Egy retro gyökerekkel rendelkező filmhez, retro játékmenet dukál, legalábbis így gondolkodhatott a Teyon csapata, és ezzel alapvetően nem is lett volna semmi probléma, sőt, komoly potenciállal rendelkezett volna a Rambo trilógia rajongóinak szemében, de mégsem így lett.
A magyarázat egyszerűen is leírható, mert alapjaiban hibádzik a játékmenet.
Az alapgondolat, hogy egy rail shooterbe ültessék a filmtrilógiát, kivételesen jól cseng, nem csekély színt vihetett volna az akciójátékok palettájába, csak számos hiba csúszott a számításba, oly mértékben, hogy belekezdeni is nehézkes a sorolásukba, de elegendő 1 órát is eltölteni a játékkal, hogy annyira emlékezetes idegroham törjön az emberre, hogy legmélyebb álmából felébresztve is sorolni tudja, miért nem jó játék a Rambo: The Video Game, azonkívül, hogy a fantáziadús címe is már sokat sejtet.
Az alapgondolat, hogy egy rail shooterbe ültessék a filmtrilógiát, kivételesen jól cseng, nem csekély színt vihetett volna az akciójátékok palettájába, csak számos hiba csúszott a számításba, oly mértékben, hogy belekezdeni is nehézkes a sorolásukba, de elegendő 1 órát is eltölteni a játékkal, hogy annyira emlékezetes idegroham törjön az emberre, hogy legmélyebb álmából felébresztve is sorolni tudja, miért nem jó játék a Rambo: The Video Game, azonkívül, hogy a fantáziadús címe is már sokat sejtet.
Előrebocsájtom, hogy aki az elhangzottak ellenére is kőkeményen rambózna, és veszi a bátorságot egy próbakörre, az tárazzon be billentyűzetből, egérből és kontrollerből, mert a játék minden elemében pusztítani fogja a ráfanyalodó idegrendszerét. Első nekifutásra már a prezentáción szörnyülködhetünk egy sort, ami hozzávetőleg 10 évvel ezelőtt még pofásan festett volna, csakhogy a jelenben élünk, és a kettő így nincs szinkronban egymással. Rég állt módomban ennél ocsmányabb játékot szemrevételezni, ami az akció közben még csak-csak elviselhető lenne, de az átvezető filmeken hol szörnyület lesz úrrá rajtunk, hol pedig visítani fogunk a röhögéstől.
Persze a hanghatások terén sem kell jobbra számítanunk, a bődületesen gagyi szinkrontól kezdve, generációkkal elmaradó hangeffektekig bezárólag minden fogja irritálni dobhártyánkat, hogy sebesen keresgéljük az elnémítás gombot. Kizárólag a zenei aláfestés tud némi hangulatot vinni a játékba, ám ez inkább a film érdemét szolgálja.
Ilyen technikai malőr után még mindig lehetne egy játékmenetében élvezetes produktummal dolgunk, csak sajnos a színvonal végigkíséri a játék minden mozzanatát. A kalandvágyó veteránok gondolkodás nélkül fognak a normál (ne adj isten a nehéz) szintre kattintani, hogy pár perc és egynéhány szétcsapkodott egér elteltével visszavonulót fújjanak és a könnyű szintet vegyék célba, feltéve, ha kitart még a játék megismerésének vágya, mert onnantól kezdve, hogy azt kifizettük, az mindent igyekszik elkövetni, hogy az életben ne akarjunk még hallani sem felőle többet, ugyanis nincs annál rosszabb, mint amikor sorozatosan nem a saját hibánkból kifolyólag halálozunk el egy játékban.
Bármit képes elkövetni a program, hogy Johnny-t holtan, a játékost pedig idegroncsként lássa, ilyen a sebesüléskor rángatózó célkereszt, ami alaphelyzetben sincs soha nyugalomban és örökkön cirkál a képernyőn, mintha Rambo hányingerrel küszködne, de ehhez párosul egy aktív újratöltési rendszer is, ami újabb lépés a kényszerzubbony felé vezető úton, ugyanis a Gears of Warból átemelt szisztéma, itt közel sem funkciónál olyan kézre állóan. A töltés gombot megnyomva, egy körben forgó mutatót kell a lehető legjobb pillanatban megállítanunk, ahhoz, hogy normál, vagy extra tárat kapjunk, ellenkező esetben Johnny türelmetlenül babrálni kezd a fegyverrel, a játékos az egeret veri az asztalhoz, és töltény pedig alig kerül a tárba, hogy egymás utáni láncolatban ezt ismételgessük még jó párszor.
Rendelkezésre állnak fedezékek is, ahova ilyen esetekben húzódhatunk, ám egyfelől egy-egy ellenfél ide is bepofátlankodik, másfelől sok helyen egyáltalán nem lelhetőek fel, minek következtében egy megtermett céltáblát fogunk nyújtani az özönlő katonák seregeinek, miközben az aktív újratöltést ismét mellényomjuk, újabb egeret bontva ki a csomagolásából.
Persze a billentyűzetet sem fogjuk érintetlenül hagyni, legalábbis a wasd gombokat minimum kiugrasztjuk a helyükről, ugyanis a fedezékhasználaton túl, az akció közben felbukkanó QTE szekvenciákért is ezek felelnek, de vannak olyan az izgalomban kevésbé dúskáló pályák, melyek teljes egészében erre épülnek, a játékosnak a szerepe pedig arra redukálódik, hogy tűkön ülve várja az újabb felbukkanó gombot. Kedvencem mégis a gránáthajítás, mert mire Rambo méltóztatna azt a távolba eldobni, már szitává lőtték, és ismét felharsan fülünkbe a Johnny üvöltés, aminél már csak az It’s over Johnny felirat tud mókásabban hatni, hogy néha-néha felüdüljünk pár pillanatra a tömény stressz közepette, elvégre mégiscsak fizettünk a játékért.
Persze a billentyűzetet sem fogjuk érintetlenül hagyni, legalábbis a wasd gombokat minimum kiugrasztjuk a helyükről, ugyanis a fedezékhasználaton túl, az akció közben felbukkanó QTE szekvenciákért is ezek felelnek, de vannak olyan az izgalomban kevésbé dúskáló pályák, melyek teljes egészében erre épülnek, a játékosnak a szerepe pedig arra redukálódik, hogy tűkön ülve várja az újabb felbukkanó gombot. Kedvencem mégis a gránáthajítás, mert mire Rambo méltóztatna azt a távolba eldobni, már szitává lőtték, és ismét felharsan fülünkbe a Johnny üvöltés, aminél már csak az It’s over Johnny felirat tud mókásabban hatni, hogy néha-néha felüdüljünk pár pillanatra a tömény stressz közepette, elvégre mégiscsak fizettünk a játékért.
Apróságnak számít ezek után, hogy olyan ellenfelekkel is fogunk pepecselni, akik csak néha-néha bukkannak fel fedezékeik mögül, vagy nem tudjuk, hogy éppen ki lő bennünket, mert teljesen beleolvadnak környezetükbe, esetleg annyira távolról képesek ilyen precíziós sorozatokat leadni, hogy alig látszódnak, de ezzel el is érkeztünk a különdíjra érdemes bakihoz, hogy a játék nélkülözi a rail shooterek elemi összetevőjét, a dinamikát. Tökéletesen kiérződik, hogy a készítők még az életükben nem játszottak egy darab műfajon belüli játékkal sem, hisz minden szegmense szembe megy a dinamikus összecsapások szabályaival, és nem hogy kiesünk a ritmusból a hibák végett, hanem a játék egyenesen nélkülözi azt, és csupán egymásra vannak hányva a helyszínek, a kameramozgások és az ellenfelek felbukkanásai.
A Rambo trilógiát, összesen 16 pályában dolgozza fel a játék, ami elsőre szépnek tűnik, ám a gyakorlatban legfeljebb 5 óra alatt a végére érünk, ha türelmünk kitart addig, főleg az utolsó direktbe szívatós pályán, ahol már az összes ellenfél típus áradatával kell szembenéznünk, miközben a program fukarkodik a checkpointokkal. Egy-egy szint végeztével megtekinthetjük érékelésünket, majd pedig a bezsebelt tapasztalati pontokon különféle skilleket vásárolhatunk a szintlépések alkalmával, melyek folytonos tápolása elengedhetetlennek számít, bármely nehézségi szintet választottuk is. Ezek között találunk olyat, ami a bekapott sebesülést redukálja, lőfegyvereink sebzését vagy gránátjaink számát növeli, de újabb cellákat is vásárolhatunk ahhoz a méterhez, mely Rambo dühéért felel. Ezt aktiválva, Johnny bepipul, és üvöltve szórja a lőszert ellenfeleire a besárgult képernyőn (ne kérdezd, nem tudom miért pont sárga), minden egyes leszedett zsoldosért életerőt visszatöltve, ami a gyakorlatban már megint kissé röhejesebben hat, főleg, ha az őrület közben becsúszik egy elrontott tárazás is.
Amennyiben tényleg kitartó és kíméletlen harcosokká sikerült válnunk, akkor perköket is zsebre vághatunk, melyek funkciója létszükséglet, hisz olyan képességek birtokába juthatunk, mint a fejlövést életerővel jutalmazó perk, a fedezék mögötti töltés esetén +20% töltényt kapunk, vagy a minden második újra tárazásnál automatikusan perfektet adó képesség, a sok egyéb lehetőség mellett, amihez már nem feltétlenül fogunk eljutni, csakúgy, mint Trautman kihívásai esetében. Ez utóbbiak különféle challengeket tartalmaznak, melyeket a pályákon nyithatunk meg a minél perfektebb teljesítés jegyében, újabb, a küldetések előtt összeállítható arzenálba megnyitható fegyverekkel gazdagodva.
Igazság szerint még a legnagyobb Rambo filmkedvelőknek sem merném ajánlani a játékot, annak ellenére sem, hogy olyan legendás jelenetek köszönnek vissza benne, mint a rendőrőrs teljes felaprítása (bizonyos épületeket le tudunk zúzni, de csak azt amelyiket a fejlesztők is úgy gondolták), a robbanótöltettel felszerelt nyílvesszők bevetése, a dzsungelben lopakodás, vagy az afganisztáni fogolyszabadítás, amivel mind csak az az óriási probléma, hogy kivitelezés terén, cefetül elhasal.
Egy kötött pályán, automatikusan mozgó rail shooter esetében, nagy hangsúly van a finomra csiszolt, dinamikus játékmeneten, ami a Rambo esetében mit sem segítene, hisz alapjaiban hibás az egész játékmenet, rosszul kivitelezett elemekkel, és a játékba abszolút nem illő megoldásokkal, amit még egy-egy bug is képes tovább színesíteni.
Egy kötött pályán, automatikusan mozgó rail shooter esetében, nagy hangsúly van a finomra csiszolt, dinamikus játékmeneten, ami a Rambo esetében mit sem segítene, hisz alapjaiban hibás az egész játékmenet, rosszul kivitelezett elemekkel, és a játékba abszolút nem illő megoldásokkal, amit még egy-egy bug is képes tovább színesíteni.
Nagyon örültem volna, ha ez jól sül el, mert vevő lettem volna a retro gyökerekkel rendelkező film, retro játékmenettel bíró feldolgozására, de ami megvalósult, az szégyen a filmre, a készítőkre és a jogtulajdonosokra nézve egyaránt.
3 pont
Műfaj: rail shooter
Megjelenés: 2014. (PC, Xbox 360, PlayStation 3)
Fejlesztő: Teyon
Kiadó: Reef Entertainment
Zerko
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése