Egy sorozat lezárása mindig nagyon nehéz és ez fokozottan igaz egy olyan szériára, aminek szerves részét képezi az időutazás és az abból fakadó idővonal törések. Az Esernyő Akadémia írói viszont kifejezetten jól vették a saját maguk által gördített akadályokat, hogy a harmadik évad gödréből kirángatva nyerjen egy méltó lezárást a negyedik felvonással.
A nagy újraindítást követően az Esernyő Akadémia tagjai a képességeiktől megfosztva tértek vissza egy idővonalra, abban a hiszemben, hogy helyre állt a béke és a rend, sikerük révén végképp hátuk mögött hagyva az örökösen újabb formában beköszönő armageddont. Így éltek hat éven keresztül egy hétköznapi életet, mindenki próbálván boldogulni a maga módján, de egyikük sem lelvén helyét a világban, mígnem egyszer csak ismételten kezdenek elromlani a dolgok, hogy elemükben érezhessék magukat. Victort elrabolják és furcsa mód nem Hargreeves áll ennek hátterében, hanem egy a szintén elrabolt lányát megmenteni próbáló férfi, aki egy furcsa pakkot ad át az egykori akadémia tagjai számára, aminek tartalma az alternatív idővonalakról származik.
Ekkor már főhőseink is kapiskálni kezdik azt, amit a végső tisztulást prófétáló, egyre terebélyesebb méretekre hízó szekta hirdet, miszerint valami nem stimmel a saját idővonalukkal, és miután némi fondorlattal a kankalin ismét bejut a kadétok szervezetébe, hogy újra szuper erőre tegyenek szert, rögvest felkerekednek, hogy szembeszálljanak az emberrablóval, leszámoljanak a végső tisztulásra törekvő szektával, mit sem sejtvén, hogy újfent jóval több van a háttérben, mint amit a látszat sugall, és persze ennek a szálait valaki folyamatosan a háttérből mozgatja, hogy a már többszörösen megakadályozott világvége bekövetkezzen, ezzel eljőve a végső tisztulás. De vajon mit takarhat ez a végső tisztulás?
Nehéz, bizony nagyon nehéz egy sorozatot lezárni, még ha az csak négy évadot is élt meg, mert ebben a négy évadban nem csak egy különleges és hajmeresztő univerzum teremtődött a közönség szeme láttára a képregényekből kiindulva, hanem alaposan megbolygatták és kivesézték az időutazás fogalmát egy lebilincselően feszült történetbe ágyazva, egészen addig, amíg a harmadik évadnál bekövetkezett a „Hogyan is tovább?” dilemma, ezzel karöltve az egy helyben toporgós elcsépeltség nyújtotta hanyatlás korszaka, ahol aztán már végképp nagyon nehéz helyzetbe kerültek a kreátorok, hogy méltó módon tápászkodjanak fel a fináléra. Mert ezt a fajta kimerültséget látva, már mindenki tudta, hogy finálé szükségeltetik. A padlóról felkecmergés csak félig sikerült, és ennek a fél sikernek a pozitívuma is inkább az előzmény harmatgyengeségének tudható be, hogy kellemes meglepetésként legyen képes szolgálni a befejezés, mert volt még némi kraft a kreátorokban.
Sokkalta összeszedettebbé, csavarosabbá és szövevényesebbé alakult a történet, mint az előző etap esetén, viszont ezzel párhuzamosan kissé erőltetetté, tévelygővé, helyenként feleslegessé, majd a záró képsorokat megelőző fő konfliktusra középszerűvé is vált, miközben fukarkodtak az akcióval, kevesebb, de legalább sokkal ütősebb humorral operáltak, így összességében eléggé fantáziátlan, vagy találóbb, hogy szintén megfáradt lett. Szerencsére a Netflixnél is képben voltak, hogy még egyszer tíz epizódot képtelenség lenne a hanyatló színvonal mellett kisajtolni, ennek ellenére a jóval szűkösebb és alacsonyabb költségvetésű hat epizód sem szerénykedik az identitásuktól megfosztott főszereplők (már) semmitmondó magánügyein ismételten elidőzni, mint Victor és Hargreeves kapcsolatának előtérbe helyezése, ami nagyon izzadság szagú és kínos jeleneteket szült, az immár Elliot Page néven futó színész alakításával botrányos színvonalra húzva le.
Bár nem sokkal különb a helyzet a többi karakter esetében sem, a mind közül legérdekesebb Klaust teljes egészében kasztrálták, majd nehézkes ébredését követően vakvágányra tették, de úgyszintén kisöccsét, Ötöst, aki valami hihetetlen balfék mellékszálon belerondít Diego házasságába, hogy tovább fokozódjon a kettőjük között húzódó és már nagyon mesterkélten feszített ellentét, és ugyanez a fajta kényszeres sarkítás - csak, hogy legyen valami esemény - érhető tetten Ben esetében is, aki a fő konfliktust gerjeszti a kezdetektől egyhuzamban, ezzel személye erősen visszatetszést keltő formát nyerve. Kissé leegyszerűsítve: a sztori minden egyes a karakterekre fókuszáló jeleneteinél masszív kreatív szegénységet árasztanak az epizódok. Márpedig a korábbiakhoz hűen, a műsoridő jelentős részét fogják elvinni az egyre zavarosabban és érthetetlenebbül működő szereplők kapcsolatai, az írók számos esetben élve gyermeki húzásokkal, hogy a cselekményt kényszer szülte módon csavargassák a szolidabb műsoridő kitöltésére (is).
Mégis, a hanyatlást követően sokkal kellemesebbre sikeredett a zárófejezet, annak minden abszurd és irritáló vonása ellenére is, de számomra az okozta a felvillanyozó meglepetést, hogy maga a főszál egyben van és sikerrel kerekítették egy újabb magaslatba annak lezárását. Elsőre úgy tetszhet, hogy a komplex történet hányja-veti a logikai bukfenceket, viszont alaposan az események mélyére gondolva, összekötögethetőek a logikai szálak, hogy a részletes kidolgozottságnak köszönhetően sikerült jól kijönniük az íróknak az armageddon és idősíkok ötven árnyalatából, de azért akadnak részletkérdések, ahol az ellentmondások és buktatók beköszönnek a sztori egy-egy pontján, szembemenve az előzményekben tapasztalt eseményekkel és következményekkel, mindemellett számos kérdést megválaszolatlanul hagyva, főképp, hogy ki volt valójában Reginald Hargreeves, miután annyi leleplezett titokzatosság és nem e világi dolog fűződött hozzá. De legalább ekkora fajsúllyal bír a frissen évadba lépő katalizátor karaktert körüllengő kérdések, aki így megmaradt csupán egy a konfliktust gerjesztő random figurának.
Az Esernyő Akadémia első két évada egy különleges univerzummal és az időutazást mesterien csavargató, lebilincselő, látványos és feszült történettel rendelkezik, így az továbbra is bátran ajánlható bárkinek, aki egy sorsdrámával kombinált, elborult humorú sci-fi akció sorozatra pályázik, viszont a harmadik évad folyamán egy nagyon mély gödörbe tart lefelé a komótos tempójával, hogy a befejezést szolgáló negyedikre apránként kikászálódjon onnan, véleményem szerint egy frappáns és érdekes lezárást nyerve a széria, persze a korábbi gödörnek a tükrében, mert lehetett volna jobb is a fokozottabb alkotói kreativitás meglétével, csak ennyi erővel a kisiklást mellőzve, a teljes sorozat is másmilyen, és akár terjedelmesebb is. Akik túl vannak az előzményen, azoknak feltétlenül ajánlott a befejezést megtekinteni, mert inkább szolgál kellemes meglepetésül a hányavetiségében rejlő összeszedettsége, ami paradoxon tipikus jellemzője a kényszer szülte alkotásoknak. Számomra minden hibája ellenére is egy nagyon emlékezetes sorozattá vált mind a négy évad, amiből igencsak kevés akad, éppen ezért erősen ajánlom azoknak is, akik valami különlegességre vágynak.
Műfaj: akció sci-fi dráma
Műsoridő: 6 x 47-69 perc
Debütálás: 2024.
Rendező: Jeremy Webb, Ellen Kuras, Stephen Surjik, Paco Cabezas, Sylvain White, Andrew Bernstein
Forgatókönyv: Steve Blackman, Jeremy Slator, Aeryn Michelle Williams, Lindsay Gelfand, Allison Weintraub, Robert Askins, Jesse McKeown
Főszereplők: Aidan Gallagher, Tom Hopper, Elliot Page, David Castaneda, Emmy Raver-Lampman, Robert Sheehan, Justin H. Min, Colm Feore, Ritu Arya, Liisa Repo-Martell, Nick Offerman, Megan Mullally
Zerko
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése