Egy, kettő, Freddy érted jő…
Elég sokat kellett várniuk a Rémálom az Elm utcában filmek kedvelőinek, mire egy játékadaptációt nyertek az ötödik mozifilm premierjére, viszont akkor két játék is megjelent, egyrészt Commodore 64-re és PC-re készített a Westwood egy elég gyenge felülnézetes, akciót alig tartalmazó, inkább a tárgygyűjtögetésre és az akadályok, csapdák kerülgetésére építkező kalandjátékot, amíg a szerencsésebb NES konzol tulajdonosok egy tisztességes oldal nézetes akció-platformer feldolgozást vehettek kézbe, a későbbiekben a Microsoft kötelékébe kerülő Rare gondozásából. Utóbbi esetében a filmszéria kedvelői megtalálhatták a számításukat, hogy a remek alapanyagként szolgáló harmadik és negyedik epizódból (Álomharcosok, Az álmok ura) merítették az ihletet a történethez és gyúrták egybe, némi átírás révén, még újdonsággal is szolgálva.
Első lépésnek a felkínált karakterek közül kellett kiválasztani a szimpatikusat, mint irányítandó szereplőt, és elegendő is volt csupán a szimpátiára hagyatkozni, mert a Friday the 13th játékkal ellentétben, a karakterek nem rendelkeztek képességekkel, melyekben különbözhettek volna, a felsorakoztatott szereplők jelentősége inkább abban volt, hogy négy játékos is nekiveselkedhetett Freddy legyűrésének, egyidejűleg püfölve az ellenfeleket és versenyezve a magasabb pontszám reményében, hogy a káosz fogalmát maximálisan kimerítő pillanatok elevenedjenek meg a képernyőn. Az első percek az Elm utcába repítették a játékost, ahol pár lépést megtéve szembeötlővé vált, hogy a játék fő helyszíneként szolgált, ahonnan a pályákat érhettük el, gyakorlatilag egy egybefüggő világot alkotva, és bontva meg ezzel a klasszikus lineáris pályáról, pályára haladós mechanikát. De mielőtt az első épülethez érhettünk volna, hamarjában szembetalálkozhattunk a még egyszerűbb, de annál sebesebben rohamozó ellenfeleinkkel, mint a denevérek, zombik és kígyók, amiket vagy ugrálással kerülgettünk, vagy pofonokkal és levegőben kiosztott rúgásokkal verekedhettük át magunkat rajtuk, hogy elérjük az utca azon épületét, aminek ajtaja nyitva állt, és ide betérve, rögvest belebotlottunk a továbbjutást szolgáló csontok gyűjtögetésének elsődleges feladatába.
Minden egyes helyszínen adott számú csont volt elszórva, amiket a fel-alá strázsáló ellenfelek, fentről aláhulló szikladarabok és tüskés csapdákkal színesített, mozgó platformelemek védelmeztek, minél inkább megkeserítve az összes begyűjtését, mert csak ezek birtokában bukkant fel a helyszín végére érkezve Freddy Krueger rémálomszerű megtestesüléseinek egyike, hogy alaposan elkalapálva nyerjük el a következő épületet nyitó kulcsot. Ezt követően, ismét az utcán találtuk magunkat, hogy felkutassuk a soron következő épületet, később a roncstelep és temető helyszínein is megfordulva, végezetül a középiskolában csapva össze a rémálmok urával.
Az Elm Streetről összesen hét helyszínt érhettünk el, Freddy hat különböző formájával (a harmadik részben látott féreghez hasonlatos Freddy fejű szörny, utána a pengékkel fegyverkezett kézfej, később ugyanezek repkedő változatai külön-külön, hogy ezek likvidálásával egyszerre bukkanjanak fel a következő boss fightnál, legvégül Freddy kísértet alakját tartogatva) küzdve meg minden szint végén, miközben ellenfeleink fokozatosan cserélődtek, a zombikat csontvázak, majd minotauruszok, a kígyókat óriás patkányok és pókok, a denevéreket pedig repkedő koponyák váltották, tömegesebb jelenlétükkel és felbukkanásukkal egyre komolyabb kihívást jelentve, hogy a felszedhető dobócsillagokat és lándzsákat véletlenül se hagyjuk hátra, bár ezeket érdemesebb volt a boss harcokra tartogatni, főleg a legutolsóra, amikor a középiskolában egymás után kellett megküzdeni Freddy összes formájával, hogy utána teljes alakjában jelenjen meg és a pokolra küldhessük, végezetül elégetve a kemencében a begyűjtött csontjait, ezzel elnyerve a pár mondatos záró sorokat, a Friday the 13th-hez hasonlóan hintve el sejtelmesen Freddy újabb visszatérésének lehetőségét.
Az eddigiek alapján tűnhet egy szimpla akció-platformernek, amiben Freddy Krueger nyerte a fő ellenfél szerepét, hogy a film címe alatt értékesíteni lehessen a játékot, de a fejlesztőknek akadt egy olyan ötletük, amivel különleges színt tudtak kölcsönözni alkotásuknak, ez pedig a fáradékonyság mérce volt a maga frappáns és autentikus elképzelésével, egyben a helyszín teljesítésére rendelkezésre álló időt is szimbolizálva, mivel a pályákon töltött idő arányában apadt, és ha lemerült, akkor a karakter a kimerültségben elaludt, és egy rémálom világba került át, amin Freddy uralkodott, a helyszín küllemének átváltozása mellett, szereplőnk sokkal sérülékenyebbé vált, minek következtében könnyebben halálozott.
Ennek kétféleképpen vehettük elejét, vagy sietni kellett és folyamatosan mozgásban kellett lenni, hogy a mérce visszafogottabban apadjon, vagy a platform kihívások legyűrésével kellett a ritkán fellelhető kávésbögréket megkaparintani, ami visszatöltötte éberségét. Érthetetlen módon az életerő kijelzésére már nem szorítottak helyet a négy játékos ébersége és pontszámának feltüntetése mellett, középen pedig a boss életerejét megjelenítő sáv foglalt helyet, így örökös meglepetést szolgáltatott a karakter halála, ha a játékos nem tartotta számon a darabra mért sérüléseket, adott számot elérve pedig főhősünk szolidan angyalszárnyat bontott, és felreppent az égbe.
Grafikájában a pofásabb játékok táborát gyarapította’89-ben - ha már hivatkoztam a rokonára, akkor azzal összevetve, sokkal szebb volt, mint a Péntek 13 játék -, ügyesen jelenítve meg a filmek egy-egy jellemzőjét, de főképp Freddy Krueger különböző formái nyertek komolyabb kidolgozottságot, a kísérő zenék, pedig kifejezetten minőségiek voltak a maga idejében, összességében remekül idézve meg azt a nyomasztó hangulatot, ami a filmek első epizódját jellemezte. A korabeli magazinok vegyes - közepes, vagy attól valamivel jobb - értékelései ellenére egy tisztességes játék adaptációt nyert, ami, még ha kevéssel is, de túlmutatott az ilyen címekre már akkor jellemző iparos vonásokon. Nem sok választotta el, hogy ez fordítva süljön el, mert az eredeti koncepciója szöges ellentétet mutatott a véglegessel, az első elképzelések szerint Freddyt kellett volna irányítani, hogy a csontjait gyűjtögető fiatalokat vadássza le a játékos, ám okulva az Atari 2600-ra megjelent The Texas Chainsaw Massacre játék eladási bukásából, a fejlesztők inkább meggondolták magukat és a fiatalokat helyezték főszerepbe, mert a sorozatosan kialakult botrányok végett, az üzletek elkezdték bojkottálni az olyan horror adaptációk értékesítését, ahol a gyilkost lehetett irányítani.
Aki szeretne egy Nightmare on Elm Street játékkal játszani, annak bizony vissza kell repülnie pár évtizedet az időben, mert az 1989-es PC, C64 verzió, és a teljesen más, sokkal jobb játékot takaró NES verziók voltak az első és egyben az utolsó darabok, amik valaha megjelentek, mivel a rémálmok ura nem tért vissza többet játék formában, kizárólag vendégszereplései voltak a Mortal Kombat, Family Guy, Dead by Daylight és a Terrordrome játékokban, a 2010-es remake mozit reklámozó, böngészőben futtatható Keep Her Awake pedig, határozottan egy élőszereplős interaktív film volt. Bátran ajánlott a NES verzió azok számára, akik kedvelik a horror szériát, nosztalgiáznának egyet, és nem félnek a régi idők kihívásaitól, amikor a pályák és ellenfelek elhelyezkedésének memorizálása legalább akkora szerepet játszott a sikerben, mint a gyors reflexek és az ügyesség.
Műfaj: oldalnézetes akció-platformer
Megjelenés: 1989. (NES)
Fejlesztő: Rare
Kiadó: LJN
Zerko
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése