A bevezetőben leszögezném, hogy ez egy a japán piacra szánt játék a Microsoft részéről, egy kisebb próbálkozás, hogy megdobja konzoljának eladásait. Mint tudjuk, ez sokat nem osztott-szorzott ilyen téren, mivel nem ártott volna komolyabban nekifeküdni a feladatnak és nem egy B kategóriás játékba belehajítani egy pofon egyszerű kétgombos harci rendszert, egy végtelenül primitív játékmenettel nyakon öntve. Tulajdonképpen az egyetlen, ami abba az irányba mutat, hogy japánoknak szánt játékkal állunk szemben, az a karakter design és a szinkron színészek nyávogása, ennél többet nem is próbáltak meg beleerőltetni a játékba.
Az N3 egy puritán hack and slash játék, ahol két gombra lesz szükségünk a primitív kombók bepötyögéséhez a kar mellett, amivel haladunk, és egy harmadik gombra, mellyel speciális, karakterenként jellemző területre ható, mindent elsöprő támadást vihetünk be, amikor ennek a képességnek a mérő csíkja megtelik.
Hét karakter áll rendelkezésünkre, melyeknek bugyuta története bizonyos pontokban találkoznak és átfedik egymást, kialakítva ezzel egy több szemszögből levetített sztorit, ami érdekesebb lett volna, ha kap némi kidolgozottságot. Minden karakternek egyedi fegyvere és területre ható támadása van, valamint a leölt ellenfelek után kinyert XP–ből, szintlépést követnek el, amire nincs semmi befolyásunk, mivel nincsenek kiosztható skill pontok, hanem a harci értékek automatikusan növekednek.
Minden karakter felszedegethet egyedi, hozzá tartozó tárgyakat, amik vagy a pályák bizonyos pontján lelhetőek fel, vagy pedig az ellenfelek hullajtják el. Ezek között sebzési érték növelőt, életerő növelőt, XP boost –ot és mindenféle szerencsét növelő tárgyat szerezhetünk be, ha elég szemfülesek vagyunk és leküzdjük frusztrációnkat a gyűjtögetéssel szemben.
A játék gerincét a méretes (és totál üres, minden nemű designt mellőző) csatatérre helyezett agy nélküli kaszabolás képezné, minél magasabb kombó számmal, hogy a pálya végi értékelésünk annál rózsásabban fessen. Az ellenfelek a kezdeti több tucatról a későbbiekben több száz főre duzzadnak, és ennek köszönhetően időnként igen élvezetes testnedv nélküli vérontást hajthatunk végre, ahol csak röpködnek az agyonpofozott ellenfelek garmadái, mint egy Bud Spencer filmben.
Bizonyos karakterek (Inphyy a templomosok parancsnoka és testvére Aspharr) rendelkeznek seregtámogatással (pár fő, nem kell túlképzelni a dolgot), ezeket a pályák elején választhatjuk ki, hogy milyen formában akarjuk őket a két szárnyon elhelyezni. Vannak könnyű, nehéz fegyveresek és íjászok. Az ezekkel való babrálás csak időpocsékolás, mivel semmi hasznukat nem vesszük, egyrészt mert hamar elhullnak, (de azért a pálya végi értékeléseknél ezt is külön pontozza a játék, ami alaposan lehúzhatja eredményünket) vagy pedig öten ráállnak egy ellenfélre és órákon keresztül képesek azt csépelni, anélkül, hogy megölnék.
A hét karakter igen érdekes arculatokat vonultat fel, található köztük szerzetes, tini boszorkány, zsoldos, lovag, öntelt kiskirálylány, goblin (talán ez rendelkezik az egyetlen erősebb történettel, köszönhetően annak, hogy a goblin király ellen vonulunk hadba), de még egy troll is. A rendelkezésre álló pályák száma a karakterek jelentőségétől függ, van, amelyikkel fél tucatot kapunk, de van, hogy csak kettőt, de persze ezek ismétlődnek még mielőtt ezt is túlfantáziálná bárki. A fejlesztők kreativitása tulajdonképpen a szereplőkben és azok egyedi fegyverzetében ki is merült, mivel nem csak karddal, de például a tini boszorkánnyal buborékokat eregetve harcolhatunk, vagy ha a troll keze sajog a sok csapkodástól, kicsavarhat egy méretes fát, hogy azzal verje tovább a jó népet.
Nos, a kihívás mentességre még nem tértem ki külön. A kezdetekben, amikor fejletlen karakterrel rendelkezünk, lesznek pontok ahol beletörhet a bicskánk -ebben az esetben kezdhetjük elejétől a fél és háromnegyed órás pályákat- de ezt a szokásunkat hamar elhagyjuk, ahogy kiismerjük pillanatok alatt a helyes harcmodort, és monoton kaszabolássá válik a játék, néhol pedig idegesítő formákat ölt az üresjáratok végett, amikor is caflatnunk kell egyik pontból a másikba, ráadásul mindezt a nagy tér ellenére csőfolyosó szakaszokon. Annak ellenére, hogy társainkra semmit nem bízhatunk, sok dolgunk nem lesz, a mesterséges unintelligencia még csak kitérő manővereket sem nagyon fog tenni támadásaink ellen.
Nos… valami jót kéne előásni… például a zenei aláfestést, ami mindjárt a menüben megütheti a fülünket. Igen komoly és egyedi zenei darabokkal büszkélkedhet, ami még a legunottabb csatározásokat is képes feldobni, egyszerűen nem is értem, hogy keveredtek ide ezek a remek aláfestő dallamok, mert ezek kiemelkedőre sikerültek.
Sokat nem lehet ecsetelni mi is az az N3, de ez már sokat el is árul róla. Egy a középszerűnél valamivel gyengébb hack and slash játékot kapunk a személyében, melyet köszönhet a primitív harcrendszernek, idegesítő szinkronnak, gyakran monoton játékelemeknek, átlagos grafikájának, ami mögött egy kihívásokat és tulajdonképpen élvezetek nélkülöző játék lapul gyermeteg történettel.
Egyedül a remek zenei aláfestés és a mégis valahol ötletes karakter felhozatal menti meg a még gyengébb pontszámtól. Az N3–at nem lehet komolyan venni, és aki így tesz, annak okozhat pár kellemes, önfeledt kaszabolással teli pillanatot az alatt a tizenöt, húsz óra alatt, amire ki is lehet ezrezni…olcsó pénzért persze.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése