A pixel és retró kedvelők a One More Dungeonnel meglelhetik a maguk Kánaánját, ahogy egy letűnt korszakba vezérli vissza őket a kifejezetten csúnyácska, de nagyon hangulatos grafikájával, ami mögött egy belső nézetes dungeon crawler és roguelike játékmenet rejtőzik.
Tény, hogy a Minecraft óriási sikere jól beindította az indie szférát, hatalmas keletet teremtve a különféle alacsony költségvetésű, akár egyetlen ember által fejlesztett játékok számára, melyek túlnyomó többségben kifejezetten pofás grafikával szoktak napvilágot látni, de szerencsés módon ezzel párhuzamosan a fejlesztők egy része szeretné a pixel art stílus kedvelőit is kiszolgálni az olyan alkotásokkal, amik az egyszerűségük ellenére is komoly élményeket és némi nosztalgikus hangulatot is képesek nyújtani, ez utóbbiak közé tartozik a One More Dungeon is, méghozzá egy brutálisan összepacázott látványvilággal, ami mellett az id Software 1991-es Catacomb 3D-je Ultra HD-nak tűnik fel, a játékmenetet viszont a The Elder Scrolls: Arena random generált kazamatáival lehetne jellemezni - utóbbiról már javában készül egy terjedelmes bemutató, hogy a soron következő retro rovatban megemlékezzünk róla.
A véletlenszerűen generált kazamatába csöppenve, karakterünk két fegyvert markolászva, egy különféle kristályokon alapuló távolsági mágusbottal és egy közelharcokhoz elengedhetetlen karddal indítja útját az alagútrendszer felfedezésére, hogy szert tegyen a pontszámot növelő elszórt kincsekre, de mindenekelőtt az ellenfelek legyűréséhez nélkülözhetetlen, szintén véletlenszerű helyen és tartalommal generált zsákmányos ládákra, szerencsésebb esetben újabb gyógyitalokra, relikviákra és fegyverekre lelve tartalmaik közt, mivel a szintlépés rendszerét nélkülözve, kizárólagosan ez utóbbiak hatnak harci értéknövelőként az ádáz ellenfelekkel folytatott küzdelmekhez.
Már az első lépéseknél megtapasztalhatjuk, hogy egyáltalán nem lesz könnyű dolgunk ezek kardélre hányásával, kisebb botorkálást követően a One More Dungeon kiteríti a lapjait, prezentálva, hogy a kissé komolytalan és mégis bájos grafika, egy kőkemény játékmenetet takar, ahogy szembe találkozunk ellenlábasaink első, és még csak alacsonyabb szintű példányaival, mint a vércsigák, pókok, denevérek és békák, mindegyikük más-más mozgással, sebességgel és távolsági, vagy közelharci támadással rendelkezve, ami végett a játékos elméjében célként, nem az adott katakomba végére érkezése kezd el formálódni, hanem a minden egyes minutumban fenyegetésként fennálló kőpadlóba harapás elkerülése, amihez elengedhetetlen a játékmenet, valamint a csetlő-botlóan nehézkes harcrendszer részleteinek a kiismerése, ugyanis egy fatális hiba elejtésével, elölről kezdhetjük a játékot.
Amennyiben kellő taktikai érzékkel és reflexszel ugrunk fejest a tűzlabda eregetéssel kísért vagdalkozásba, a magasabb szintekre érkezve még keményebb monsztákra bukkanhatunk a középkategóriás íjász csontvázak, varázslók, repülő szemek és csúszó-mászó kígyók személyében, a társaságot időközönként az extrém katakomba őrökkel erősítve, mint a páncélos katonák, elementálok, trollok és káoszlények teremtményei. Úgyhogy lesz mit kutakodni és a minitérképen böngészni a földalatti labirintusok rejtette zsákmány elorzására, mert a játék megbosszulja, ha hátrahagyjuk a legedzettebb tőrt, kardot és csatabárdot, amikor a szorultabb helyzetekben, a nyakunkba ugró ellenfeleket a kockázatos közelharcba bocsátkozva kell lebirkóznunk, ennek meglétével viszont belépőt nyerve azon egynéhány fixen épített szintre, melyek kemény boss harcokkal szolgálnak majd, nem csekély kihívást, és éppen ezért sok kiismerést, tanulást és türelmet követelve a játékostól, és tulajdonképpen ezt tudnám az egyedüli komolyabb hibájaként felróni, mivel a piszok nehéz mivolta, már kissé a szórakoztatás rovására képes menni.
Az újrajátszhatóságot nagyban növeli a procedurálisan generált szintek - a soron következő pálya tematikája, eltérő folyosó struktúra, ajtók, titkos helyiségek, ellenfél elhelyezkedések és zsákmányos ládák -, ami hatványozódik a mutátorok használatával, ugyanis a labirintusokban különféle, a kaland indításakor bepakolható játékmenet módosítót oldhatunk fel, hogy karakterünk bizonyos előnyökre tegyen szert, vagy éppen ellenkezőleg, a mazochisták további kihívásokra leljenek az ellenfelek erősítésével, esetleg számos mókás effektet dobálhatunk a képernyőre, mint a fekete-fehér mód, a 8-bites színkezelés, a képcsöves TV vizualitása, vagy a Broken Cartridge mód, amivel egy hibás játékkazetta torzulásai keverednek az amúgy is látószervi bogarászást követelő grafikába.
Még régebben, egy PlayStation Store leárazás során futottam a játékba, mert szokásom ilyenkor végigböngészni az aktuális jó árasított kínálatot, nagy ritkán az indie szekcióból is szemezgetve egy-két érdekesebbnek tetsző alkotást, és ezúttal nem kellett csalódnom, hogy a One More Dungeon bármennyire is egy pofon egyszerűnek mondható játék, annál érdekesebb és hangulatosabb, meg persze az sem mellékes, hogy potom 350 pengőért bezsebelhető azok számára, akik egy tömény retro feelinges roguelike dungeon crawlert keresnének, márpedig elsősorban a számukra tudnám ajánlani, másodsorban pedig azoknak is érdemes lehet benevezni rá, akiknek felkeltette az érdeklődését az ellenfelek garmadájával védett, véletlenszerűen generált labirintusokban zajló loot vadászat, vagy csak szimplán fillérekért kipróbálnának egy ilyen retro hatású játékot, de egyben óvatosságra is intenék mindenkit az időfecsérlés és idegösszeroppanások elkerülése végett, mert mint említettem: egy rém egyszerű alkotásról van szó, és evégett nem viszi túlzásba a szórakoztatást, csupán arra alkalmas, hogy amikor kedve szottyan az embernek egy ilyen pixeles cucchoz, akkor hébe-hóba elszöszöljön vele egy-egy órát.
7 pont
Műfaj: belső nézetes roguelike dungeon crawler
Megjelenés: 2015. (PC, Mac), 2017. (PlayStation 4, PS Vita, Nintendo Switch), 2018. (Xbox One, Xbox Series X/S)
Fejlesztő: Stately Snail, Ratalaika Games (portok)
Kiadó: Stately Snail, Ratalaika Games, Eastasiasoft
Zerko
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése