Akiket senki sem hívott, de mégis jönnek. Először csak kopogtatnak, majd zörgetnek, amíg az őrületbe nem kergetik áldozataikat a tébolyult játékaikkal. Ha pedig feltárják mivoltukat, az azt jelenti, hogy elkezdődött a végső hajsza.
Bár, egészen pontosan nem lehet tudni, hogy valójában kik lennének a címszereplők, a vakációt tervező Jeff és Maya, akik klasszikus módon, egy az isten háta mögötti kisvárosba érkeznek, ahol mindenki ellenszenvvel viseltetik irányukba, vagy az őket a bérelt kunyhóban az éjszaka folyamán felkereső és a vérükre szomjazó hármas. A roppant egyszerűnek és klisésnek hangzó történet mögött egy mesterien felépített pszichológiai thriller rejtőzik, aminek elsődleges célja a néző idegrendszerének betámadása, azt márpedig mesterien képes borzolni.
Sokan tisztában lehetnek vele, hogy 2008-ban elég nagy sikereket ért el a Bryan Bertino által írt és rendezett eredeti Hívatlanok, rá tíz évre egy folytatást is nyerve a már akkoriban is kifejezetten érdekes koncepcióval rendelkező, ám azt még kiforratlanul prezentáló horror, így hát cseppet sem okozhatott meglepetést a filmet ismerők számára, hogy az idő teltével ismételten potenciált pillantottak meg a cím leporolásában, továbbra is Bertino közreműködésével, de zömében egy új alkotói gárda kezébe nyújtva a kiváló alapanyagot, hogy kreativitásuk révén megteremtsék a brillírozó pszicho elemeket, ezzel egy sokkalta csiszoltabb formában szolgálva ki a borzongásra vágyók igényeit. De miért is beszélek egyszer thrillerről, máskor pedig horrorról, és csupán a pszichológiai jelző állandó? Utóbbi az tuti fix, DE!
Annak idején a Hívatlanok azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy a slasher horror tempóját jelentősen visszafogta, a túlélésre vágyók szerepkörét minimalizálta, és töményen átitatta pszichológiai thriller elemekkel, miközben egy drámai hátteret is szolgáltatott a jelenlegitől valamivel kidolgozottabb karakterei számára, olyannyira kombinálva a műfaji jellegzetességeket, hogy nagyon vékony jégen táncol, aki kategorizálni szeretné, és ettől a csapásiránytól szemernyit sem kíván letérni a merész terveket dédelgető újragondolás, ugyanis a címben szereplő Első felvonás, egy trilógia nyitányát takarja. A koncepció csupán annyiban változott - és ez drasztikus mértékben határozza meg az új művet, hogy messze a korábbi epizódok fölé legyen képes emelkedni a színvonalasságával, sőt a hasonszőrű alkotásokat (mint a számomra kedvenc Elhagyott szoba) is képes kenterbe verni -, hogy az egyébként is mezei történetet még tovább csupaszították, mert karakterei mögül kivonták a drámai hátteret, és inkább fókuszáltak az alkotók a lényegre, azaz a pszicho slasher thriller horror elemek maximumra pörgetésére és finomhangolására.
Persze mindez nem működhetne, ha az írók nem lettek volna képesek felépíteni két, a borzalmak fókuszába helyezett életszerű, élő-lélegző, és már túlzottan is hétköznapi főszereplőt, akikkel a hús-vér mivoltuk végett hamarjában azonosulni képes a néző az átélhetőség jegyében, sőt számomra az előd komolyabb karakter háttérrajzai ellenére is sokkalta életszerűbbé és szimpatikusabbá váltak jelen túlélőink, miközben gyilkosaink is valamivel kimunkáltabb „személyiséget” nyertek a felbukkanásukkal nyers, brutális, kíméletlen, de teljes egészében valós és hiteles pszichopatákat elevenítve meg, félmondataikkal, de legfőképp mozgásukkal, tetteikkel és viselkedésükkel érve el egy páratlanul hátborzongató hatást, ahogy minden rezdülésükből sugárzik a könyörtelenség, és hogy beteges játékukat élvezettel űzik. A film egyedüli olyan pontja, ahol azt éreztem, hogy némileg mégis megbicsaklik ez a finomhangolt koncepció, az a szintén hozzájuk köthető, és a feszültséget fokozni kívánó, kissé természetfelettivé torzult mivoltuk a végjáték során, és mivel cseppet sem kívánok spoilerezni, ezért nem is térhetek ki ezekre az egyébként feszült momentumokra, amik azért szerencsés módon mégsem feszegetik szét a film stílusos keretrendszerét.
Márpedig hívatlanjaink a film markáns pontját képviselik, rájuk épül minden olyan jellemző, melyek ügyes zsonglőrködésével a kreátorok mesterien képesek a szemlélő idegszálain zongorázni, ahogy félelmetes maszkjaikban felbukkanva kezdenek játszadozni áldozataikkal, a korábbi epizódokat ismerők számára is egy totális bizonytalanság érzetet és kiszámíthatatlanságot építgetve aprólékosan, minél beljebb merészkedve ebbe a rémületes nyúlüregbe, annál erőteljesebb iszonyatot ébresztve a lélekben. Ugyanis a gyilkosok nem a mezőről szalajtott baltás darabolós elkövetők, hanem előszeretettel kergetik az őrületbe áldozataikat a maguk félelemgerjesztő módján, majd apránként elkezdik becserkészni őket, mely képsorok alkalmával, maga a szemlélő válik az igazi áldozattá, ahogy ez egy kiváló forgatókönyvet és rendezést nyert, egészen különlegesen jól eltalált kameraállásokkal és fény-árnyék játékokkal kombinálva a precízen felépített cselekmény megjelenítését, amiért határozottan az a vélemény formálódott meg bennem, hogy sikerült az újragondolással kimaxolni a koncepcióban rejlő potenciált, és ezzel a műfaján belül egy emlékezetes mesterdarabbá állhatott össze a Hívatlanok első fejezete. És számomra akad még egy, ezektől is fontosabb alkotó eleme, ami nélkül nem működhetne a film, viszont összefüggésben van az összes többi kreatív szegmenssel, amiből apránként építkezik, majd kibontakozik és a képernyőről lecsorogva telepszik a nézőre, hogy a film utolsó másodpercéig beszippantsa ebbe a rémmesébe, ez márpedig a hangulat, az a tömény, szinte tapintható, sűrű atmoszféra, amivel képes magával ragadni az embert és elhitetni a látottakat, hogy ne az kattogjon a néző fejében: "Elvileg van egy férfi főszereplő is (elvileg), és csak ki kellene mennie a házból és lekeverni egy-egy pofont, majd hazazavarni ezeket az anyaszomorítókat."
Nézzük csak, kinek is lehetne ajánlani a Hívatlanok - Első fejezetet… hát, körül és belül mindenkinek, aki egy atompara pszichológiai thriller slasher horrorra vágyik, kiigazítván annyival, hogy szó szerint vérszegény a film, mert a hangsúly a fő jellemzőjén van, azaz inkább nevezhető egy atompara pszichológiai thrillernek, ami bárki számára fogyasztható, mert a különleges koncepció lényege a félelemkeltésben rejlik és nem a vérengzésben. Tehát mindenkinek, aki egy hátborzongató és izgalmas filmet tekintene meg, mert ennek a több stílusjegyet is egymásba gyúró alműfajnak, egyébként is nagyon kevés képviselője van, a Hívatlanok alkotói viszont ennek ellenére beleadták a kreativitásuk minden szikráját és egy remekművet hoztak össze, ami még ha nem is hibátlan, de a kiválóan működő mivoltával tökéllyel teljesíti célját és támadja le szemlélőjét, hiába is láttuk már ezeket a jeleneteket akár ezerszer. Várom a folytatást, bár szerintem az már képtelen lesz ennek nyomdokaiba lépni, feltéve, ha nem viszik a cselekményt egy egészen más irányba.
Műfaj: pszichológiai slasher thriller horror
Műsoridő: 91 perc
Debütálás: 2024.
Rendező: Renny Harlin
Forgatókönyv: Bryan Bertino, Alan R. Cohen, Alan Freedland
Főszereplők: Madelaine Petsch, Ryan Brown, Matus Lajcak, Olivia Kreutzova, Letizia Fabbri
Zerko
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése