Modern hadviselés - Call of Duty 4: Modern Warfare
A Call of Duty sorozat jogosan szapult, botrányosra sikeredett harmadik epizódját követően, végre felmerült a gondolata annak, hogy ideje a II. világháborús érából kiszakadni, és valami új felé venni az irányt. Témából adva van bőven a történelem hasábjain, az Activision mégis úgy döntött, hogy egy névtelen arab ország, fiktív hadviselését szponzorálja, bár nem kell sok sütni való, hogy a fikció keretein túllépve, azonnal Afganisztánra asszociáljunk.
Az bizonyos, hogy remekül ragadták meg az alkalmat egy sivatagi konfliktus bemutatására, amikor az Egyesült Államok lakossága épphogy kipihente az Iraki háború élőadásban történő tudósításait, és Afganisztánban az évek teltével még mindig mindennaposak az összecsapások, tehát a légkör adva van, mely a tömeget bevonzhatja egy arab térségbeli hadviselésbe, modern környezetben, modern fegyverekkel, a US Army teljes arzenálját bevetve.
E sorok írásakor már javában elmúltak az évek a Modern Warfare debütálása óta, mégis elevenen él bennem az első találkozás a játékkal. Első pillanatban szembe ötlik mindenki számára az a lenyűgöző grafikai fejlődés, ami a harmadik résztől messze rugaszkodott.
A fejlődés annak ellenére szembetűnő, hogy az Infinity Ward emberei állítják, hogy kevesebb poligonból építették fel a textúrákat, mégis a karakterek, a környezet megjelenítése, a harci járművek sokkal élettel telibbek, melyek összességének látványa, szinte lemászik a képernyőről, vagy legalábbis ezen élmények ragadtak meg bennem anno 2007-ben, viszont ismét előkotorva a játékot, kissé keserű ízzel vegyült ezen emlék, mivel prezentációja - mely később minden epizódra érvényessé vált -, mindig éppen azt a fokot teljesíti, ami kellemes küllemet kölcsönöz számára, éppen ezért rosszul öregszik és hamarjában mennek át a fényes textúrák szürkeségbe, ahogy telik az idő. Viszont az MW elhozta azt a pillanatot, amikor is végre valaki kenterbe veri a káprázatos arzenállal rendelkező Blacket, még ha a pusztítás terén nem is azt az eredményt kapjuk, mivel ezen részében vannak fennakadások.
Ugyanis egyedül a fából eszkábált fedezékeken lőhetünk át, minden más statikusan ellenáll háborúskodásunknak -ami alól persze kivételt képeznek a járművek-, bármily pusztító tűzerővel is esünk neki a tereptárgyaknak. A torkolattűz és robbanási effektek szintén nem a legparádésabban teljesítenek (és véltem ezt felfedezni már annak idején is), de ide raknám az inkább középkategóriás hangeffekteket is, melyek összességből következik, hogy nem egy aprólékosan kimunkált játék elé fogunk leülni, és közel sem hozza azt a precizitást, mint a fent nevezett akciókirály, még ha rövidsége meg is egyezik azzal.
A játék rövid mivoltára -ami közepes nehézségen 6 órát tesz ki egy tapasztalt FPS játékos számára- a magyarázatot az az újfajta filmszerű megközelítés adja, amit az Infinity Ward belecsempészett a játékmenetbe, melynek hatása képes odabilincselni a játékost a képernyő elé, amíg végig nem harcolja a teljes kampányhosszt. Eme filmszerűség, előreprogramozott, scriptelt jelenetekből épül fel, ami ténylegesen adja át egy olyan háborús film élményét, melynek forgatókönyvét mi magunk írnánk, persze csupán illúzióként, mivel ami legnagyobb előnye a játéknak, az egyben legnagyobb hátránya is, és az események sodrában, nem egyszer fogjuk magunkat mellékkarakternek érezni.
Ennek oka, hogy a két katona (Jackson őrmester a US Army-ban, és „Soap” őrmester az S.A.S. szolgálatában) szemszögéből bemutatott kampány során, több alkalommal társaink diktálják a tempót, nem egyszer frusztrációt keltve ezzel. Mégis azt mondom, hogy bőven be lehet tudni ezt a negatívumot, mivel a Modern Warfare-en belül, egy látványos, akciódús moziszerű élménnyel gazdagodunk, melynek jelenetei közül nem egy fog beivódni emlékeink közé. A játék bőven tartogat olyan pillanatokat, melyeknek ez idáig nem lehettünk szemtanúi a műfajon belül, és a kampány kettőssége (tengerészgyalogos és speciális erők) olyan változatosságot képes nyújtani a remekül megszerkesztett pályáknak köszönhetően, mely egy új szintre emeli az FPS műfaját. Egy-egy jelenet által keltett impulzus, leginkább ahhoz hasonlítható, amikor a God of War elhozta az epikusságot a hack and slash műfajba, az MW közel sem akkora mértékben, de hasonló átszabást hajtott végre a belső nézetes akciójátékon belül.
Az időnként felbukkanó frusztráción túl, már lényegesen nagyobb problémát képez, hogy néha túlságosan is erőltetett módon zajlanak az események és szembetűnően ütköznek ki a scriptek, mesterkélt hatást keltve, mely kizökkenti az embert a játék sodrásából. A rögzített jelenetek végett belefuthatunk egészen abszurd momentumokba, valamint egy idő elteltével már az aktív mozivászon áttetszővé válik, és inkább érezzük magunkat egy forgatókönyvben, felismerve, hogy a lehengerlő látvány és pergős akció mögött, primitív A pontból B-be való jutás van, melynek köztes tartományát, a grandiózusságra való törekvés ellenére, mezei feladatok teszik ki, és a teljes összképet akkor nyerjük el, ha készítők szája íze szerint cselekszünk. Ezért fordulhatnak elő script hibák, annak ellenére, hogy helyesen járunk el, mégsem az alkotók elgondolása szerint, vagy, hogy társunk éppen az ellenkező irányba beszél, nem pedig hozzánk, de adódhat olyan is, hogy egy rajtaütés során, éppen a másik oldalra kellett volna állnunk, mint ahogy azt mi magunk gondoltuk. Evégett kissé felemás érzetet kapunk, mivel időnként ki kell, hogy szakadjunk a bevetés illúziójából, ám ez szerencsére csupán pár alkalommal fordulhat elő (inkább az S.A.S. küldetéseket jellemzi, de azoknak is csupán kisebb hányadát), így a látványos akció fergeteg, bőven elnyomja a negatív impulzusokat.
Nagy meglepetésre még egy egészen korrekt történet is lett kerítve a modern hadviselés köré. A polgárháborút átélő Oroszország komoly válságba kerül, amin kapva kapnak az uralomra törő terrorcsoportok, melyek az arab térségben kívánnak szövetségesekre lelni, még erőteljesebb konfliktusokat szítva ezzel, lekötve az USA főerőit, hogy egy új orosz nemzet születhessen, melynek hatalomvágya kielégíthetetlen. Mindezek mögött az ultranacionalista csoport vezetője, Imran Zakhaev, és fia, Victor áll, akik fanatikus módon kívánják visszaállítani a Szovjetunió egykori határait.
Ahhoz, hogy a fékevesztett öldöklést megállítsuk, az általuk támogatott arab diktátor hatalmát kell megdöntenünk, látványosan benyomulva országába az USA legmodernebb arzenálját felhasználva, mely során nem csak városi küzdelmekben lesz részünk, hanem helikopterre pattanva pusztítjuk el a diktátor páncélosait, végigsöpörve egy teljes városon, vagy szövetségeseinket védelmezve kell a magasból hő képen keresztül bombázni a rohamozó ellentábort. A britek oldalán visszafogottabb, inkább a kisebb csoportban elkövetett taktikai benyomulásokban lesz részünk, támogatva a demokrácia párti orosz tábort és felkutatva Zakhaevet és fiát, mely során nem csak az orosz térséget járjuk be, hanem őrült tempóban törünk be és tisztogatunk meg egy rakétabázist, hogy a kilőtt atomtölteteket megfékezzük, vagy éppen a múltba visszakalandozva járjuk be Pripyat mocsárvidékét, hogy álcafelszerelésben, nesztelenül osonva vadásszuk le az ellenfeleket egy merénylet előkészítéséhez. És szándékosan nem említek egy áll leejtősen megdöbbentő jelenetet...
Mindezekhez ténylegesen a legmodernebb felszereléseket vehetjük igénybe a lőfegyverek terén, ahol a szokott módon a mezei pisztolytól kezdve a Stinger páncéltörőig mindent fellelhetünk, ami csak szem-szájnak ingere, C4-el, gyalogsági aknával és éjjellátó felszereléssel megtoldva, hogy igazán lehengerlő akció élménybe vethessük bele magunkat. A modern környezet nyújtotta arzenálon és a különféle újításokon túlmenően, van még egy eleme a játéknak, ami elengedhetetlen a látványos akción és moziszerű scripteken kívül, ahhoz, hogy ebben a filmszerű élményben el tudjunk merülni, az pedig a zenei aláfestés, melyet külön dicséret illet, mivel ténylegesen felveszi a versenyt a filmalkotásokkal, és kiválóan teremti meg a hangulatot minden egyes összecsapáshoz.
Mint említettem a játék szavatossága komoly kivetni valóval rendelkezik, mivel a kampánnyal 6, maximum 7 óra alatt végzünk, ami után csupán egy bónusz pálya marad, ami során egy repülő fedélzetén végezhetünk terror elhárítást, valamint a keményebb nehézségi szinteknek eshetünk neki, ahol már lényegesen több időnket fogja felemészteni a játék teljesítése, egészen új élményeket tartogatva (már csak a buta gépi társak végett is, akik előszeretettel löknek ki bennünket fedezékünk mögül, vagy foglalják el a legjobb pozíciókat).
Az arcade módban pontokért hajthatjuk végre az adott küldetéseket, korlátozott újrakezdési lehetőséggel, ami remek ízt képest vinni a játékba, ám hamar képes kifulladni, csak úgy, mint a Cheat menü alatt található különféle extra opciók bekapcsolgatása (fekete-fehér és fotónegatív képbeállítások, szétpukkanó ellenfelek, zene lecserélése zongorára). Modern hadviselés ide vagy oda, nem lehetne modern FPS, ha nem rendelkezne multiplayer lehetőséggel, ahol barátainkkal összeverődve csaphatunk össze komoly arzenál birtokbavételével és remekül megszerkesztett pályákat dúlva fel, perkekkel és fegyverekhez kötött feladatokkal kiegészítve. Ezen módban temérdeknyi időt el lehet tölteni, ám engem személy szerint inkább érdekel egy játék kampánya, ami végett inkább jelentett csalódást a szavatosság terén, és ha mással nem, hát egy gigászi tankütközettel meg lehetett volna még toldani, mert a járművezetés teljes mértékben kimaradt a játékból.
A Call of Duty 4: Modern Warfare nem csak kiköszörülte azt a csorbát, melyet a sorozat harmadik epizódja ejtett, hanem elhozta számunkra a modern hadviselés korszakát, amikor is konkurensei megirigyelve sikerét, szintén ezen ösvényen kívánnak továbbhaladni. Látványos, filmszerű és intenzív élményeket tartogató pergős akció dömping, amiből, még ha időnként ki is szakadunk a nem éppen finomra csiszolt scriptek halmaza végett, olyan élményeket tartogat, melyek évek múlva is elevenen fognak élni bennünk, de mindig felhozva annak gondolatát, hogy lehetett volna tartalmasabb is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése