Balhé Manhattanben - Teenage Mutant Ninja Turtles: Mutants in Manhattan

A modernizált teknőcök videojáték formában térnek vissza, hogy egy méretes összecsapásban szabadítsák meg Manhattant a mutánsok ostroma alól.

Minden gamernek van egy szigorúan szubjektív, meghatározó videojátékos élménye, amit viszont szeretne látni és újra át szeretne élni egy másik alkotásban, keresi és kutatja azt az évtizedek során, de örökösen mindhiába, mert a korszak, a környezet és az adott alkotás megismételhetetlen, az élmény számos faktorból tevődött össze, így egy reménytelen kutakodásra van ítélve, megmaradva a nosztalgia kellemes emlékénél.

Számomra a korábban már terítékre került TMNT arcade kabinet volt egy ilyen játék, így időről-időre adok egy újabb esélyt a TMNT játékoknak, hátha sikerül legalább a közelét súroló élményt visszakapnom, tudván, hogy az megismételhetetlen.

Ez a Mutant is Manhattan esetében már csak azért sem jöhet össze, mert eleve a teknőcök modernizált rajzfilm sorozat feldolgozásáról van szó, ami már jóval későbbi generációt célzott meg, mint az eredeti, a képregényekből kiinduló ’80-as évekbeli széria, ettől függetlenül, ha nyitott az ember, az új karakterek is megkedvelhetőek, főleg, hogy számos régi arc köszön vissza a mára már retró kategóriás epizódokból, ami a bázist képező képregényekkel együttesen éltek át nem kevés hullámvölgyet és félresiklott adaptációt.

Már a kezdeti, bevezető képsorok is bizakodásra engednek okot, szépen és igényesen kidolgozott, a játék cel-shading, azaz a képregényekre emlékeztető grafikus motorjával készített átvezetők remekül adják egy rajzfilmnek az érzetét, még ha a történet egésze alaposan le is van csupaszítva és köszönőviszonyba nem kerülhet a sorozatok dramaturgiájával, lényegében az összes modern kori ellenfelet felvonultatva egy a Manhattanért folyó küzdelemben, miközben Shredder a háttérben a nagyobb volumenű terveit szövögeti Kranggel karöltve.

A játékmenet hozza a klasszikus arcade szisztémát, persze modern köntösbe öltöztetve, így teljesen szabad kameramozgatással rójuk a (ritkán sandbox) pályákat, sorra aprítva a Fürge-láb katonák különféle variációt (karddal, bénító láncokkal, gyújtóbombákkal felfegyverezve és ezek erősebb változataik), majd robotokat és az X dimenzió katonáit, mígnem a pályák végére érkezvén az adott bossba ütközünk, aki egyedi támadásaival és a több színre bontott terebélyes életerejével igyekszik leverni az irányításunk alatt álló, egy gombnyomásra váltogatható négy teknőcöt.

Kissé steril lenne a játék, ha nem lenne benne egy ügyesen kitalált fejlődési rendszer, a leölt ellenfelek után bezsebelt tapasztalati pontokból szinteket lépnek harcosaink, melyek után sorra nyílnak meg az egyszerre négy használható speciális képességre kiosztható, pénzért vásárolható fejlesztések, hogy egyre brutálisabb és gyorsabban visszatöltődő, effektparádéban gazdag támadásokat vigyünk be, ha már az alaptámadások két gombra redukálódnak, egy lassú, de erős, és egy gyorsabb, de gyengébb ütlegelésre, melyek abszolút nélkülözik a kombózás lehetőségét, legalábbis azt az egyet ami van, nem nevezném annak, sem az ugrással való variálást.

Nagy ziccer, nagyot dobott volna a játékon, ha különféle kombókat is megnyitogathatnánk, ráadásul az alaptámadások sem fejlődnek, a játék végigvitele után, egy új játékba csöppenve, ugyanannyi pofonba került egy ellenfelet leverni, mint a kezdeti lépésekkor, tehát kizárólag a spéci támadások tuningolhatóak, valamint ezek terebélyes listájából állíthatjuk össze külön-külön a négy teknőcre szabva, különféle támadásokat, időlassítást és gyógyítást tartalmazó palettáról válogatva, néhány passzív képességgel megtoldva, melyeket a D-Padre tenyerelve hívhatunk be. E mellé még helyet kapott a talizmánok gyűjtögetése, melyek mindegyike rendelkezik egy vagy több százalékos bónusszal, az alkatrészek szorgos szedegetésével pedig tovább fejleszthetőek ezek is, de mindig csak egy lehet nálunk normál szinten.

Harcosainkat összeállítva, belevethetjük magunkat az összesen kilenc pályára bontott történetbe, sorra véve az egyre nehezülő ellenfeleket és kitűzött feladatokat, melyek között akadnak a mezei ATM védelmek, területek ellenőrzés alá vonása, a már nehezebb bomba hatástalanítások, vagy utóbbiak és különféle tárgyak visszaszerzése és leszállítása, a véget nem érő ellenfél özön közepette, kicsit felrázva a ketyegő órával a játékmenetet, összességben egy tisztességes akciójáték képét alkotva, de megmaradva a becsületes iparosmunka szintjén, jó pár lehetőséget kihagyva hozza a kötelezőt, amihez a hagyományos, inventory-ba gyűjtögetett pizzával történő életerő visszatöltés párosul, képességeket turbózó energiaitalokkal és a halott ellenfelek után járó, roppant praktikus bombákkal, ahol azért a célzás hagy némi kívánni valót maga után a kaotikus csetepaté közepette.

A kilenc pálya 6 óra elteltével le is tudható, elnyerve a befejezést Shredder világuralomra törésének történetében, ezek után annyi lehetőséget kínálva, hogy visszatérhetünk az első szériás képregény borítók gyűjtögetésére, vagy egyben, egy rajzfilm epizódot alkotva visszanézhetjük az átvezető animációkat. Erősebb idegzetűek belevethetik magukat a nehéz fokozatba, amiben egy egészen más arcát mutatja a játék, visszaidézve az arcade kabinetek korszakát, kőkemény kihívást nyújtva, az első pálya végére érve pedig meglepetést tartogatva, amikor az önmagában is erős Bebopot kaszabolva, hirtelen beugrik Rocksteady is, felidézve a klasszikusok játékmenetét és nehézségét, még a Dark Souls kedvelőket is megizzasztva, mintha ismételten pénznyelő automataként működne a konzol.

A középszerű, de mindenképp pofás grafikán rengeteget dobnak a szép effektek, remek hanghatásokkal fokozva az élményt, a zenei aláfestés pergős technósága pedig vagy bejön valakinek, vagy sem, utóbbi leginkább a Tekken sorozat negyedik és ötödik részét idézte fel.



Ezektől lényegesen komolyabb potenciállal bír, hogy a fejlesztők remekül elkapták a TMNT stílusát, jól átadva a hangulatát a teknőcök végeérhetetlen kalandjainak, egy-egy részletben tetten érve, hogy ténylegesen odafigyeltek a rajongói igények kielégítésére, aminek köszönhetően az utóbbi évtized egyik legjobb TMNT játéka lett, ennek ellenére mégis csak félig képes az árnyékból előlépni, és nincs meg az a színvonal, mint annak idején a ’90-es évek elején, hogy az adaptációk a korszak technikai és játékélménybeli követelményeit maximálisan teljesítették.

Összességében egy kellemes játék lett a TMNT, főleg azoknak, akik kedvelik a modern kori szériát, ők garantáltan megtalálják a számításukat a játékban, de mindenki más kezelje fenntartásokkal és vásárlás előtt inkább tegyen egy próbát vele, mert hiába hozza a kötelezőt, hiába érhető tetten a kreativitás és operál jó megoldásokkal, és hiába egy kellemes akciójáték, nem képes felnőni egy igazán jó játék szintjére, minek következtében az első végigjátszás után a polcra kerül, éppen ezért lőttem be a pontszámot is a célcsoport és az univerzumtól távol állóknak megfelelően, ami azt jelenti, hogy a középszerűtől jóval erősebb, kellemes játékról van szó, de ettől még kirí a sablonossága és javarészt TMNT köntös viszi el a hátán, hiányosságokat mutatva a játékmenetében.

6 pont

Műfaj: külső nézetes akció

Megjelenés: 2016. (Xbox 360, Xbox One, PlayStation 3, PlayStation 4, PC)

Fejlesztő: PlatinumGames

Kiadó: Activision

Zerko