezt egészen más témájú és történetű horrorfilmekkel képzeltem volna el, mert bármennyire is lett a sötét, nyomasztó atmoszférájával egy hátborzongató film az előzmény, nehéz lett volna azt mondani, hogy ezzel érdemes még egy kört futni.
Parker Finn viszont nem így gondolta, amiből két dolog kerekedhet ki, vagy a bevett újrázásokhoz híven egy oltári nagy buktává válik, vagy pedig a ritkábbig esetek sorát gyarapítva sikerül rálicitálni az előzményekre. Már a korábbiakban is elismertem az alkotó sokrétű tehetségét, és ezúttal is csak nyomatékot tudok adni ennek, hogy bizony Parker Finn nagyon érti a dolgát, hogy ezzel a sztorival képes volt újrázni egyet, ezzel pedig a ritkábbik eseteket produkálva, azaz egy szintén fantasztikus horror élményt kínáló mű született, ami ráadásul messze elüt az előzménytől, bizonyos tekintetben pedig képes köröket is ráverni.
Ez főképp annak köszönhető, hogy egy éles koncepció váltást hajtott végre a popsztár Riley főszerepbe helyezésével - erős kételyeknek adva alapot, hogy az Aladdin (Jasmin) és Power Rangers (Pink Ranger) szerepeket követően Naomi Scott képes lesz-e felnőni az űzött vad szerepére, de tökéllyel vitte végbe -, és a brutális gyilkosságokat halmozó démonnal szembeni vesszőfutásnak a testközeli ábrázolásával, aminek a főhős életszerű mindennapjainak felvázolásával ágyaz meg, hogy jelentősen fokozza a pergő képkockák átélhetőségét, pedig az egykori drogfüggő és párját halálos balesetbe sodró Riley nem éppen egy szimpi figura, akinek a vesszőfutását végigizgulná az ember, mégis az összetett személyiségével, a sokrétű lelki és fizikai problémáinak a történetbe remekül simuló feltárásával, egyre inkább emberszerűbbé és kézzelfoghatóvá válik a maga esendőségével, amit leküzdeni kívánna, csakhogy ehhez az emberek rettegéséből táplálkozó démonnak is lesz egy pár szava, hogy a számára tökéletes táptalajt ne eressze.
Önmagában az író ezen elgondolása, hogy egy sokkalta kidolgozottabb, majd apránként a közönség előtt kibontakozó karaktert helyezett a borzalmak fókuszába, már egy magasabb szintre volt képes emelni a történetmesélést, hogy a továbbra is masszívan sötét, de már kevésbé nyomasztó atmoszférával átitatott cselekmény sokkalta impulzívabb hatást gyakoroljon a szemlélőre, ezzel karöltve pedig még töményebb feszültség dózist pumpáljon az idegrendszerébe. Persze ez az atmoszféra is megváltozott, a korábbi nyomasztó, komor és lappangóan feszült légkört váltotta a folyamatos idegszálakon zongorázás és a jump scare-ekben kicsúcsosodó riadalom, ami nem működne ennyire tökéllyel, ha Finn a rendezői készségét szintén nem csiszolja, egy a horrort és félelemgerjesztést még erőteljesebben kiaknázó szintre, továbbra is zseniálisan beállított jelenetekkel és még profibb kamera mozgásokkal és állásokkal növelve az események test közeliségét, amiért az évtizedek alatt elkoptatott ijesztgetésekbe is képes volt új színt csepegtetve, ismételten működőképessé tenni azokat.
Finn kiválóan építkezett a már korábbiakban bevetett félelemkeltő eszköztáraiból, ahogy a hétköznapok szokványos tárgyaiból és rutin helyzeteiből válnak gyilkos fenyegetések, a nézőt örökös bizonytalanságba helyezve a bármikor és bármely pillanatban felbukkanó borzalmakkal, helyenként a csonkolásos brutalitással sokkolva, másutt pedig a visszafogottabb, lázálomszerű rémségek rohamával is egészen újszerű és páratlanul félelmetes jeleneteket szülve. Mivel a második részre inkább a démon elmejátékára került a hangsúly - immár semmi az első epizódot jellemző titokzatosságot nem tartogatva -, ahogy az őrületbe kergetett áldozatából kiszipolyozza az életenergiát, ezért a szemlélő a főhőssel karöltve, sose lehet tisztában azzal, hogy ami éppen körülötte zajlik az teljes valójában meg is történik és ami megtörtént, az hogyan is történt. Ezt teljes terjedelmében mesterien spilázza, egyre kiszámíthatatlanabb és sokkolóbb módon, egészen a végkifejlet beköszöntéig, ahol végkép elszabadul a kreativitás gazdag pokol, hogy a befejezésre ismételten tartogasson egy végső pofont a csattanó formájában, ám itt, ezen a ponton óriási bakit követve el, amikor saját magára hazudtolva cincálja szét az addig felépített cselekményt és veri ki alóla a cölöpöket, egyben kérdőjelezi meg az addig látottakat, ezzel valóban a bizonytalansági faktort kimaxolva, viszont hatalmas öngólt rúgva a saját maga által lefektetett szabályok elasztikus kezelésével.
A Mosolyogj 2 az elődjéhez hasonlóan, erősen ajánlott a horror kedvelők számára és mindenkinek, aki egy kivételesen félelmetes és hátborzongató filmet tekintene meg, ám azzal mindenkinek számolnia kell, hogy ezúttal egy nagyon kemény horror született a brutalitás felfokozásával. Parker Finn végbe vitte, amiről nehéz volt feltételezni, hogy még egy kört lehet futni ezzel a történettel, ráadásul ismét fantasztikus formában hozta ezt össze, hogy egyedül a befejezésre szánt csattanót lehet felróni elég nagy hibájaként, ami végett biztosra veszem, hogy megosztottság fog kialakulni a közönség körében, mert lesznek olyanok, akik számára az egész film élményét tönkreteheti, míg mások szemet tudnak hunyni felette, pont az alkotás nyújtotta páratlan horror élmény végett. Én is inkább utóbbiak közé tartozok, mert bármennyire is nem tetszett, az egyébként ebben a formában két maflást is tartogató befejezés, ennyire kiszámíthatatlan és idegtépő horrort már nagyon rég szemlélhettem. Ezt követően még inkább várom az író-rendező további alkotásait, ám ezúttal tényleg jobb lenne már új vizekre eveznie.
Műfaj: pszichohorror
Műsoridő: 127 perc
Debütálás: 2024.
Rendező: Parker Finn
Forgatókönyv: Parker Finn
Főszereplők: Naomi Scott, Rosemarie DeWitt, Lukas Gage, Ray Nicholson, Peter Jacobson, Miles Gutierrez-Riley, Dylan Gelula, Raúl Castillo, Kyle Gallner
Zerko
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése