Mozgókép - Az Usher-ház bukása kritika

Mike Flanagan találkozása Edgar Allan Poe-val.

A Netflix aranytojást tojó tyúkja, Mike Flanagan hat év leforgása alatt az ötödik sorozatát szállította le a szolgáltató számára, amit ő írt és rendezett egyaránt. A feszes tempó ellenére mind kellemes alkotások voltak a horror műfajon belül, legerősebb vonásuk az a sajátos magával ragadó atmoszférájuk, amit az inkább rendezőként tehetséges Flanagan teremtett a képkockákon, olyan a filmekre egyre kevésbé jellemző hangulatot, ami apránként lecsepeg a képernyőről, hogy a helyiségben szétterülve, apránként körbeölelve a nézőt nyeli el a hátborzongató világokba. Sajnálatos módon sorozatainak van egy másik, már negatív közös jellemzője, hogy határozottan vontatottak voltak. Ezt én annak tudtam be, hogy a nyolc epizódos sorozat formátum meghaladta már azon képességeit, hogy az adaptált műveket a saját fantáziájával kiegészítve, ilyen terjedelemben, tartalommal is fel tudja ruházni, furcsa mód belefutva ebbe a saját kútfőből merített Mise éjfélkor szériájában is, ahol lett volna lehetősége szabadjára engedni az írói kreativitását, mégis, számos alakommal a semmiről sem szóló, üres, de legalább jó terjedelmes párbeszédekkel ülepítette az amúgy is lagymatag cselekményt, kendőzetlenül időhúzásra játszva, mint amikor David Lynch megkapta a magasabb összeget a Showtime-tól a Twin Peaks harmadik évadára, de cserébe több epizódot kértek, Lynch meg erre azt felelte, hogy kaptok akkor több epizódot faszikáim, és csinált a félperces jelenetekből tízperceset.

Flanagannél jól látható volt mindig is az a különleges érzék, amivel az adaptálandó művekhez nyúlt, nem kevés csodálót gyűjtve maga köré még a horror irodalom nagyjai közül is, ám ezzel az elcsépeltségével mindig belerondított erőteljesen az összképbe, ahogy a szolgáltató által szabott keretek között próbált lavírozni, de a tehetségét látva, volt egy erős gyanúm, hogy egyszer elérkezik az az alkotása, ami szép, kerek egészében egyben lesz, ez pedig Az Usher-ház bukása lett, ami hamarjában a gótikus horror kedvelők szívébe lopja magát, mert Flanagan a tőle megszokott, és éppen ezért elvárt érzékkel nyúlt Edgar Allan Poe novelláinak és költeményeinek adaptáláshoz, hogy azokat egy teljesen új művé fűzze össze, ezúttal kellő tartalommal is felruházva az univerzumába kalauzoló nyolc órát.

Roderick Usher nagy hatalmú dollármilliárdos, aki már-már isteni szerepben tetszeleg, ahogy irodaházának ablakából tekint le a hétköznapi halandókra, nem csak felettük, de a törvények felett is állva birtokol személyeket, akik alázatosan szolgálják, mint egy neofeudális nagyurat, nem létezvén a világon olyan dolog, amit ne kaparinthatna meg, akár évezredeket a történelemben visszanyúlva, ha kedve úgy szottyan, hogy gyűjteményét letűnt istenek ékszereivel gyarapítsa. Roderick a húgával karöltve, a messiás képét magukra öltve magaslik a társadalom fölé a fájdalomcsillapító szabadalmukkal, de valójában remek marketinget építenek maguk köré, mert gátlástalan törtetők, akik emberek életének millióin gázoltak keresztül és vámpír módjára szipolyozták ki a pénzüket, hogy cégbirodalmukat, hatalmukat és befolyásukat, akár a kormányzatok fölé növeljék, mindent és mindenkit megvásárolhatónak gondolva, amikor a korrupció legmélyebb bugyraiba ugranak fejest, ha egy újabb találmány emberkísérletet követelne. De Roderick életében beköszönt a nap, amikor fizetnie kell mindezért.

Legfiatalabb gyermekének halála még tűnhet a meggondolatlanság és felelőtlenség szülte balesetnek, ám amint követi őt a soron következő a ravatalozóra, az egyre különösebb halálesetekkel világossá válik, hogy valaki elkezdett vadászni a családra, aminek tagjai között egyre fokozódik a bizalmatlanság, mert Auguste Dupin ügyész, aki ismét fogást próbál találni a törvénytelen cégóriáson és annak vezérigazgatóján, ügyesen hintette el a tárgyaláson, hogy egy besúgó van közöttük, így hát Roderick a tőle várható ridegséggel tűz ki tetemes vérdíjat valamelyik áruló gyereke fejére, miközben idős korára a hagyaték kérdése is egyre inkább foglalkoztatja az utódokat, üdvözölve, hogy egyre kevesebben fognak osztozkodni a hátrahagyott vagyonon és a besúgó kiléte körül szorul a hurok.

A történet rögvest Roderick végső bukásával indít, ahogy ásatag, roskadozó és kísértetek járta szülői házába invitálja Auguste Dupin ügyészt, hogy végső vallomást tegyen számára, miután mind a hat gyermeke elhalálozott, ezzel beindítva a több idősíkon futó cselekményt, ami feltárja Roderick és testvére hatalomba kapaszkodását, amíg a másik szálon a misztikus körülmények között bekövetkezett halálesetek fonala viszi el a fő műsoridőt, a kettőt a jelenben játszódó filozófikus párbeszédekkel szakítva meg Roderick és August között, akik évtizedekre nyúló ismertségben állnak egymással, ahogy annak idején közös erővel vetették bele magukat a Fortunato gyógyszergyár mocskos ügyleteinek leleplezésébe, ám útjaik bizonyos érdekek szerint különváltak, mígnem ellenfélként találták szemben magukat, ahogy az ügyész hosszú éveken keresztül próbálta Roderickra bizonyítani a fájdalomcsillapítója okozta függőséget, haláleseteket, a korrupciós úton elnyert engedélyeztetést és megannyi gátlástalan tettet, amit a hatalom és vagyon utáni vágy szült. Ezek után cseppet sem meglepő, hogy ez a rideggé és érzéketlenné vált ember az Usher-ház utódait is eszerint nevelte, egymás ellen fordítva gyermekeit, mindent a rivalizálásra hegyezve ki, hogy a legerősebb érvényesüljön közülük.

A Flanagan szériáktól szokatlan módon bilincselt le és nyert meg magának a film minden pillanata, ezért alaposan utána olvastam a véleményeknek, hogy általánosságban véve milyen visszhangra lelt, illetve ki, hol talált fogást rajta a nemtetszés esetén. Ezeken keresztül remekül lehet ismertetni a sorozatot, aminek legfőbb hibájának a család egysíkúságát róják fel, miszerint egytől egyig törtető pszichopaták, akik céljaik elérése érdekében nem ismernek tabut és átgázolnak mindenen, ha kell éppen egymáson is, megspékelve különféle aberrációkkal, és éppen ezért a halálesetük nem érinti meg különösebben a nézőt, mivel lehetetlen ezekkel a karakterekkel cseppnyi szimpátiát is érezni, és valóban így is van, de ez inkább erénye a sorozat karaktereinek, mert pont ez volt az író célja, hogy a lehető legellenszenvesebb, már-már gyűlöletesebb személyeket fesse a vászonra, akik válogatatlanul kegyetlen és brutális halált halnak, ahogy a végzetük utoléri őket.

Velük nem lehet, és nem is kell együtt érezni, inkább érdemes az illusztrálás mögöttes tartalmát keresni ezekben a szélsőséges, mégis sajnálatos módon, valóságos személyekben. A kicsit szemfülesebbek és az emberismeretben jártasak számára fel fognak tűnni azon rezzenések és hamar tovaillanó reakciók a karakterek részéről, amikor egy-egy pillanatra megremegnek az adott szituációban és majdhogynem valami érzelemnek a halovány jelét kezdenék mutatni, de hirtelen visszazökkennek abba a szerepbe, amit apjuk osztott rájuk a „keménynek nevelés” elgondolása mezsgyéjén, miszerint az érzelem legcsekélyebb hulláma is csak gátolná őket a vagyon és a hatalom gyarapításában. A hat gyereknek valahol van egy áldozati szerepe, és mégse, mert a szabad akarat szerint Roderick nagykanállal nyújtotta számukra a világi javakat, amit elkezdtek habzsolni, és ezzel a pórázt a nyakuk köré tekerte, hogy tetszése szerint manipulálja és irányítsa őket, gyakorlatilag aberrált szörnyetegeket nevelve belőlük, akiknél ez a lelki kín minél fájdalmasabban üvölt fel az örökös bizonyítási kényszer és kegykeresés mellett, annál aberráltabbá válva nyomják el ezeket a gyötrelmeket, egyben taszítva magukat még mélyebbre az érzéketlenségben. Miért is érintené meg őket egy testvérük halála, amikor éppen az egyik riválisuk, vagy az örökölendő vagyon egyik várományosa hullott el, ők erre a vadállatias neveltetésre és felfogásra, egytől egyig fogékonyak voltak, ebben az egyedüli istenségként a pénzt elismerő világban.

Az Usher-ház bukása messze nem szájbarágós, hanem az író által már korábban is pedzegetett asszociációk és szimbolikák halmaza, ami alapvetően a vagyon és világi javak mételyéről szól, ahogy megrontja és bekebelezi az emberi lelket, igazolja ezt a fináléban felbukkanó személy, akinek kilétét csekély teológiai ismeretekkel meg lehet fejteni, mint bukott angyalt, és azért is érdemleges ezt megemlíteni, mert sajnos van egy hátulütője is ennek, ami már joggal van a szemére vetve, miszerint sok izgalmat nem tartogat a sorozat, hisz az elején tudvalevő, hogy mind a hatan meg fognak halni, ráadásul csak tisztább lesz a levegő utánuk, éppen ezért inkább van egyfajta erősen misztikus sorsdráma jellege a filmnek, azaz a néző csak szemléli ezt a pergő mesét minden feszültségkeltéstől mentesen, pusztán a pergő sorsdráma eseményei nyújtva egy igen erős lebilincselő hatást, majd ahogy nagyon lassan kerülnek elő a részletek a múltból, azzal párhuzamosan apránként bontakozik ki egy rejtélyes szál, ami a természetfeletti esetek mögött állhat, miközben szörnyülködik az epizódonkénti újabb, brutális haláltusákban, az egészet a legkiválóbb pillanatokban bedobott és mesterien rendezett jump-scare jelenetekkel törve meg, hogy páratlan módon ugrassza ki a néző szívét a helyéről.

Minden tekintetben kemény horror, de a kemény jelzőt nem csak a vérgőzös mivoltával érdemli ki, hanem több stílus eszközei között tallózik ügyesen, mert a jump-scare mellett, legalább annyira remekül épít a félelemkeltésre, mint amikor az ásatag épületben, az egymással szemben ülő Roderick felhívja Auguste figyelmét, hogy a háta mögött van a halott anyja, és a néző felfigyel rá, hogy egy ideje valóban a sötétségbe és rothadásba veszve áll egy női sziluett az ügyész háta mögött, amit persze ő nem akar elhinni és nem fordul meg, mire az elsétáló kísértet a mozgásával válik igazán láthatóvá, rögvest a film elején egy erős bizonytalansági faktort ültetve el a nézőben, hogy gyakorlatilag ő maga áll fenyegetés alatt azzal, hogy bármikor a frászt hozhatják rá egy random berobbanó jelenettel, aminek apropóját ügyesen fűzték Roderick demens betegségéhez, bár ez utóbbi inkább csak a néző elbizonytalanítását szolgálja, mert az erősen misztikus kép, csak a végére összefutó szálakkal tisztul ki, bár sok minden előre megfejthető.

Flanagannek sikerült sokat fejlődnie az évek alatt, a tőle megszokott temérdek párbeszédet ezúttal is elnyerjük, de ezúttal sokkalta tartalmasabb formában, ahogy nyilván a kritikákat meghallva fordított munkát ezek kidolgozására, ezúttal messziről kerülve az időhúzás jelleget és öltenek inkább egy érdekes formát, ennek ellenére a sztori végére már sok mindenbe szeretett volna belekapni és pendít meg olyan dolgokat, amiket öt órával korábban kellett volna, ha mondani is szeretett volna valamit, így inkább válnak felszínes kikacsintásokká, bár a Roderick testvére, Madeline által felvetett önkritikus vulgármarxizmussal levett a lábamról, de minden cinikus jellege ellenére sem igazán odavaló és ezektől a gátlástalan, önimádó személyektől, még a bukásuk órájában is idegen ez a fajta megnyilvánulás, bár lehet, hogy ismét egy az emberi felelőtlenség szimbolikája érhető tetten benne, ahogy könnyedén végigjátszották életüket a hatalomvágytól hajtva, nem törődve a maguk mögött hagyott áldozatokkal. Más a helyzet a Poe költemények felbukkanásával, szintén a végkifejletre túlzottan megszaporodnak, megtörve a film által taposott ösvényt és teátrálissá válva a jelenetek, amit négyzetre emel Roderick és Madeline tusája. Reményeim szerint a következő (állítólag már az Amazonnak írt) sorozatnál már sikerül a lezárásokra is kellő tapasztalatot szert téve kiforrnia valami frappánsabbnak, mert ez kifejezetten a korai rémfilmeket idézőre, erősen színpadiasra sikeredett.

Flanagan egyedi stílusára már egyetlen epizódból is rá lehet ismerni, hogy a rendező keze nyomát viseli a kivételesen jól eltalált nyomasztó atmoszférájával, egyben ez szolgáltatva a széria azon legerősebb pontját, ami elnyeli a nézőt a nyolc óra erejéig, hogy fényt derítsen a misztikumok mibenlétére, mert összességében szemlélve a történetet, ha időrendbe szedjük az eseményeket és egy lineáris előadásmódba rakjuk, akkor be kell látni, hogy nincs agyonbonyolítva a cselekmény, kifejezetten egyszerű képet mutat a kisebb csavargatások és visszacsatolások ellenére is, és éppen ezért lehet számos talányt előre kitalálni, tehát ilyen téren sokat nem szabad várni tőle, határozottan a Flanagan által gyakorta alkalmazott párhuzamos idősíkok rázzák fel és teszik érdekfeszítőbbé.

Akik kedvelték az író és rendező korábbi műveit, szerintem most hozzám hasonlóan megtalálhatják a számításukat ebben a különleges horror műben, aminek legerősebb tulajdonsága a beszippantó erejű, sötét és nyomasztó hangulata, hogy három-négy epizódon keresztül bilincset verjen a nézőre, amíg kitart eme furcsaság mellett, ami zajlik, mígnem a kép tisztultával, már egyre érdekesebbé válik, két infarktus között pedig el lehet mélázni a nem túlbonyolított rejtelmein és frappáns szimbolika rendszerén, vagy inkább gyönyörködni a nyomokban felbukkanó Edgar Allan Poe stílusának megelevenedésében. Továbbá azoknak is ajánlom, akik kedvelik a tartalmas horrorokat, aminek van valami mondani valója is (még ha az nem is olyan sok), és fontos számukra, hogy bírjon egy különleges atmoszférával, mert utóbbi az, ami majd a türelmet is szolgáltatni fogja.

Műfaj: misztikus horror

Műsoridő: 8 x 57-77 perc

Debütálás: 2023.

Rendező: Mike Flanagan, Michael Fimognari

Forgatókönyv: Mike Flanagan, Justina Ireland, Rebecca Klingel, Dani Parker, Kiele Sanchez

Főszereplők: Carla Gugino, Bruce Greenwood, Mary McDonnell, Henry Thomas, Rahul Kohli, Samantha Sloyan, T'Nia Miller, Zach Gilford, Willa Fitzgerald, Carl Lumbly, Mark Hamill, Kate Siegel, Crystal Balint, Michael Trucco, Sauriyan Sapkota, Malcolm Goodwin

Zerko