Jeffrey Dahmer a kannibál, annak ellenére nem tartozik az ismertebb sorozatgyilkosok közé, hogy rémtettei megrengették az Egyesült Államok lakosságát, a Netflix remekül választotta sorozatának alanyát ebből az okból is, és abból a szempontból is fellelvén a potenciált, hogy akadt bőven mit mesélni róla egy lebilincselő és feszült thriller sorozat megszületéséhez, főleg hogy kifejezetten értő kezek közé került a feldolgozandó eset.
Rendszeres olvasóim nem lepődnek meg rajta, hogy felbukkant a Jeffrey Dahmer széria kritikája, mert a korábbiakban is többször került kivesézésre hasonszőrű sorozat vagy film, pont a téma utáni érdeklődésem végett, hosszas ideje tanulmányozva a sorozatgyilkosok életrajzát kötetek formájában, megtekintve számos dokumentumfilmet és elemzést, melyek borzalmaikat feldolgozták, vagy éppen forgatókönyvben megálmodott dokumentarista sorozatot - mely utóbbihoz tartozik jelen cikk tárgya is -, és pontosan abból az okból kifolyólag, ami minden emberben megfogan kérdés formájában, hogy hogyan lehet képes valaki ilyen rémtetteket véghez vinni? Van, aki ennyivel megelégszik, és van, aki mélyére ássa magát a témának, hogy egyfelől az agy fizikai megjelenésében is tetten érhető, születési elváltozásokban, másfelől lélektani (családi háttér, társadalmi hatások, stb.), valamint a különféle mentális betegségek és torzulások szentháromságában válaszokat találjon, hogy gyakorlatilag miképpen születik a gonosz maga, és hol lehet annak forrása, mert maga a gonosz kézzelfoghatóvá és tényszerűvé válik, ahogy formát ölt a rémtettekben, márpedig ennek valami eredetének is lenni kell, ahol fészkel… Nos, igen, a válasz redukálható annyira is, hogy az ember maga, csak épp ez benne az érdekes, hogy valójában meg nem.
Ha valaki kicsit mélyebben is eltöprengene a dolgon, akkor érdemes azt is számításba venni, hogy minden relatív, és maga a gonosz fogalma is a társadalom jelentős többségének normalitása alapján van definiálva, bár érdekes - és a sorozat is kitér ennek boncolgatására -, hogy a pszichopaták közül sokan, bizony tisztában vannak kegyetlenségük mértékével és többségük elítéli önmagát tettei végett, és csak arra várnak, hogy valaki megfékezze őket, éppen ezért szokták kifejezetten hanyag módon szedni áldozataikat, és hosszas ténykedéseik sok esetben a hatóságok nemtörődömségének és kudarcának tudható be, (ennek szöges ellentettje volt ugye Ted Bundy, aki évtizedekig ártatlannak vallotta magát, és kivégzése előtt vallott be 30 gyilkosságot, mert pont a nárcizmusa végett, teljesen rendben találta, hogy ő kiélte a szadista vágyait, de említhetnénk Edmund Kempert is, aki felmérte tettét anyja brutális megölésekor, annak megcsonkításakor és más egyéb dolgokban, mégis az anyja által sorozatosan elkövetett megaláztatás keltette frusztrációt, ezzel a tettével tudta csillapítani, elfogadta magát olyannak, amilyen, és már csak az újabb csillapító adagok hajtották, hogy isteni hatalmat gyakorolhasson mások felett az életük kioltásával, és egyben kiélje perverzióit, minden egyes gyilkosság után megmagyarázva és elfogadtatva önmaga számára a tettét) mégis, a kényszer mindig hatalmasabb bennük, mint a moralitás, és a nem egy esetben véletlen szülte gyilkosságokban fellelik vágyaik kiteljesedését, mert többnyire a tettekhez szexuális aberrációk is tartoznak, számos esetben a kényszer forrásaként jelennek meg, mint Dahmer esetében is.
Ha még van kevés türelmetek, és érdekel a válasz is - még maga a sorozat ismertetése előtt -, amit adni lehet a jelenkori tudományos ismeretek és saját következtetéseim alapján, akkor bizony elsősorban az agyban, annak fizikailag is kimutatható elváltozásaiban kell kezdeni a keresgélést, ugyanis a pszichopaták homlok és halántéklebenye fejletlenebb, barázdálatlanabb, éppen ezért nem rendelkeznek empatikus készségekkel, sem a moralitás befogadásával, sokuknak nincs érzés világuk, csak lemásolják a társadalmi viselkedést a beilleszkedés végett - sok esetben ez sem sikerül -, továbbá közrejátszik egy úgynevezett „harcos gén” torz változata, ami anyai ágról öröklődik - ezért van szinte minden esetben, hogy a sorozatgyilkosok mögött egy erőszakos és kegyetlen anya szokott állni, csak ott az agressziót féken tudja tartani a másik, normális X kromoszóma (és ezért van, hogy a nők köréből haszonszerzésből elkövetett sorozatgyilkosok kerülnek ki, nem a szadista kéjelgés hajtja őket) -, amennyiben ennek a génnek a rövidebb nyúlványú variánsa száll tovább az utódra, akkor bizony bajság lesz, és itt a válasz is egyben, hogy a férfiak csupán egy X kromoszómával rendelkeznek, ezért válik sanszosabbá, hogy hibás génekkel születnek, és ezért kerülnek ki a férfiak köréből a könyörtelen, szadista gyilkosok, és ezek a hajlamok sokáig lappangó állapotban is lehetnek, akár egy életen át, mert a válasz kiteljesedéséhez, becsatlakozik a lélektan, ugyanis nem mindegy, hogy az ilyen torzulásokkal született egyének, milyen környezetben nőnek fel, mert a befogadó és szeretetteljes család teljesen más irányba viszi a fejlődését, tehát mindenképp kell egy katalizátor esemény, ami beindítja ezeket a torzulásokat, ez meg márpedig szinte kivétel nélkül a rossz családi háttérből, elsősorban egy erőszakos, megalázó, agresszív anya képében áll fenn. Az is érdekes kérdés lehetne, hogy a pszichopaták miért éppen a modern világban bukkantak fel, de valójában nincs kérdés, mert mindig is itt voltak közöttünk, többnyire vezetői, irányító szerepben, a törzsközösségek élén állva, sok esetben hadvezetésben vagy épp a csatatereken lelve meg kényszereik kiélésnek lehetőségét, mert azokban a korokban érvényesíteni tudták dominanciájukat, akár nyílt erőszakkal, sok esetben magas rangra törve - mert többnyire magas intelligencia hányadossal rendelkeznek a sorozatgyilkosok, a fent nevezett Ed Kempernek 145-ös IQ-ja volt, Ted Bundyt mindenki elbűvölő személyiségnek tartotta, amit a társadalmi minta másolásával tudott elérni intelligenciája révén, a Zodiákus által készített feladványok közül akad, amit a mai napig fejtegetnek emberek ezrei, ugyanakkor akadtak, az általam csak ős primitív, ösztönlénynek nevezett széria gyilkosok is nyolcvan egynéhányas IQ-val, őket pont a torzulásuk primitív ösztöne hajtott, gyakorlatilag letűnt korszakok maradványai, akiknél katalizátor esemény sem feltétlenül szükséges, hogy áldozatokat szedjenek, és primitívségük végett nagyon hamar le is buknak - válva elérhetetlenné a hatóságok számára a vagyonuk által - remek példa erre az újkori francia földbirtokos, aki jobbágyai közül szedte áldozatait és darabolta fel őket pincéjében, és csupán írásos formában maradtak fenn rémtettei, mert sérthetetlen volt a státusza végett -, de ugyanúgy a hétköznapi emberek életében is fellelhetőek voltak, a ritkábban lakott, néptelenebb területeken nem igazán tűnhetett fel egy-egy személy eltűnése a régi korokban, magyarán a modern világ hozta felszínre a létezésüket, hogy a jelenlegi civilizált társadalomban feltűnést keltenek.
Rátérve a sorozatra - mert ezt egy terjedelmesebb kötet keretén belül lehetne csak részleteiben kibontani és folytatni, arról már nem is beszélve, hogy magának a gonosznak, valami kézzel foghatatlan forrása sem kizárható (se nem bizonyítható, se nem cáfolható, inkább érdekes), és ez teljesen más megközelítést igényelne, mint amit maga a tudomány folytat, ami minden érdeme ellenére többnyire napról napra csak saját magát tudja megcáfolni az örökös ellentmondásaival, miközben flegmatikusan söpör le az asztalról aspektusokat, melyeket pont a tudomány eszközeivel lehetne megvizsgálni és kiértékelni -, nem az első kísérlete a Netflixnek a téma boncolgatására, különösképp a Mindhuntert emelném ki és ajánlanám erősen a téma után érdeklődőknek, aki pedig egy filmet tekintene meg a kínálatból, annak Ted Bundy története ajánlott, még ha kissé középszerűen is vitték vászonra a sokkalta több potenciállal rendelkező elmebeteg rémtetteit, és azért is említettem meg ezt a két művet, mert A Jeffrey Dahmer-sztori a kettő ötvözete, ugyanis a Mindhunter dokumentarista, a ténykehez szigorúan ragaszkodó, viszont azt lebilincselően bemutató stílusát vegyítették a Ted Bundy film koncepciójával, éppen ezért indít - az utóbbihoz hasonlóan - Dahmer lebukásával a történet, majd a további feszültségnövelés érdekében ugrál az idővonalon életének fontosabb állomásai között, de mindvégig nyomon követhető és tiszta módon festi vászonra az életrajzát, és tulajdonképpen ezzel alapoztak meg egy felfokozottabb tempónak, amit egy lineáris történetmesélés nem engedett volna meg.
A másik szoros hasonlóság a Bundy filmmel, hogy amíg ott kizárólag szóban hangoztak el a rémtettei (így is gyomorforgató és sokkoló hatást érve el a nézőnél), jelen esetben is egy visszafogottabb tálalásról van szó, valahol egy középutat célozva meg, mert semminemű trancsírozás, vagy ízléstelen, gyomorforgató dolog nem kapott helyet, éppen hogy némi vérnek, egy-egy felbukkanó szervnek jutott csupán szerep - erre remek példa, hogy a zombikreálmányok is csupán szóban kerülnek elő a bírósági vallomáson az utolsó előtti epizódban, gyakorlatilag átnyújtva a néző számára Dahmer indítékát, ami beteg lelkületéből fakadt -, és mindezek ellenére tud kivételes módon félelmetes és hátborzongató lenni a széria, amit főképp az ügyesen megírt forgatókönyvnek köszönhet, ahogy a néző figyelmét nem eresztve csepegteti a feszültséget, roppant hangulatos kamerabeállásokkal és rendezéssel hozva testközelbe egy elmebeteg világát, az egész hátborzongató atmoszférára nagy lapáttal pakolva a különleges zenei aláfestéssel, aminek eredetét a sorozat végére is megismerhetjük. Ezt a mesterfokot igazán azzal éri el, hogy több szempontból is megközelíti a történetet, nem kevés drámát is tartogatva a szülői felelősség témakörét boncolgatva, Dahmer környezetének perspektíváját is prezentálva, hogy a többszöri bejelentést is tevő szomszédjának miket kellett átélnie, ahogy a szellőzőn keresztül terjengett a bűz Dahmer lakásából, vagy éppen fájdalommal teli férfi üvöltések szűrődtek át, miközben zúgtak a barkácsgépek, illetve az áldozatok hozzátartozóinak veszteségét sem mellőzték, tetőpontját ezen a vonalon akkor érve el, amikor egy teljes epizódot szántak az egyik áldozatának bemutatására, testközelbe hozva a néző számára, azt, ami ilyen jellegű alkotásoknál mindig mellőzve van, hogy bizony érző, lélegző, az álmaiknak élő, és azt megvalósítani kívánó emberekkel művelték mind azt a borzalmat, amit a sátáni kannibál elkövetett, és pont ebben a kiváló ábrázolás módban van a felkavaró mivolta, cseppet sem a brutalitásban, mert azt olyan szinten mellőzték, hogy már-már nem kellőképpen demonstratív, és éppen ezért fért volna meg még egy-egy olyan jelenet, ami még feszegette volna a rémtetteket a borzalmak kellő mértékű átélhetőségéhez, hogy ezen a téren is balanszba lépve érje el a mesterfokot.
A feldolgozás nem mellőzi a pszichológiai boncolgatást sem, de itt tetten érhető a félsz, azaz semmit nem mer kimondani, csak prezentál, a néző pedig elgondolkodik maga a konzekvenciákon és fejtegetheti a gonosz eredetét, ami Dahmer esetében csak még zavarosabb - az anyának megint komoly szerep jut -, ezt mindjárt a nehézkesebben induló első epizód után megszemlélhetjük, ahogy gyerekkorához visszatérve felpörögnek az események, majd szépen tartja a feszült és lebilincselő tempót, Dahmer egész életét bemutatva, viszont az utolsó három epizódra kissé megfárad, a főszerepet már inkább viszi volt szomszédja, és ezzel túlzott hangsúlyt is fektettek az ügy utóéletére, mégsem kellőképp prezentálva azt, mert a tartalomszegénység végett kisebb vontatottság üti fel a fejét, a sztori és a tempó egyaránt kisiklik, amit azzal lehetett volna elkerülni, ha az utolsó három epizódot, kettőbe gyúrják.
Ezen pár apróságon kívül nehéz felróni bármit is, a színvonala végett pedig eltörpülnek hibái, nem is véletlen, hogy sikersorozattá vált és kiváló értékeléseket nyert, számomra viszont nem volt kellőképpen kielégítő a tartalom, mert ilyen terjedelembe még több érdekes momentum belefért volna, lehetett volna még inkább mélyére ásni a dolgoknak és nem háromnegyed távon megállni, illetve az sem ártott volna a széria számára, ha fajsúlyosabban szembesíti a nézőt a borzalmakkal (de, persze, ez veszélyes játék olyan tekintetben, hogy ne billenjen a mérleg nyelve a másik irányba, és úgy fest, hogy erre már nem volt kellő ambíció), de valahol húztak egy határt, aminek köszönhetően mindenki számára fogyaszthatóvá vált, de ennek ellenére hívnám fel a figyelmet - úgy, hogy én inkább az érzékenyebb csoportba tartozom -, hogy így is kell gyomor és idegrendszer hozzá, mert még ha csak szóban is hangzik el sok minden, a különleges formulával, amivel megalkották a filmet, teljes életszerűséggel, már-már kézzelfogható módon ábrázolja Dahmer életét, és mondhatni magát a gonoszt, és akad benne pár felkavaró jelenet is. De az igazán felkavaró a befejezésre érkezik, ami mind közül kiemelkedik, hogy egyesek üzleti perspektívákat találtak személyében, és rajongótábora alakult ki a szörnyetegnek...
Elsősorban a thriller műfaj kedvelőinek, a téma után érdeklődőknek, nagyon erősen ajánlott a sorozat, másodsorban pedig mindenki számára, aki benevezne egy igencsak különleges hangulatú, feszült, hátborzongató és lebilincselő történetre, amit csak még borzalmasabbá tesz, hogy sajnálatos módon megtörtént. A maga nemében páratlan alkotássá állt össze.
Műfaj: thriller
Műsoridő: 10X46-64 perc
Debütálás: 2022.
Rendező: Jennifer Lynch, Paris Barclay, Clement Virgo, Gregg Araki, Carl Franklin
Forgatókönyv: Ian Brennan, Ryan Murphy, David McMillan, Reilly Smith, Janet Mock, Todd Kubrak
Főszereplők: Evan Peters, Richard Jenkins, Molly Ringwald, Niecy Nash, Michael Beach, Colby French, Michael Learned
Zerko
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése