Nagyot markolt a Virginia fejlesztő csapata a csábítóan hangzó történet centrikus, misztikus thriller kalandjáték jelzőkkel, melyet az X-akták és a Twin Peaks inspirált. Kifejezetten vevő is lettem volna egy ilyen receptúrára, ám sajnálatos módon a valóság köszönő viszonyt sem ápol az elhangzottakkal.
Az bizonyos, hogy történet centrikus alkotással fog találkozni, aki benevez a Virginiára, ugyanis egy sétaszimulátorról van szó, a játékmenetet kifejezetten a gyaloglásra degradálva, és ezzel szó szerint értelmezve a kalandjátékokhoz tartozó stílust. Éppen ezért is lenne nagy hangsúly a történet minőségén, de hát az csupán annyiban a fent nevezett - személyes kedvenc - klasszikusok által inspirált, hogy azok fő történeti elemeit és David Lynch szimbolika rendszerét gyúrták egybe egy hatalmas, értelmezhetetlen katyvasszá, kreatívan megfűszerezve annyival, hogy itt is az FBI-nál a nem kívánatos ügynökök az alagsorba vannak száműzve és felbukkan az UFO téma is, hogy még bolondabb legyen a helyzet.
Lelkesedve ültem neki a játéknak, ami már a hangulatos menüjében utal rá, hogy különleges kalandban lesz része a játékosnak, ugyanis a „press any button” helyett, a „take a trip” felirat áll, célozva a nem éppen könnyedén befogadható misztikus sztorira, ami kifejezetten a David Lynch alkotásainak kedvelői számára lenne ajánlott, de még ők is vakargatni fogják a fejüket, hogy a zavarosság és több értelműség közepette, ebben, a tulajdonképpen két órás interaktív filmben minek is voltak szem és fültanúi, mert számtalanszor tapasztaltam különféle műveknél, hogy a misztikumot válogatatlan, értelmezhetetlen és zavaros kellékek bedobálásával akarják elérni az alkotók, és ez áll fenn a Virginia esetében is. Nem véletlenül a két érzékszervet említettem, amit erősen becéloz a játék, mert a látottak mellett, ezúttal komoly szerepe van a zenei aláfestésnek, mivel egy némafilmbe csöppen a szemlélő, a jelenetekhez kiválóan illeszkedő dallamokkal színesítve, amiket kizárólag a zseniális jelzővel lehet illetni - nem véletlen nyert díjat is ebben a kategóriában -, a kifejezetten szép, kellemes és érzelmes betéteivel messze a játék legerősebb pontját képezi, egyben azt az egyedüli szegmensét, ami képes elragadni alanyát és némi hangulatot teremteni köré.
Jelentősen más a helyzet a képi világgal. Láthattunk már szép játékokat a Unity motorral megalkotva, viszont a Virginia baltával faragott karakterei és steril környezete fantasztikusan idézi meg a kilencvenes évek közepét, csak nem éppen pozitív módon, de ennek ellenére is van egy sajátos, kissé képregényszerű megjelenése a játéknak, de összességében nagyon csúnya. Ez önmagában nem lenne baj, de hamarjában kitérek ennek súlyos hátulütőjére, miután feltártam, hogy az egyetlen teendőnk, hogy sétálunk egyik jelenetből a másikba, csupán a lehető legminimálisabb interakciónak adva lehetőséget, ami kizárólag egyetlen gomb használatára szorítkozik, hogy egy adott tárgy megvizslatása a következő snittet indítsa el - nagyon ritkán kiegészítve a jelenetet -, azaz a gyalogláson és röpke, jelentéktelen szemlélődésen kívül, más dolgunk nem is lesz, és utóbbi azért jelentéktelen, mert semmi szemlélődni való nem akad azon kívül, hogy az egyetlen adott tárgyra bökünk, hogy gördüljön a cselekmény. Szerintem az ilyen játékok alkotói inkább szerettek volna filmet rendezni, csak ez a lehetőség nem adatott meg a számukra, de még ha egy filmként megállná a helyét, azt mondanám rendben, csak ez messze nincs így.
A frissiben az FBI-hoz került főhősünk, miután becsatlakozott veterán társához (a pinyóban), egy eltűnt gyerek nyomába erednek, majd innentől fogva a bűneset mellékszerepet kap és inkább van hangsúly a kisvároskában működő titkos társaságon (vagy sem), aminek kapcsolatai egészen az FBI-ig nyúlnak (vagy sem), de még inkább a két női karakter múltján és bánatolásán (inkább), miközben víziók formájában bukkannak fel a csudábbnál csudább, tényleg egy (csak gyanítom) extasy triphez hasonló „misztikus” jelenetek tömkelegei, a végére már elveszítve a fonalat a valóság és a látomások között, hogy befejezést nélkülözve gördüljön le a stáblista. Kifejezetten szeretem a csavaros és elsőre nehezen értelmezhető történeteket, melyek gondolkodásra késztetik a nézőt, a Virginia esetében viszont semmi értelme ennek, mert hamarjában a felismerésre juthatunk, hogy egy oltári nagy kutyulmány az egész, amiben biztos pontot nem találhatunk fogódzó gyanánt, a szimbolikái pedig vagy értelmezhetetlenek, vagy több értelműek, vagy egyik üti a másikat, és bármit kiolvashatunk belőlük, ami a két óra képi világában felbukkant, hogy végezetül tanácstalanul pislogjunk, hogy mit is láttunk valójában. Éppen ezért utána is olvastam, hogy mások jutottak-e többre, mint én, de pont, mint gyanítottam, több nem kifejthető a történetből, és valóban maga a sztori többféle értelmezést nyerhet, a szimbólumok pedig még inkább. Ennek az egésznek, ebben a formában semmi értelme, főleg, hogy a zárójelenetek fejtegetése erősen egy irányba mutat, viszont ez a befejezés a legkevesebb alátámasztással bír, nem mellesleg idegenül hat a film hangulatától és történetétől.
Ez az értelmezhetetlenség lehetett az író célja, és ez van, amikor zavaros dolgokat lapátolnak egymásra, majd ültetik sajátos képi világba, mivel a misztikum is megkövetel egy logikai rendszert, ahhoz hogy meg lehessen fejteni - de hát, azt nehéz kidolgozni, ugyebár -, jelen esetben magát a történetet is hámozgatni kell, hogy valójában mi is zajlott a képernyőn - főleg a semmiből, hirtelen snittekkel megjelenő karakterek jeleneteinél, minden narrációt nélkülözve -, majd mindenki magának kiötli a befejezést is, aszerint, hogy a felbukkanó és egybefolyó többféle variáció alapján melyik a szimpatikus a számára. Azért érdemes ezt kissé részleteiben taglalni, mert mint említettem, egy két órás snitthalmazból áll a játék, ahol csak besétálunk a zajló jelenetbe, majd hirtelen másutt találjuk magunkat pár másodpercig, hogy egy bevillanó álom kövesse a felbukkanó bölénnyel, feltápászkodva megindulunk a lépcsőn, ahol pár fok után snitt, és már az autóban találjuk magunkat tíz másodpercig, ahonnan az FBI alagsorába teleportálunk… legalább nem rabolja tovább az ember idejét, de ezen feszesebb tempó ellenére is unalomba fullad egy óra elteltével, amikor már kiviláglik, hogy ez bizony sehova sem fog kifutni, de még rá fognak hányni pár lapát zagyvaságot, amikor a végére még fokozottabb tempóra kapcsol az összefüggéstelen jelenetek vágásával.
És, amit a prezentáció kapcsán már pedzegettem, hogy az egész mű befogadását nehezíti, hogy nincs szinkron, de még felirat sem. Gondoltam élek az „igazi időutazás” jelzővel, de elgondolkodtam, hogy vajon hova időutazás? Talán a Commodore 64 korszakba, vagy a Pong idejébe - inkább a Chaplin filmekhez... bocs, még ott is volt narráció -, mert minimális, feliratos dialógusok mindig is voltak, amikor a jelenet megkövetelte. A fapados grafika végett a karakterek nem rendelkeznek mimikával a kikerekedő, vagy összeszűkülő tekinteten kívül, érzelmeik leolvashatatlanok a némafilm során - még komolyabb szerepet nyújtva a fantasztikus dallamoknak -, ennek oka pedig nyilván a költségvetésben volt, bár nehéz elhinni, hogy a feliratozást, akár ajakmozgás nélkül, ne lehetett volna megoldani. Ezt nem lehet művészettel indokolni, mert a művészetnek markáns határvonalai vannak, ez csupán mentegetőzés erre az igénytelenségre, mert hatalmas hiány van a dialógusok után. A történet végére - Milyen végére? - érkezve pedig határozottan megfogalmazódik a szemlélőben, hogy ez a játék több pontját is uraló igénytelenség, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy hány ember dolgozott rajta hosszas ideig, és éles ellentétet mutat az indie szféra olyan fantasztikus alkotásaival, amin vagy egy maréknyi ember, vagy csupán egyetlen személy dolgozott, és töredék idő alatt hozta azt össze.
Sajnálatos, hogy a gamer sajtóban is elburjánzott a sznobizmus - főleg a nyugati, nagyobb magazinok esetében -, mert egy fércművet felkarolni, ajnározni és művészetnek kikiáltani, nem különbözik attól, amikor Van Gogh öt éves gyermek szintű festményeit, vagy Picasso szögletes torz szülötteit művészetnek titulálták, márpedig ilyen tekintetben semmi értékkel nem rendelkeznek, az anyagiakat pedig mesterségesen gerjesztették mögéjük. A művészet megköveteli, hogy gyönyörködtesse az embert, és nem feltétlenül az érzékszerveit, hanem azokon keresztül a lelkét. A Virginia inkább meggyötri az embert, mint ahogy David Lynch is tette egyre elborultabb és értelmetlenebb történeteivel, tetten érhetően a „bedobálok egy kis ilyet, egy kis olyat, hogy kiakasszak mindenkit” receptjével, már önmaga sem tudván megmagyarázni, hogy mit, minek is írt, és milyen jelentéssel, miközben két trip között felesleges, tartalmatlan és unalmas jelenetekkel húzta az időt.
Kifejezetten vevő lettem volna erre a formációra egy normális kivitelezésben, így is egy emlékezetes alkotással találkoztam, de nem a jó értelemben, éppen ezért tudom kifejezetten azok számára ajánlani, akik a fentiek tudatában, pont egy a hiányosságai végett emlékezetessé váló alkotásra vágynak és kifejezetten kedvelik a se füle, se farka, halandzsa történeteket, amivel a sűrűbe kergetik őket, bár azzal számolni kell, hogy egyfelől onnan nem fognak tudni kitalálni, másfelől a hiányosságai végett nagy távolságot tart fenn szemlélőjével, éppen ezért a befejezés kifejtésével is súlytalan marad az egész és inkább legyint rá a néző. Kedvelem az egyedi, sajátos elgondolásokat, mind játékmechanikailag, mind a történet szempontjából, de érzékelni kell a művészet és az igénytelen, rossz elgondolás és kivitelezés közötti különbséget, ami megint nem egyenlő a rétegjátékkal. Kivételesen és sajnálatos módon, egy profán hasonlattal tudok csak élni, mert bennem erősen az fogalmazódott, meg, hogy olyan ez a játék, mint amikor technika órán Pistikének elfogy a technokolja és a taknyával tákolja össze a papír Trabantot, bár ő is tudja jól, hogy abból sosem lesz semmi, ami hasonlítana a Trabantra, és legfeljebb majd arra lesz jó, hogy a tanszünetben, a többiek sikolyokban kifejezett tiltakozása ellenére is kidobósozzon a galacsinnal.
3 pont
Műfaj: misztikus thriller sétaszimulátor
Megjelenés: 2016. (PlayStation 4, Xbox One, PC, Mac)
Fejlesztő: Variable State
Kiadó: 505 Games
Zerko
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése