A Battle City játékmenete bármennyire is egyszerűen hangzik, korát megelőző ötletek sokaságát vonultatta fel, ami egy feszült játékélményt eredményezett, ennek köszönhetően garantáltan emlékszik rá mindenki, aki játszott a Nintendo Entertainment System eme korai játékával.
(Tank Battalion 1980)
A játék eredete egészen az 1980-as Namco fejlesztésig, a Tank Battalionig nyúlik vissza, öt év elteltével, ennek továbbgondolt változata jelent meg Battle City címen, először a NES alapú pénzbedobós arcade gépekre, majd később a Nintendo konzoljára.
A játékmenet alapjai egyszerűek: adva van egy bázis, a pálya aljában elfalazott főnix, amit a játékosnak a négy irányba terelgethető tankjával kell védelmeznie a pályára beözönlő, különféle erősségi szinttel bíró tankok ellen, melyek össze-vissza cikáznak az adott szinten, de előbb utóbb a bázisig nyomulnak, hogy elpusztítsák azt.
Kétféleképpen lehetett elhalálozni: vagy elveszíti a játékos az összes életét, vagy az ellenfél kilövi a bázisát, azonnali game overt eredményezve, de nem ártott a lövegekkel óvatosan bánni, mert nincs annál kudarccal telibb élmény, mint amikor saját találat éri a főnixet a heves összecsapásokban.
Kétféleképpen lehetett elhalálozni: vagy elveszíti a játékos az összes életét, vagy az ellenfél kilövi a bázisát, azonnali game overt eredményezve, de nem ártott a lövegekkel óvatosan bánni, mert nincs annál kudarccal telibb élmény, mint amikor saját találat éri a főnixet a heves összecsapásokban.
A pályák érdekessége, hogy különféle elemekből épültek fel, melyek különböző tulajdonsággal rendelkeztek, mint a sövény, ami rejtekül szolgálhatott átjárhatósága végett, a taktikázásra lehetőséget nyújtó, szétlőhető téglafalak, amiből a legtöbb volt található és alapjait képezte a szinteknek. Az átkelhetetlen folyó minduntalan kerülő útra terelte a játékost, vagy éppen könnyítette meg dolgát, amikor egy, legfeljebb két ponton tudtak az ellenséges tankok átkelni, de majdnem ilyen leküzdhetetlen volt a szétlőhetetlen acélfal, miközben a jégfelületek már kisebb akadályt jelentettek, csupán megcsúsztatva a tankot. Az összesen 35, 13x13 mezőből álló, remekül megtervezett pályákon a játékos minduntalan taktikázásra szorult, hogy milyen manőverekkel vágjon a beözönlő tankok elébe, akár utat nyitva a téglafalakon keresztül, hogy egyszerűsítse útját, ám ezzel az ellenfelekét is, ha balul sülne el az ellentámadás. A szintek kiismerésével fel lehetett lelni minden helyszín egy-egy taktikus pontját, amerre érdemes volt ellentámadást indítani, vagy ott bevárni a lezúduló tankokat.
A játékmenet a felvehető, random módon sorsolt bónuszok összeszedegetésével volt megbolondítva, melyek közül a legfontosabb a csillag, aminek első fokozata gyorsabb tüzelést, második folytonosat tett lehetővé, a hárommal pedig elérhettük tankunk legmagasabb fokozatát, amikor már az acél falakat is szétlőhettük, egy robusztusabb külsővel párosulva. Ez pályáról pályára átvihető volt, és csupán az elhalálozással nullázódott. A tank szimbólumokkal újabb életet zsebelhettünk be (valamint 20.000 pontonként), az órával lefagyasztottuk az összes ellenfelet, amíg a gránát minden pályán lévőt megsemmisített, amíg a sisak ideiglenes sértetlenséget nyújtott, az ásó ikon begyűjtésével pedig acélfalat vonhattunk korlátozott ideig a bázisunk köré.
A számos kombinációs lehetőség komoly taktikázásnak engedett teret, de ezt még magasabb szintre emelte a kétjátékos opció, amikor egy társunkkal indultunk a bázis védelmezésére, összehangolt mozdulatokkal kerítve be és vadászva le az ellenfeleket, akik ilyenkor magasabb létszámban képviseltették magukat. A játékban volt baráti tűz is, amint a másik játékos tankját érte találat, az egy rövid időre lebénult és csupán tüzelésre volt képes, erre pedig könnyen sor kerülhetett a rivalizálásban, ugyanis a szintek végén részletes kiértékelést kaptunk a kilőtt tankok típusáról és mennyiségéről, a több skalpot begyűjtő pedig 1000 pont bónuszt zsebelhetett be.
Akkoriban nagyon különlegesnek számított, hogy pályaszerkesztő is mellékelve lett a kazettára, a felsorolt elemek felhasználásával alkothattuk meg saját tervezésű pályánkat, amit elmenteni sajnos nem lehetett, így rögvest ki kellett próbálni azt, ennek ellenére óriási pluszt jelentett, megtoldva ezzel a roppant hangulatos játék szavatosságát. Ezek összessége egy kiváló atmoszférát teremtettek a játéknak, az egyszerű, de szépen kimunkált grafika mellett, a remek hangeffektek fokozták ezt tovább, még ha a lövedékek csupán pityegéssel, a robbanások sistergős csattanással, a lánctalpak zúgása pedig bugással volt is jelen. A zenére sajnos már ennyi sem futotta, csupán egyetlen rövid, de legalább tempós dallam volt a játékban, ami minden pálya elején felcsendült.
(A Battle City első japán kiadású doboza és kazettája.)
A Battle City már a megjelenésekor nagy népszerűségnek örvendett (később Game Boy átiratot is kapott ’91-ben, alaposan megnehezítve, hogy nem lehetett belátni a teljes pályát) és azon ritka játékok közé tartozik, melyek a mai napig képesek azt a játékélményt visszaadni, mint annak idején, ezt pedig az egyszerűség mögött rejlő összetettségének köszönheti, aminek miden eleme remekül a helyére került, különleges hangulatot teremtve ezzel.
Műfaj: felülnézetes akció, shoot 'em up
Megjelenés: 1985. (NES, arcade, Sharp X1) 1991. (Game Boy)
Fejlesztő: Namco
Kiadó: Namco
Zerko
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése