Edward Theodore Gein. A filmipar beteg elméjű, brutális sorozatgyilkosainak inspirációs forrása, akiről olyan klasszikus karaktereket mintáztak, mint a Psycho Norman Batese, A texasi láncfűrészes mészárlás Bőrpofája, A bárányok hallgatnak Buffalo Billje és A vörös sárkány Francis Dolarhyde-ja. Ed Gein tettei a sátáni jelzővel foglalhatóak össze legtalálóbban, bizonyítékul szolgálva arra, hogy az igazán hátborzongató és gyomorforgató történeteket mindig az élet írja.
A korábbiakban már említettem, hogy Ryan Murphy Szörnyeteg szériáját tartom a legfigyelemreméltóbbnak a jelenlegi streaming sorozatok kínálatában - miután sajnálatos módon a Mindhuntert kaszálták, de szerencsére úgy fest, hogy hosszú évek teltével elkészülhet a harmadik évad -, ami persze egy határozottan személyre szabott, specifikus meghatározás, és evégett egy fikarcnyival sem fogom többre értékelni ezeket az alkotásokat egy ismertető keretein belül, sőt, csak annál szigorúbb elbírálást nyerhetnek. Az érdeklődés forrása, hogy a temérdek fizikai és szellemi elfoglaltságaim közül az elméleti és gyakorlati pszichológia áll az élen már évtizedek óta, azon belül is az embertelen - érezzétek a magyar nyelv kifejező gyönyörűségét: embertelen! - pszichopaták képezve egy komolyabb tanulmányt, igyekezvén felfejteni a gonosz mibenlétét és forrását, hogy miképpen válhat valaki olyan eleven szörnyeteggé, aki a legvadabb horror filmes fantazmagóriákat is képes fényévekkel túlszárnyalni. Aki a rövidebb választ keresné, annak a tőlem elvárható szarkasztikus válasszal tudnék szolgálni: nem vagyunk egyformák. A bővebb és részletekbe menő felelet viszont egy hangyányit bonyolultabb és összetettebb, amire majd a kedves Olvasó is felfigyelhet, amikor az újabb és újabb részletek ismertetésével belesétál az aprólékosan építgetett morális csapdába, amiből majd mindenki saját maga fogja kiverekedni magát a véleményformálásával, mert én ezúttal ettől eltekintenék.
A széria kreatív dirigense, showrunnere és vezető írója, Ryan Muphy azon kivételes ritka személyek közé tartozik, aki képes mesteri módon belemászni egy pszichopata elméjébe és ízekre szedni annak minden beteg agysejtjét, hogy személyiségének, indíttatásának és tévképzeteinek gyökeréig hatoljon, majd fejtegetéseit a szintén kivételes számba menő művészi érzékével adaptálja egy aprólékosan kimunkált, minden percében dramaturgiai zsonglőrködésekkel kápráztató forgatókönyvbe, megalkotva az alapanyagát annak a hátborzongató hangulatot teremtő és zsigeri félelmet kiváltó rendezésbe foglalt képkockáknak, melyek megelevenítik világunk élő-lélegző szörnyetegeit, akik nem csupán a rémtörténetekben, hanem inkább a hétköznapok társadalmában bújnak meg. És ez bizony most sem lesz másképp, ha önmagában, mint filmet akarnánk megtekintetni és kiértékelni Az Ed Gein-sztorit, viszont tekintsünk ettől jóval mélyebbre, hogy arra a bizonyos DE! felkiáltásra kilyukadhassak majd, rámutatva arra, hogy Murphy és stábja ezúttal a temérdek fikciós betoldással hátat fordított az évadokat jelentősen meghatározó dokumentarista stílusának.
A szörnyeteg születése
A Szörnyeteg szériájának legújabb felvonásában az 1950-es évek Plainfieldjét felforgató Ed Geinre (ejtsd: gín) esett a választása. A felforgatás szó szerint értendő, mert Gein nem is annyira sorozatgyilkosként sokkolta első ízben az Egyesült Államok lakosságát a tömegmédián keresztül - elviekben két áldozatot szedhetett, mely lajstrom legfeljebb a gyanús körülmények között elhalálozott bátyjával egészíthető ki -, hanem inkább vált ismeretessé sírgyalázó, pontosabban hullarabló szenvedélyével. Gein elég nehéz körülmények között nőtt fel, aminek legkeményebb pontját a vallási fanatikus, zsarnoki és elnyomó anyja jelentette, aki a mindennapos megaláztatásokkal, lelki és fizikai bántalmazásokkal láncolta magához fiát. Mivel Gein születésétől fogva magában hordozhatta azt a genetikai és agyi rendellenességet, ami kiváló táptalajt biztosít a nem megfelelő környezetben felnövő gyerekeknél kifejlődő pszichopátiára, Augusta Wilhelmine Gein halálával elszabadult a pokol. Gein hosszú ideig ápolta a poszt-stroke állapotú, ágyhoz kötött anyját, aki a szidalmazásokat és gyalázkodásokat fia babusgatásával törte meg időközönként, amikor maga mellé fektette az ágyba és becéző szavak kíséretében cirógatta a 39 éves férfit. Gein minden odaadó törekvése ellenére 1945-ben Augusta romlott elméjébe egy újabb agyvérzés köszöntött be, ami már egyenes belépőt jelentett számára az 1,80-as mélységbe, fia pedig az éj leple alatt megindult, hogy felkeresse a legközelebbi temetőt, ahonnan az anyjára hasonlító, középkorú friss női holttesteket hantolt ki.
A holttesteket az otthonába hurcolta, hogy a számára inspirációs forrásként szolgáló, a nácik által a holokauszt során elkövetett hullagyalázásokba vesse magát - mert ugye, nem csak szappant főztek az emberi maradványokból, hanem lámpaernyőket és könyvborítókat is készítettek a lenyúzott bőrökből, ritkább esetekben a koponyákból levélnehezéket. A beteges fantáziája kiélése érdekében a bőrt lefejtette a halottakról, majd a bútordarabjai javítására használta fel ezeket, szék és kanapé huzatot, lámpaernyőt varrva belőlük. A testrészeket szisztematikusan megcsonkolta és kifilézte, hogy a csontokhoz jutva különféle trófeákat és dísztárgyakat faragjon, ágyának lábát koponyákkal rakta ki, vagy tálakat fabrikált belőlük, amihez evőeszközöket is készített a jelentéktelenebb maradványokból, utóbbiakat rendszeresen használatba is véve az étkezései során. De Gein számára mégiscsak a bőr volt a legfontosabb. Romlott elméje az emberi bőrből készült maszkok és ruhadarabok készítésében teljesedett ki, a házkutatás során a hatóságok több lenyúzott arcra bukkantak, melyek egy része papírral kitömve díszelgett a polcokon, másokból maszkokat készítve hordta azokat, hogy a női mellekkel rendelkező, saját készítésű mellényével az anyjává válhasson.
Ed Geint még valahol sajnálni is lehetne, mert mintaalanya a rossz idegrendszerű természetnek, akit megbetegített a környezete. Skizofréniája már fiatal korára kialakulhatott az anyja folyamatos verbális és tettleges bántalmazásaitól, a mindennapos megaláztatások mellett elszigetelte a külvilágtól és a társas kapcsolattól, tönkre téve Gein minden baráti kapcsolatokat felkutató törekvését, hogy kizárólagosan az ő számára álljon rendelkezésre a vallási fanatizmusának tovább örökítéséhez, aminek kulcs momentuma a nők és a női test démonizálása volt. Augusta halálát követően Geinnél hallucinációk léptek fel, örökösen anyja szidalmazó, utasító és bántalmazó hangját hallotta, viselkedése pedig határozottan regresszív, gyerekkorban ragadt állapotot mutatott, szinte kizárólag az anyja által életre hívott téveszméknek engedve teret meghasonlott elméje. De még mielőtt bárkiből is valamiféle szánalmat kezdene kiváltani az élettörténete, tegyünk említést a célokkal és törekvésekkel rendelkező bátyjáról, Henryről, aki szintén ugyanabban a környezetben nőtt fel, mégis onnan minél hamarabb kiszakadni igyekezett, majd erre sürgette Edet is, számos alkalommal szembesítve őt az anyjával folytatott beteges kapcsolatára. Feltehetőleg nem véletlenül szerezhette Henry a nyomozás nélkül maradt fejsérülését, amikor öccsével közösen a bozóttűzben ragadtak. Ed Geinnek ugyanúgy megvolt a választási lehetősége, mint a bátyjának. Vagy esetleg mégsem? A pszichológia 22-es csapdája következik.
A gonosz manifesztálódik
Korunk egyik legnagyobb pszichológusának, az idén elhunyt Philip Zimbardónak a fő kutatási területét a gonosz eredete képezte, és vallotta, hogy nincs alapvetően romlottnak született egyén, hanem jelentős mértékben a környezete és a társadalom gyakorol rá olyan hatást, hogy válik rosszá - ez ugye ismerős lehet a tévesen Rousseau nevéhez kötött tabula rasa elméletből, amit valóban ő maga is hirdetett, de eredetileg John Locke orvos, filozófus dolgozott ki (Értekezés az emberi értelemről [1690] -, éppen ezért folytatta le - és erről hamarjában sokan képbe is kerültök a személyét illetően - 1971-ben a botrányba fulladt Stanfordi börtönkísérletét, amit 2001-ben A kísérlet címen meg is filmesítettek. Zimbardo munkásságát hosszú évtizedekkel később, első neki futásra kézzel fogható bizonyítékokkal cáfolta meg, majd a mélyebb elemzéseket követően mégis alátámasztotta James Fallon 2005-ös kutatási eredményei, aki félig-meddig manifesztálta a gonosz eredetét, amikor MRI felvételeket készített erőszakos bűnelkövetőkről és sorozatgyilkosokról, megállapítván, hogy jellemzően fejletlen homloklebennyel és amygdalával születtek, melyek szürkeállományai között a szinapszisok (kapcsolatok) sem alakultak ki kellőképpen a neurotranszmitterek (biokémiai vegyületek, hormonok) áramlására. Az emberi agynak ezen két szektora felel az erkölcsi döntésekért, az empátiáért és a félelemért, melyek ha nem kapnak kellő ingert a gyermekkorban, akkor azok a bizonyos szinapszisok nem épülnek ki az agysejtek között, ezzel a handicappes helyzetet négyzetre emelve. És ami a legfontosabb: a homloklebenyben található az érzelmi tanulásért felelős szektor.
Mert bizony ezt is jelentős mértékben tanulni kell, hogy ne csupán apró állatkák fejlődjenek a gyerekekből, aminek legtalálóbb életszerű példája, annak az osztrák ügyvédnőnek az esete, aki a nem kívánatos két gyerekét egy külön erre a célra bérelt lakásba zárta el, látogatási idejét kizárólag annyi időre korlátozva, amíg valami élelmiszert hajított be a számukra. A szomszédoknak hosszú évekre volt szükségük mire gyanússá kezdtek válni a dolgok, feltehetőleg (és szokott módon) inkább a lakásból terjengő bűzre kezdhettek panaszkodni, hogy a rendőrség egy napon megjelent a helyszínen és betörték az ajtót. Ami az ajtó mögül feltárult, azzal nekik is nehéz volt szembesülni: halomban állt a szemét és az emberi ürülék, amiben két 4 és 6 év körüli gyerek rohangált négykézláb, miközben állati hörgéseket adtak ki magukból, igyekezvén elbujdosni a szemüket bántó elemlámpa fénye elől. Ékes példája annak, hogy mi is az emberi faj valójában: ugyanolyan állat, mint minden más teremtmény ezen a bolygón, csak a túlélése érdekében az intelligenciát fejlesztette ki elsődleges fegyverének az evolúció során (persze, már aki), és az emberré válást (szocializálódás) tanulni kell, mert a civilizáció sem más, mint az elért emberi mivoltnak és a megszerzett tudásnak a generációról generációra történő továbbörökítése.
Visszakanyarodva Fallon úttörő munkásságához, az igazi fordulatot - mint számos nagy felfedezés esetében - a véletlen szülte számára, amikor részt vett egy Alzheimer-vizsgálat kontrollcsoportjában, majd a felvételt kézhez kapva döbbenten vizslatta a tipikus pszichopata agy térképét, azaz fejletlen homloklebennyel és amygdalával született ő maga is. Fallon már elkezdte felépíteni az elméletét, de szeretett volna a dolgok mikéntjének a lehető legmélyebb pontjára ásni, aminek következő nyomát szintén önmagából kellett előbányásznia, amikor egy célzott genetikai vizsgálatot végeztetett, feltérképeztetve az akkoriban már ismeretes női ágról öröklött X kromoszómáját. Az eredmény nem sok jóval kecsegtetett, viszont annál inkább alátámasztotta Zimbardo munkásságát, ahogy kimutatásra került a MAOA (monoamin-oxidáz A) gén torz változata, azaz a MAOA-L (Monoamine-Oxidase A-Low), aminek csökött mivolta nem képes megfelelő mennyiségű enzimet termelni a szerotonin, dopamin és noradrenalin lebontásához, ez márpedig fokozottan agresszív hajlamba tereli hordozóját. Fallon minden bizonnyal elkenődhetett az eredmények láttán, viszont egy kutatónál ezek másodlagos érzelmek az örökös kíváncsiság mellett és inkább inspirálják a további felfedezések irányába, aminek sorában nem maradt más vizsgálandó területe, mint a felmenői. Hosszas kutakodást követően felállította az egyre terebélyesedő és erőszakos bűnelkövetőkkel túltelített családfáját, továbbra is ott lebegve előtte a nagy kérdés, hogy akkor ő maga miért nem vált azzá. Nyilván a vizsgálódás előrehaladtával egyre inkább tisztulhatott a kép előtte, és már csupán egyetlen irányba, a saját családi hátterére pillanthatott, ami elmondása szerint egy biztonságot nyújtó és szeretetteljes légkör volt.
Fallon szintén egy rendellenes pszichopata aggyal született, minek roppanékonyságát és agresszivitását tovább fokozta az X kromoszóma harcos gén változata, gyakorlatilag a sorsát kódolva születésétől fogva… és mégsem, mert neveltetése visszarántotta őt attól, hogy azzá is váljon. A zsugorodott szektorok ellenére is egy olyan érzelmileg inger gazdag környezetben, azaz szeretetben, elismerésben, gondoskodásban nőtt fel, hogy a megfelelő szinapszisok kiépülhettek szürkeállományai között, ahhoz, hogy a hátránya ellenére is egy normális emberré válhasson - persze a későbbiekben ezek a szektorok közel sem azon a szinten működnek, mint egy átlagos, normális emberé, ami bizonyos érzelmi sekélyességgel jár, mégis képes volt a társadalomba szocializálódni, ráadásul a neurobiológia úttörő professzorává válni. És akkor idedobnék egy adatot mellé, miszerint a sorozatgyilkosok túlnyomó többsége, közel háromnegyede (73%) élt meg gyermekkori bántalmazást, amit nem árt kicsit részletezni, hogy nem csupán mezei taslikról volt szó, viszont ezek borzalmas mivolta végett csak felületesen fussunk át rajta: folytonos, ismétlődő lelki, fizikális és szexuális erőszak. Azoktól a személyektől, akiktől a szeretetnek és gondoskodásnak kellett volna érkeznie, a gyerekek elméje meghasonulva a számukra életet adó irányába táplált fojtogató kötelékben. Ez a kötelék annyira erősnek képes bizonyulni még felnőtt korban is, hogy továbbra is a szülőnek a figyelmére és szeretetére áhítoznak az abuzált pszichopaták, teljesen alárendelve magukat zsarnoki anyjuknak. Edmund Kemper esete egy egészen ritka kivételt jelentett, amikor kilencedik gyilkossága során az anyja ellen fordult, a korábbi szimbolikusan választott áldozatai is azt a célt szolgálva, hogy az anyja iránt táplált dühét kiadja és felkészüljön a láncok levetésére.
Fact check - Tények és fikciók
Sikeredett cseppet elkanyarodnom a fősodortól - még a számos további érdekfeszítő kitérő ollózása ellenére is -, mindenesetre bocsánatosnak tartom, mert egy idevágó röpke és felszínes ismeretterjesztés volt csupán, hogy a tényellenőrzésnél alátámasztásul szolgáljon egy-két felvetésemre, nem mellesleg csipetnyivel közelebb kerüljünk ahhoz, amit egyébként józan elmével képtelenség felfogni. Ed Gein esete, a filmes pszichopaták ősforrása pedig pont ezt testesíti meg, ahogy anyja halála után a borzalmak házát építgette a maga szisztematikus módján. A címet megpillantva nagyon furdalt a kíváncsiság, hogy az általam zseniálisnak tartott Ryan Murphy ezúttal mit volt képes kihozni legújabb kiszemeltjéből, akinek aluldokumentált esete nyilván kemény kihívás elé állította. Márpedig Murphy számára ez cseppet sem okozott gondot, ismételten zsigerből mászott az újabb pszichopatájának elméjébe, hogy rendkívüli módon fejtse fel beteges elméjének mechanizmusait, ezzel áthidalva azon sötét foltokat, amik elengedhetetlenek a modern kori gonosz ősforrásának az életre keltéséhez, majd élettörténetét a rá jellemző, centire kimért cselekménybe ágyazza, és egy különlegesen hátborzongató atmoszférába csomagolja, kendőzetlenül tárva közönsége elé a minden percében megkomponált, viszont annál felkavaróbb formát öltő pszichó thriller/horror művét. És itt jön a DE! - mert a problémák éppen ezen a ponton kezdődnek, ahogy Murphy a hatásvadászat és polgárpukkasztás érdekében túlzottan is szabadjára engedte a fantáziáját és költött hozzá jelentős mértékben Ed Gein valós történetéhez, ezzel hátat fordítva az eddigi évadokat jelentősen meghatározó dokumentarista stílusnak, végeredményül egy fikciós feldolgozással szolgálva.
Gein élettörténete önmagában annyira hátborzongató és gyomorforgató, hogy szükségtelen volt további spekulációs és fantazmagórikus jelentekkel kiegészíteni azt, viszont ezúttal a showrunner célja a közönség totális lesokkolása volt, ahogy azon popkultúrális elemeket belemosta a cselekménybe, melyek számára ihlető forrásként szolgált Gein személye és tettei, azaz Murphyék visszafelé dolgoztak. A kijelentés alátámasztást igényel, úgyhogy járjuk körbe részletesebben a csetlő és botladozó momentumokat, és ezt nyugodt szívvel meg is tehetem, mert jelen esetben nem lehet különösebb spoilerekkel élni. Kezdjük a sort a történetben felbukkanó és valóban eltűnt személyként kezelt Evelyn Grace Hartleyval, akit nagyon helyesen babysitterként tüntetnek fel, és valóban Gein is - bármilyen meghökkentő - foglalkozott gyermekcsőszködéssel, amikor alkalmi munkákból tartotta fenn magát, viszont a jelenetekkel ellentétben, nagyon is jól kijött a gyerekekkel - elvégre valahol ő is az maradt - és még véletlenül sem fordult elő olyan botrányos esete, mint a képsorokon, hogy egy emberi levágott fejjel prezentált volna bűvésztrükköt számukra, és úgyszintén nem játszott a koponyákból faragott tálakkal „hol a piros, itt a pirost”. Azért lényeges, mert sem a szülőkkel, sem pedig Hartleyval nem volt konfliktusa, utóbbi esetében az is megeshet, hogy még csak nem is ismerték egymást, ráadásul a 15 éves lány sehogy sem illik a „Ghoul” profiljába (a két megölt áldozata nagyon erősen az anyjára emlékeztette őt az életkorukkal, szigorú vonásaikkal és nyers viselkedésükkel). Amikor a hatóságok leleplezték Gein sötét „hobbiját”, valóban a nyakába akarták varrni Hartley eltűnését, de Gein hevesen tagadta, hogy bármi köze lenne hozzá, miközben minden más tettét bevallotta és a valós vádakat elismerte a maga szakadozó és sokszor a témától elkalandozó vallomásai során.
Annak idején az USA-ban - Magyarországgal mutatva szoros párhuzamot -, amikor a gyerekeket három éves korukban kihajtották tehén pásztorkodni, nem volt szokatlan, hogy emberek tűntek el egyik napról a másikra egy jobb élet reményében, a tizenévesek is a családapákhoz hasonlatosan ugrottak le egy doboz cigiért a közértbe - amikor még orvosok reklámozták a cigaretta egészséges mivoltát -, majd a büdös életben nem látták őket többé, példázva a vidéki családok idilli hangulatát. Viszont Hartley esetében messze nem erről volt szó, mert azon az éjszakán, amikor az apja kollégájának a gyermekére vigyázott, valakik a pinceablakon keresztül behatoltak az épületbe és elrabolták őt. A haza érkező munkaadói a bejárati ajtót zárva találták, a lakásba belépve Hartley tankönyvei szétdobálva hevertek a földön, a helység más pontjain is dulakodásra utaló nyomokra bukkantak, majd vérnyomokra. Hartley feltehetőleg próbált védekezni támadóival szemben - a filmmel ellentétben nem fertőződött meg poliovírussal (gyermekbénulás), ezt csak a további dramatizálás végett költötték bele -, ennek ellenére képtelen volt elmenekülni és érthető módon alulmaradt a küzdelemben.
Az eszméletlen Hartleyt kihurcolták a pinceablakon keresztül, amiről a lépcsőlejáróban talált fél pár cipője, az ablakról eltűnt szúnyogháló és feszítési nyomok árulkodtak. A hatóságok nyomkereső kutyákkal eredtek a lány nyomába és követték a vérfoltokat, de a kopók pár utcával arrébb szagot vesztettek, ahol feltehetőleg kocsiba rakták az áldozatot. Gein valóban pár háztömbbel arrébb vendégeskedett a rokonainál, mégis egy szemtanú állítása szerint két férfit látott a mellette elhaladó autóban: egyik a sofőrülésen vezette a járművet, a másik a lánnyal együtt a hátsó ülésen ült, feltehetőleg még mindig nem nyervén vissza eszméletét, mert feje előrebukott az üléstámlára. Másfél évtizeddel az eltűnést követően Mel Williams élő zenét próbált rögzíteni egy bárban, de helyette tisztábban sikerült elkapnia Clyde Peterson vallomását, aki egészen pontosan Evelyn Grace Hartley elrablásáról, meggyilkolásáról és La Farge környékén történő elásásáról beszélt tettestársának, a hangfelvételből kiderül, hogy egy harmadik társuk is volt az elkövetésben. Williams a hanganyagot csupán 2004-ben adta át a hatóságok számára - könnyen megeshet, hogy elégedetlen volt a felvétel minőségével, félrehajította, majd csak idős korában, nosztalgiából hallgatta újra és vette észre a tartalmát - így az ügy lezáratlanul maradt, a tettesek is már rég halottak voltak és nem lehet tudni, hogy még mennyi gaztett róható a számlájukra, ami felderítés nélkül maradt.
A Hartley eltűnésével történő összekapcsolás még csupán egy bocsánatos spekuláció lenne a thriller/horror cselekmény színesítése érdekében, viszont a későbbi torzítások és a csupán fantázia szülte kiegészítések a feldolgozás jelentős terjedelmét megkérdőjelezi, főleg, amikor az írók végérvényesen leleplezik magukat a láncfűrészes gyilkosságnál, kizárólagosan egy hatásvadász és a brutalitást felfokozó jelenetsor megszületését szolgálva - megidézve a ’74-es A texasi láncfűrészes mészárlás őrjöngő Bőrpofájának a jelenetét, amivel összemosták Gein embervadászatát -, holott a valóságban Gein sosem használt láncfűrészt a testek „feldolgozásakor”, maga a kettős gyilkosság pedig merő fikció, sosem történt meg, és ezúttal még csak a környéken eltűnt személyek sem szerepelnek a hatósági lajstromban. Itt világlik fel végérvényesen, hogy Murphyék elsődleges célja a félelemkeltés és brutalitás drasztikus fokozása volt, jelentősen túllépve a jó ízlés határát a további gyomorforgató fikciós tartalmakkal, mint Gein nekrofil hajlamainak kendőzetlen - vagy inkább premier plános - ábrázolása. Azt szerintem már mondanom sem kell, hogy Geinnek a regresszív állapota és az anyja által formatált agyába programozott tévképzetekkel nem voltak szexuális irányultságai, inkább nevezhető fetisisztának, aki a lenyúzott női bőrök élvezetében élte ki aberrált hajlamait, valamint trófeaként gyűjtötte egy dobozban a démonizált nemi szerveket. Nem volt nekrofil, és kannibál sem. Utóbbi vádakkal szemben nem csak a tiltakozása állt fenn, hanem a házában semmi arra utaló nyomot nem találtak, hogy fogyasztott volna bármikor is az emberi maradványokból, továbbá állításait - bár, akkoriban még gyerekcipőben járó - poligráfos vizsgálat is megerősítette. Persze, utóbbit a stáb ismételten alaposan kifacsarva vitte a képernyőre.
Nem tudom kinek volt az ötlete, de nagyon frappáns húzás azt meg kell hagyni, hogy a valóban lefolytatott poligráfos vizsgálatban ágyaztak meg a temérdek fikciós betoldás legalizálásának, ugyanis a filmen Gein sorozatosan arra hivatkozik, hogy: lehet, hogy ő volt, de lehet, hogy nem… nem emlékszik rá. Itt ismételten akadnak tisztázandó dolgok, mert Geint paranoid skizofréniával és mentális retardációval diagnosztizálták, aminek említése vissza is köszön az epizódok során, viszont belekeverték a disszociatív személyiségzavart, mely utóbbival jár kéz a kézben az emlékezetkiesés. A skizofrénia súlyos audiovizuális hallucinációkkal, megbomlott elmével és éppen ezért a valóság érzékelés felborulásával, egy torzult valóság érzékeléssel jár, amíg a disszociatív személyiségzavar esetében fordulhat elő a teljes memóriavesztés, mert kettő vagy több, egymástól teljesen elkülönülő személyiségre bomlik az elme, amik véletlenszerűen, vagy szituációktól függően váltják egymást. Valójában Gein hamarjában bevallott mindent és részletes beszámolót adott tetteiről… bár meg kell hagyni, hogy ehhez Arthur Schley sheriff a téglafalba verte a gyanúsított fejét, ismét egy csúsztatásra bukkanva, mivel valójában ő bántalmazta Geint, nem pedig az egyébként hitelesen feltüntetett Bernice Worden fia, aki valóban sheriff helyettes volt.
Schley a képsorokon a higgadt, kedves és közvetlen kihallgató tiszt szerepében tetszeleg, holott teljesen kiborult a látványtól, ami Ed Gein házában fogadta - itt tárulkozva fel a figyelmesebbek számára a másik legalizálási kísérlet a betoldásokra, ami a hallucinációkra apellál, és az egész történetet megkérdőjelezi -, az eset annyira megviselte, hogy a letartóztatást követő évtizedben, 43 éves korában egy infarktus végzett vele. Botlása végett a védelem érvénytelenítette a vallomást, majd a későbbi kihallgatások során Gein valóban többször is hivatkozott memóriazavarra, mert rohamai végett csak foltokban, szakadozottan tudta felidézni az eseteket, elmondása szerint a gyilkosságoknál és a hullarablásoknál is „zavaros” állapotba került, ezért emlegette „balesetként” Mary Hogen és Bernice Worden megölését, sosem előre megfontolt szándékkal keresve fel őket. Utóbbi esetében már mondanom sem kell, hogy a barkácsbolti eladó nem állt kapcsolatban Geinnel, kizárólag ő emlegette fel „barátként” a vallomásai során a torzult valóságérzékelése végett, ahogy az anyjára emlékeztette.
Szintén ez a tényállás áll fenn a történet egyik főszereplője és a cselekményt jelentős mértékben meghatározó Adeline Watkins esetében is, csak egy fordított helyzetben, ugyanis Watkins Gein esetére lecsapva kívánt országos sajtóhírnévre szert tenni, ezért olyan nyilatkozatokat adott le, miszerint már évtizedek óta kapcsolatban állt vele, rendszeresen találkozgattak és a férfi meg is kérte a kezét. Egyfelől Watkins direkt homályosan fogalmazott és nem nevezett meg konkrét helyeket, ahol Geinnel találkozgattak (mozik, bárok, éttermek Plainfield környékén), ebből kifolyólag nem is voltak felkutatandó tanúk, akik ezt igazolhatták volna, mindemellett a hírnevet szintén meglovagolni kívánó anyján kívül senki más nem akadt a környezetében, aki ezt utólagosan tanúsította volna. Másfelől Watkins, amint úgy érezte, hogy megütheti a bokáját a nyilatkozataival, két héten belül visszavonta azokat és a sajtó torzítására fogta a leközölt anyagokat, újabb állítása szerint csak egyszer-egyszer találkozott Geinnel, aki viszont a fennmaradt dokumentumok alapján sosem tett említést Adeline-ról, nem mellesleg ismételten sehogy sem illene a profiljába - legfeljebb csak a ránézésre sem 100-as látvány miatt vonzódhatott volna hozzá -, tehát egy légből kapott és megalapozatlan betoldás csupán, ami a cselekmény színesítését és Gein pszichózisának ábrázolását szolgálná, amin keresztül a szemlélőt is további kételyekbe kívánták sodorni, ahogy egy elmebeteg fejével, Gein perspektívájából láthatjuk az eseményeket, ezzel igyekezvén újfent körmönfont módon legalizálni a temérdek fikciós elemet.
A valóság az, hogy Ed Gein a homályos emlékezete ellenére is együtt működött a hatóságokkal és a két gyilkosság elismerése mellett a meggyalázott sírokat is megmutatta számukra. Miután hosszú éveket töltött a pszichiátrián, némileg sikerült javítani az állapotán, hogy bíróság elé állítsák, de csak Bernice Worden meggyilkolásáért ítélték el, mindenki tisztában volt vele, hogy semmi értelme nem lenne a további költséges eljárások lefolytatásának és Geinnek a Mendota Mental Health Institute zárt osztályán a helye. Az intézmény falai között végül meglelte vágyott otthonát, mert gondoskodtak róla, és amire leginkább szüksége volt, hogy folytonos irányítás alatt állt, megmondták neki mit és hogyan kell csinálnia - és véletlenül sem keresték fel a szintén fiktíven bemosott mindhunterek (Legalább a széria eredeti színészeit hozták volna be a hasonmások helyett, elvégre ugyanúgy a Netflixen futott!), és nem volt kapcsolata más sorozatgyilkosokkal sem, de még csak más gyilkosok sem merítettek belőle inspirációt. A beszámolók szerint Gein példaértékűen viselkedett az intézményben, egészen az 1984-ben bekövetkezett haláláig, amikor 77 évesen tüdőrák végzett vele. Sajnálatos módon a kéttucatnyi holttestet kiásó és felszabdaló Ghoul elkerülte a szikét és a csontfűrészt, a patológiai vizsgálat elmaradásával az agyáról nem készült elemzés, inkább elvitték a plainfieldi temetőbe lebomlásra. Maradványai a testvére és anyja mellett, egy jelöletlen helyen találhatóak a Gein parcellában, mert a turisták apró darabokban elhordták a sírkő egy részét szuvenír gyanánt, majd 2000-ben a teljes tömböt ellopták. Ehhez is kell egy romlott lélek, azt meg kell hagyni.
Murphy zsenialitása és a polgárpukkasztás
Valahol egyszer be kell fejezni, annak ellenére is, hogy egy könyv terjedelmet megérdemelne Ed Gein esete és az általa életre hívott filmes gonoszok garmadája, amiből kapunk elégséges utalást az évad folyamán, jelentős mértékben megtörve és szétzilálva, az ennek ellenére fókuszpontot élvező fősodort. A jelenetek közé Alfred Hitchcock köszön be elsőként, egyben a leghosszabb ideig, aki Gein esetére lecsapva kívánja azt megfilmesíteni Psycho címen, aként ábrázolva a történéseket, mintha az a klasszikus horrorfilmek rendezőjének az elméjéből pattant volna ki, holott Robert Bloch - alig kap pár másodpercet - azonos című regényét vitte vászonra. Igazából mindegy is, mert a főszál temérdek csúsztatása és fantazmagórikus betoldása után már oly mindegy, hogy a stáb még mit és hogyan kívánt ferdíteni - mint a Gein ház alapján felépített díszletek -, a hangsúly inkább ott van, hogy a kezdetekben pszichológiai fejtegetésként, a néző számára magyarázatul szolgáló közjáték elkanyarodik egy egészen más, és szintén spekulációkkal telehalmozott, valamint érdektelen irányba, ahogy a műsoridőből egy nagyobb szeletet hasít maga számára a történethez végképp nem kapcsolódó mellékcsapásokkal, mint a Psychoban Norman Batest alakító Anthony Perkins magánélete… pontosabban rejtegetett homoszexuális magánélete, ami valós tényeken alapszik, de ismételten egy olyan obszcén és spekulatív ábrázolást nyerve, hogy cseppet sem csodálkoznék, ha a Netflixet megint perrel fenyegetnék, mint volt az a Jeffrey Dahmer-sztori kapcsán is - csak ott egészen másra, az áldozatok emlékére hivatkozva. A szemlélő nem is igazán érti elsőre ezeket a melléktévelygéseket, viszont Murphyre nagyon is jellemző, hogy allegórikus formában különféle társadalomkritikai megfogalmazásokat csempész műveibe, és ezúttal két gondolatot is feltárhatunk, amennyiben hajlandóak vagyunk kellő mélységekbe bányászni, ezzel leleplezve önmagát a szerző, hogy miért is sajátította ki Ed Gein esetét és formálta azt a saját szája íze szerint.
A legelső és leglényegesebb momentum, amire minden más bújtatott tartalom építkezik, hogy Geint határozottan transzszexuálisnak állítja be - holott az anyját akarta feltámasztani azzal, hogy azzá válik a lenyúzott női bőröket magára öltve -, majd túlzottan is részletesen és határozottan feleslegesen tér ki Perkins titkolt homoszexuális magánéletére, aki a társadalmi beilleszkedést szolgáló látszatot a házasságával és a családalapítással igyekezett fenntartani. Ezt követően bukkan fel a szintén, eredetileg is transzszexuális jelleggel megjelenített Bőrpofa a lenyúzott emberbőrből készült és kirúzsozott torz karakterével, amit a ’74-es film felvételeiből kölcsönöztek. Őt követi Buffalo Bill, A bárányok hallgatnak sorozatgyilkosa nőnek öltözve, szintén nem enyhe identitás zavarokkal küszködve… Ryan Murphy nyíltan homoszexuális. A műve pedig öncélú. Allegóriája a társadalom megbélyegző és elnyomó ereje, aminek egy kifacsart és eltorzított ábrázolását szemlélhetjük. A pszichopatákhoz hasonlóan és azokkal párhuzamba vonva - tudományosan fogalmazva -, egy genetikai variánssal rendelkező homoszexuálisok elnyomására és azok elméjének meghasonulására igyekezvén rámutatni. Elegendő a legutóbbi hírverést nyert esetet felhozni, ahogy a gondolat visszaköszön Az Esernyő Akadémia színésze, Ellen, illetve már Elliot Page több interjújában és könyvében is, miszerint mekkora lelki terhet, frusztrációt és mentális nyomást jelentett számára az önmagának fel nem vállalása. Perkinsnek még keményebb billogot jelentett volna, ha kiderül rejtegetett identitása, mert abban az időszakban nem csak a szovjet tömbben, hanem az USA-ban is (meg Angliában és sok más országban) börtön járt a homoszexualitásért, amit országosan csak 2003-ban szüntettek meg, miután a WHO 1990-ben kivette a betegségek lajstromából. De teszi ezt ismételten egy gyomorforgatóan undorító, polgárpukkasztó és a nézőt sokkolni kívánó, közönségesen primitív formában, miközben allegóriáihoz a sorozatgyilkosok közül szemezgeti karaktereit. Vagy illetve oda-vissza? A homo- és transzszexualitás társadalmi megítélése volt a sorozatgyilkosok szintjével egybemosva, és nyert a vásznakon az évtizedek folyamán egy olyasfajta torz ábrázolást, hogy a billog kozmetikázhatatlan?
Evezzünk inkább érdekesebb vizekre, mint hogy mi is lenne a másik allegórikus társadalomkritikája? Ez sokkalta szembeötlőbbé válik, mert Murphy Hitchcock szájába adta a megoldókulcsot ennek felfejtéséhez, amikor a Psycho premierjét követően beindultak a válogatatlan brutalitást bemutató fércművek vetítései a mozitermekben: „Tudtad, mit fogsz a világra szabadítani… de mégis megtetted. A közönség megváltozott, és én voltam az, aki megváltoztatta őket. Egyre többet és többet fognak akarni.” Érdemel magyarázatot? Mert szerintem zseniális. Mint ahogy az is, hogy Muprhy Ed Geinben, a filmes szörnyetegek ihlető forrásában, a társadalom által mesterkélten, a saját bűnös mivoltukat elkendőzni kívánó szándékkal kikiáltó ősgonoszban pillantotta meg azt a potenciált, hogy öncélú módon kisajátítsa és a társadalomkritikáit a mélyre ásva készítsen egy „Nesze nektek!” - mindent überelő, minden tekintetben brutális és gyomorforgató, több helyütt is ordenáré és obszcén sorozatot, amiben az elsődlegesen szem előtt tartott célja mellett is meg tudta őrizni kifinomult művészi érzékét az elképzeléseinek tekercsekre adaptálása során, majd a végkifejletre apránként elkezdi feloldani a fantazmagórikus betoldásokat is.
Kinek ajánlható a Szörnyeteg: Az Ed Gein-sztori? Nehéz kérdés. Nekem nagyon nem tetszett. Az igazat megvallva engem nagyon irritáltak Muphy és stábjának mocskos húzásai és az epizódonkénti csalódottságom egyre csak emelkedett a főszál minden kiváló momentuma, minden másodpercében megszámlált lebilincselő cselekménye és magával ragadó hátborzongató hangulata ellenére is. Az elégedetlenség mellé nem egy alkalommal a rosszullét is párosult, ahogy a showrunner kisajátította önmaga számára a produkciót, mégis a záróakkordokra azt kellett mondjam ismételten - amikor összeállt a képlet -, hogy ez minden percében meg van komponálva. Csak már egészen más formában, inkább a művészfilmes irányba tolódva el. Az viszont vitathatatlan, hogy a kódolt üzenetei mellett egy minden porcikájában mesterien felépített horrort nyerhet a szemlélő, csak a temérdek fikciós elem végett, jobb nem elhinni belőle semmit sem. Kizárólag a thriller és horror kedvelők számára tudnám ajánlani, másnak semmi esetre sem érdemes hazárdjátékozni - persze kivétel, ha az idegrendszerét taccsra szeretné vágni az illető. Annak ellenére, hogy nem kedvelem a közhelyeket, mégis ezúttal feltétlenül meg kell jegyeznem, hogy a műfaj kedvelői közül is kizárólag az erős idegrendszerüeknek ajánlott, különben elszabadulhat a rókaparti. Egyébként meg senkinek sem, mert ez a feldolgozás betegebb lett, mint Ed Gein elméje volt.
Műfaj: pszichológiai thriller/horror
Műsoridő: 8 x 45-65 perc
Debütálás: 2025.
Rendező: Max Winkler, Paris Barclay, Jennifer Lynch, Carl Franklin, Ian Brennan, Michael Uppendahl
Forgatókönyv: Ryan Murphy, Ian Brennan, David McMillan, Reilly Smith, Todd Kubrak, Janet Mock
Főszereplők: Charlie Hunnam, Suzanna Son, Charlie Hall, Laurie Metcalf, Vicky Krieps, Tom Hollander, Tyler Jacob Moore, Robin Weigert, Joey Pollari, Lesley Manville
Zerko
