Elvették Willamette városát, elvették Las Vegast, így az emberek ki vannak éhezve a bosszúra, hogy az új kaszinó fővárosban, Fortune City-ben rendezzenek motoros viadalt, a legtöbb élőholtat lekaszabolót bajnokká avatva, de a hirtelen jött véletlen közbeszól, és zombik ezrei lepik el a várost, hogy újabb áldozatokat szedjenek.
Minden fejlesztőnek nehéz dolga akad, amikor egy folytatást kell készíteni, egyfelől ha megél egy újabb epizódot az adott cím, az azt jelenti, hogy elődje sikeres volt, és erre kellene rálicitálni, ugyanakkor belelép a 22-es csapdájába, mert a bevált receptet nem lehet megpiszkálni, mivel annak beláthatatlan következményei lehetnek.
Mi maradt hátra, hogy egy tisztességes második epizódot lehessen a közönség elé tárni? Mindent szebbé és nagyobbá tenni, egy-két olyan plusz tartalommal, vagy funkcióval megspékelve, ami az előzőből kimaradt az idő hiányában, vagy fel sem merült a gondolata.
Az első résznek sem a történet jelentette a főbb alkotóelemét, hogy egy kivételesen jó játék jöjjön létre, mégis érdekesebb volt, mint a folytatásban, ahol a zombi incidensért Chuckot teszik felelőssé, akinek három napja van, hogy kellő bizonyítékokat begyűjtve tisztázza magát a vádak alól, és ehhez, ha nehézkesen is, de segítőtársakra lel, hogy kibogozzák a háttérben zajló összeesküvést, ami jóval magasabb szintre nyúlik, mint amit elsőre sejtettek. Sajnos elég vontatottan indul a sablonos párbeszédekre építkező, sablonos karaktereket felvonultató sztori, és csak a vége felé kezd beindulni, a nagy lagymatagság közepette annál nagyobb meglepetésekkel, de főképp izgalmas boss harcokkal szolgálva.
Ugyanis a korábbi epizódhoz hasonlóan jelen vannak a pszichopaták, akikbe úton-útfélen belebotlunk, és őrülettől vezérelve esnek Chucknak, de ezt teszik sokkal kifinomultabban, mint korábban. Az első részben is mindegyiküknek megvolt a maga mozgásrepertoárja és ki kellett ismerni őket a legyőzésükhöz, ezúttal viszont ez fokozottan igaz, és puszta vagdalkozással, nagyon hamarjában rossz véget ér a küzdelem. Ugyanez a már említett boss harcoknál, a kiismerés, kitérés és lecsapás szentháromsága elkerülhetetlen recept, hol könnyebben, hol pedig nehezebben használható módon, de mindig hasznunkra válhat, ha választékos arzenállal rendelkezünk az elsőre ismeretlen bestiákkal szemben.
A lényeg továbbra is változatlan maradt, egy terebélyes játszóteret kapunk, ahol ezerféle eszköz áll rendelkezésre, hogy a zombikat elpusztítsuk, vagy éppen elszórakozzunk velük, és itt lép be a képbe az egyetlen, de komoly újítás, hogy a begyűjtött tárgyak egy része kombinálható a munkapadoknál, így ezekből még pusztítóbb fegyverzetet hozhatunk létre, tovább fokozva a játék nyújtotta szabadságot és a temérdek lehetőséget. Hisz hiába a szorító idő, a Dead Rising óriási szabadságot kínál a játékos számára a terebélyes területével, számos felfedezni valójával és a rengeteg bevethető, sokszor tréfás eszközzel és lehetőséggel, de ez inkább a második végigjátszásra igaz, amikor már karakterünk elért egy combosabb szintet, ami végett több az életereje, gyorsabban mozog, több tárgyat vihet magával, több speciális mozdulattal rendelkezik, és megnyitottunk kellő számú kombó kártyát, hogy elkezdjük összebuherálni a képen szereplő csodafegyvereket.
Kezdésnek a baseball ütőt kiverhetjük szögekkel, hogy a zombik még inkább megérezzék a suhintását, bokszkesztyűt kombinálhatunk pengékkel, rögbi labdát gránáttal, hogy ne csak megkólintsa a csoszogót, hanem cafatokra is szedje. Egy kalapácsból és tűzoltó fejszéből már négyoldalas támadófegyver faragható, de akadnak itt olyan ínyencségek is, mint a vízipisztoly és benzineskanna elegye, ami már lángszóróként üzemel, a tolószék gépfegyverekkel felszerelve Blitzkrieg néven, de építhetünk a tolókocsiból elektromos széket is, más eszközökből pedig penge, vagy lándzsavetőt, de a fűnyírót beszerelhetjük több helyre is, hogy még kreatívabb formában peregjen a megölt zombikat számláló kijelző.
Amiből szükség is lesz azok számára, akik nekihasalnak a díjaknak, mert önmagában tartalmas a játék a maga 13-14 órájával - ezúttal rugalmasabban kezelve a végjátékot, magunk dönthetünk annak időtartamáról, de ismét időkorláton belül -, ami garantál egy újabb végigjátszást, hogy a csupán kóstolgatott lehetőségekbe alaposabban is belevesse magát a játékos, mert a hardcore nehézségi szint az maradt, és örülhetünk, ha elsőre a sztori végére tudunk érni, nemhogy a túlélőket menekítsük ki szorult helyzetükből, akik jelentős mértékben javított intelligenciával vannak jelen, már-már túl könnyűvé faragva megmentésüket.
A különféle díjak levadászásával pedig már nehéz megbecsülni az összjátékidőt, mert az időkorlátok végett, újabb és újabb végigjátszást követelnek, amire vevő is lesz a játékos a továbbra is páratlan élmény végett, amíg a többjátékos oldalon a Terror of Reality fogadja, ahol különféle eszközök és járművek igénybevételével kell minél több zombit lekaszabolni egy arénában, hogy a legmagasabb pontszámot elérő játékos kerüljön ki bajnokként. Ennyi tartalom mellett is hagy azért keserű szájízt, hogy eltűnt a végtelenített mód, ahol szabadon kóricálhattunk az első rész plázájában, a többi túlélővel megküzdve az élelmiszer készletekért, mert a fertőzöttség végett, folytonosan apadt a főhős életereje. Na, ez sajnos nincs.
Viszont ami van, annak helyet is kell nyújtani, ezért egy sokkal terebélyesebb helyszín, egy komplett város ad színteret a tombolásnak, ami persze nem különbözik felépítésében az előző rész plázájától, így áruházak sokasága, park, tér, és az újdonságnak tekinthető kaszinók vannak jelen, félkarú rablózára és pókerezésre is lehetőséget biztosítva, ha van erre bárkinek is ideje a feszült tempó mellett. Ami viszont szembeötlő, hogy sokkalta kevésbé jellegzetesek a helyszínek, kevésbé karakteresek és térnek el egymástól, mint az első rész plázája esetén, és éppen ezért kell egy komplett végigjátszás, mire a játékos el tud tájékozódni, a mondhatni fantáziátlan színtereken, főleg, amikor kaszinó, kaszinót követ, csak más tematikával.
A látványvilág javulása külön megér pár szót, mert jelentős mértékben szebb lett a grafika, sőt a játékot előkotorva a polcról, azt kellett tapasztaljam, hogy roppant időtálló alkotásra sikeredett a prezentáció tekintetében, a játékmenet pedig főképp megállja a helyét. Nem csak szebb lett a külcsín, de a zombik is jelentősen változatosabbak lettek, lényegesen több formában fordulnak elő (új fajtát is felvonultatva), de emellett még tömegesebben is vannak jelen, teljes egészében beterítve a messzibe vesző látóteret. Sajnos ezzel arányosan a töltési gyakoriság és idő is megemelkedett, kényelmetlenül sokra, főleg, amikor érthetetlen módon két átvezető film között is előkerül a loading vérpaca a képernyő sarkában, miközben a háromféle tippet olvasgathatjuk.
A Capcom biztosra ment és a bevált recepthez nyúlt, kaptunk egy sokkal nagyobb, sokkal szebb játékot, amibe még minimális, de lényeges újítás is belefért, és ahhoz, hogy a Dead Rising 2 egy nagyon jó játék legyen, nem is volt másra szükség, hisz az alapok beton stabilak, és páratlanul szórakoztatóak még mindig, viszont kár a végtelenített módért - amiért cseppet sem kárpótol a Terror is Reality -, és legalább annyira a lagymatag sztoriért. Első rész, újracsomagolva.
8 pont
Műfaj: külső nézetes horror sandbox akció
Megjelenés: 2010. (Xbox 360, PlayStation 3, PC) 2016. (PlayStation 4, Xbox One)
Fejlesztő: Blue Castle Games
Kiadó: Capcom
Zerko
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése