A Street Fighter által felfuttatott, majd a Mortal Kombatnek köszönhetően még sikeresebbé váló verekedős játékok műfajában, mások is ki szerették volna hasítani a maguk szeletét, aminek köszönhetően meglévő, régebbi franchise-ok szálltak be a ringbe, főleg amikor már kimerülőben voltak az ötletek egy évek óta futó szériánál. Ezek közé tartozott a Teenage Mutant Ninja Turtles is, ami a kellemes emlékek ellenére is egy felemás alkotás volt, leginkább tartalmi hiányosságai végett.
A ’80-as évek végén, ’90-es évek elején dübörgött igazán a TMNT széria, mind a képregények, TV sorozatok és a videojátékok piacán élve fénykorát, csakhogy a játékok is eljutottak egy olyan szintre, amikor már nehéz volt bármit is feldolgozni a meglévő sztori keretein belül, így egy az eddigiekben a sorozat által még ki nem próbált műfajú epizód érkezett a Tournament Fightersszel.
Tette ezt egy nagyon szépen kimunkált grafikával, alaposan kidolgozott harcrendszerrel, ahol minden teknőst és egyéb hőst a rájuk jellemző képességekkel ruháztak fel a fejlesztők, igényes zenei aláfestéssel és remek hangeffektekkel felvértezve. A történet az intro és az arcade mód záró képsoraira volt redukálva, aminek középpontjában Shredder állt, aki a teknőcöket egy utcai küzdelemre hívja, hogy összemérjék erejüket.
A játék egy nagyon jó darabot képvisel a mutáns teknősök szériájában, ám egy nagyon gyenge pontja mégis akadt, az pedig a roppant szolid karakterkínálat, ami alaposan alávág egy verekedős játéknak. A palettán csupán a négy teknőc, Casey Johns, Hothead a sárkány, és Shredder szerepeltek, más kiemelkedő karaktereknek, mint Rocksteady vagy Bebop, nem adván helyet, és ez egy roppant fájó pontot jelentett a képregény és rajzfilm széria kedvelői számára.
Ezt kompenzálta viszont - a már említett igényes tálalás mellett -, hogy a harcrendszer részletekbe menően ki volt dolgozva, lényegében három szintre osztályozva a mozdulatokat, amíg az alap támadások ugyanazok voltak minden karakternél és csak minimális eltérések akadtak, addig a nehezen előhívható egyedi támadások, mind az adott szereplőre jellemző mozdulatot jelentettek, és ezen felül akadt a legnehezebben megnyitható speciális támadás, mint Casey jéghoki ütős csapása, Zúzó pengés kaszabolása, vagy Hothead tűzokádása.
Ezeket kizárólag a véletlenszerűen a pályára belebegő Szecska mester által elhajigált power up gömb felszedésével lehetett előcsalni. Aki a labdát megkaparintotta, az egy brutális támadást vihetett be ellenfelének, persze, ha ismerte az előhívó gombkombinációt és azt sikeresen le is tudta zongorázni.
Ezeket kizárólag a véletlenszerűen a pályára belebegő Szecska mester által elhajigált power up gömb felszedésével lehetett előcsalni. Aki a labdát megkaparintotta, az egy brutális támadást vihetett be ellenfelének, persze, ha ismerte az előhívó gombkombinációt és azt sikeresen le is tudta zongorázni.
Összesen három opció állt rendelkezésre, belevághattunk az arcade játékmódba, amiben a ranglétrát megmászva kellett elpüfölni mindenkit, elnyerve a történet puritán befejezését, ennek hátulütője a sztori szempontjából, hogy furcsa módon a másik három teknőcöt is el kellett kalapálni, viszont ekkor érhettünk a játék feléhez, ahol egy időre szabott kihívás tárult a játékos elé, amiben sebes tempóban kellett a falakat szétpüfölni a minél magasabb pontszám fejében, a pálya végére érve további bónuszpontokat szerezve.
Természetesen a másik két opció az egy-egy meccset jelentő összecsapás képezte a gép, vagy egy másik játékos ellen. Sajnos a pályák is egy roppant szolid kínálatban kaptak helyet, az utca, csatorna, kalóz bár mellett egy éjszakai szint akadt még, aminek hátterében a Szabadság szobor áll, a szerény választékot viszont kompenzálta, hogy nagyon szépen és részlet gazdagon kimunkált, hangulatos helyszínekről volt szó.
A játék ellátogatott Mega Drive és SNES platformokra is, melyek nem feltupírozott grafikájú portokat takartak, hanem mind történetükben, mind pedig a szerepeltetett karakterek és pályák tekintetében is egy teljesen más játékot jelentettek, így esett meg, hogy a három platformra, három teljesen különböző játék érkezett.
A nagyon szép grafika, dallamos zenék és aprólékos kidolgozottság mellett, csupán egyetlen, de óriási hibája volt a Teenage Mutant Ninja Turtles: Tournament Fightersnek, az pedig a tartalmi hiányosságát jelentette, bőven elfért volna még 3-4 karakter és 2-3 pálya, amivel már egy kiemelkedő alkotásnak lehetett volna tekinteni, így viszont csupán a képregény és rajzfilmsorozat kedvelői számára jelentett élvezetes szórakozást, erős hiányérzettel párosulva. Mindezek ellenére napjainkra, igen borsós áron lehet hozzájutni a kazettákhoz, melyek 40.000 forinttól, egészen 350.000 forintig terjedően szerezhetőek be, állapottól függően, remekül példázva, hogy milyen színfoltot jelentett a kibontakozó verekedős játékok palettáján.
Műfaj: verekedős
Megjelenés: 1994. (NES), 1993. (SNES, Sega Mega Drive)
Fejlesztő: Konami
Kiadó: Konami
Kapcsolódó olvasmányok:
Harci teknőc - Teenage Mutant Ninja Turtles arcade (1989)
Ninja teknőcök - TMNT teszt
Kapcsolódó olvasmányok:
Harci teknőc - Teenage Mutant Ninja Turtles arcade (1989)
Ninja teknőcök - TMNT teszt
Zerko
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése