Új világrend - Wolfenstein: The New Order teszt

Nagy-Britannia elbukott, a Szovjetunió összeomlott, utolsónak az USA maradt talpon, mígnem a New Yorkra dobott atomfegyver pusztítását követően kapitulált és a nácik megszállták, hogy a csillapíthatatlan agresszor Ázsiára vesse magát.

Már nagyon rég óta, a 2001-es Return to Castle Wolfenstein óta kiadta kezei közül az id, a cég karrierjét megalapozó szériát, csupán felügyelve és közreműködve a munkálatokban, aminek ellenére igazán remek alkotások születtek és őszinte panasz nem hagyhatta el egyetlen Wolfenstein rajongó száját sem. Ezúttal sincs másképp és az id-t felvásároló Bethesda a svéd MachineGames számára passzolta át a címet, amíg a műfaj alapjait lefektető csapatnak nagyobb szabású projekten kellett dolgoznia, meghagyva a számukra, hogy a sztori vonal és a környezet újítása végett, alaposan csavarni kell egyet az eseményeken, egyben hátrahagyva a II. világháború lerágott csontjait.

A kiadó és fejlesztő páros pedig gondolt egy merészet, eljátszott azzal a gondolattal, amit a történészek nagyon nem kedvelnek, azaz a „mi lett volna ha” felütéssel a Németek fegyverkezési technológiája éles fordulatot vesz, és ők jutnak elsőként a nagyhatalmak közül atomfegyverhez. Nincs kérdés, hogy mi lett volna, és ezt az alternatív történelmet írja meg a Wolfenstein: The New Order, méghozzá mesteri módon építve a náci halálgépezetet a hatvanas évek környezetébe, amikorra a birodalom óriásivá duzzadva igázza le a megmaradt, utolsó ellenálló nemzeteket, új, faji alapon nyugvó világrendet alakítva ki.

Azt, hogy mennyire is építették fel következetesen az alternatív múltat, és miért közkedvelt fő gonoszai a filmeknek, könyveknek és játékoknak egyaránt a nácik, arról a cikk után sűrítek egybe egy összefoglalót azok számára, akik nem kívánnak több ezer oldalakat fellapozni a történelem hasábjaiból, egyelőre legyen elegendő annyi, hogy a Svédek ügyesen játszottak el a gondolattal, az újságcikkekből összeszedegethető infómorzsákból megtudhatjuk, hogy miként alakult az elmúlt 14 év, amíg B. J. Blazkovicz kómában feküdt a Deathshead kastélya ellen indított ’46-os ostrom után, ugyanis a háború kissé elhúzódott a Németek egyre brutálisabb fegyvereinek köszönhetően, a birodalomba betörő Amerikai és Angol szövetséget visszaverve, majd sebes tempóban kiszorítva Európából, amit Hitler továbbra is az említett tudósnak, Totenkopfnak köszönhet, aki sikeresen túlélte anno az ellene intézett támadást a léghajón, még a mezei Wolfenstein címre keresztelt epizódban.

Külön tetszett, hogy szó sincs a korábbi események leradírozásáról, rebootról, éppen ellenkezőleg, egy az időben nagyot ugró folytatást kaptunk, amiben még régi szereplők is visszatérnek a főhősön kívül, közvetlenül az említett epizódba szőve a további cselekményt, és mivel a történet nagyobb hangsúllyal van jelen, mint bármikor is, ezért a játékmenet is kapott egy drasztikus átalakítást, és gondolok itt elsősorban a kalandjáték elemekre, amikor komolyabban elmélyülhetünk a környezet felfedezésében, bár elsőre furcsán hatott, mégis remekül működik, de  összességében véve túl sokszor kerül sor szöszmötölésekre, ahelyett hogy a forró ólmot szórnánk a fekete zubbonyosokra.

Félreértés ne essék, jelentős mértékben túlsúlyban van az akció, csak az ide-oda császkálás, felderítés és tárgyak keresgélése, azért megtöri az akció sodrát, de a történet megkövetelte ezek jelenlétét, hogy átadja azt a masszívan jelen lévő légkört, amit a III. Birodalom uralma teremtett, az orwelli világ beteljesedése, ahol egy rossz mozdulat is elegendő, hogy koncentrációs táborba kerüljön a delikvens, megismerve a halálon is messze  túlmenő borzalmakat. A zsarnoki elnyomás, a szenvedés és halál minden másodpercben benne van a Wolfenstein atmoszférájában és B. J.-vel karöltve lélegzi be a játékos, így járhatunk be a kaland elemek révén náci börtönt, koncentrációs tábort és a maréknyi ellenállás búvóhelyét, amíg az akció olyan színterekre kalauzolja a játékost, mint az elmegyógyintézet, laboratóriumok, katonai bázisok, maga a nagybetűs kastély, vagy éppen a Hold bázis, ahol 1960-ra már kifeszítve „lobog” a horogkeresztes zászló a német technológiai fölénynek köszönhetően, ami nem átall még gigászi méretű lépegetőket sem kitermelni, hogy főellenfelekként szolgáljanak, amíg mezei ellenlábasaink a kiválóan megtervezett küllemű bakák különféle változatai, robotkutyák panzerhund néven, drónok, vastagon acélozott robotok és Deathshead kreálmányai, az élőholtakat ismételten mellőzve, de minduntalan valami újdonsággal szolgálva.

Az akció rész viszont kiválóan működik, annak ellenére is, hogy a legnagyobb újítás a dupla fegyverhasználatot jelenti, akár a nagyobb mordályokból is kettőt ragadva fel a sebesebb lőszerkészlet kiürítésére, de azért megkaptuk a becsúszásos támadások lehetőségét is, egy ügyesen összerakott, a falhoz tapadó fedezékhasználattal karöltve. Ezúttal az akció, az tömény akció, százával kilőtt ólommal és látványos elemekkel fűzve egymásra a killeket, mellőzve azt a taktikai vonalat, amit a 2009-es epizód művelt a Veil használatával, helyette inkább a lopakodásnak engedve teret. Egy-egy akció orientált helyszíntől eltekintve, szabadon választható a lopakodás és csendes gyilkolás művészete is, az őrök háta mögé settenkedve végezhetünk velük késsel, hangtompítós pisztollyal vagy a távolból likvidálva a járőröket mesterlövészpuskával, aminek az elsutázott kialakítása végett, egyetlen taktikája van csupán: amint belépsz a pályára, gondolkodás nélkül indulj és szedd le sorjában késsel az ellenfeleket, mert a járőrözés scriptje egyből beindul, a katonák elhelyezkedése pedig az azonnali cselekvésnek kedvez, azaz az első pillanatban megindulva lehet szép sorjában leszedni mindenkit, mert utána már forgolódnak minden irányba, az pedig B. J.-nek nem jó, mert a roppant gyenge mechanika végett az őrök észreveszik akkor is, ha nem kéne - majd riadót fújnak -, máskor pedig csak nyomják a „was ist los”-t és haladnak tovább, a heverő holttestekre persze ügyet sem vetve, így azokkal végképp nem kell foglalkozni, bár nem is lehet.

A probléma, hogy pár helyen erőltetve van ez a gyengén muzsikáló lopakodás, és csupán tőrünkre hagyatkozhatunk, de ha kiszúrnának a bakák, sincs gond, mert vagy sikerül megkéselni őket, vagy jöhet egymás nevetséges módon zajló ütlegelése, a fő borzalom benne, hogy mindezt fapofával, rezzenéstelen arccal művelik, még akkor is amikor üvöltenek, ajakszinkron nélkül. Az előnye, hogy félelmetesen képesek hatni a náci droidok, ahogy robotszerűen, merev ábrázattal közelednek az ember felé, az életnek a legapróbb jelét sem adva, de erős a gyanúm, hogy ez bizony nem direkt lett így. Mindezek ellenére nagyon is élvezetes tud lenni a lopakodás és csendes gyilkolászás, főleg, amikor egy komplett határállomást sikerül likvidálni anélkül, hogy bárkinek szemet szúrt volna, márpedig nyílt terepen könnyű lebukni, bár ez a nehézségi szint függvénye is.

Mindezek összességéhez tartozik egy fejlődési rendszer is, hisz hiába volt B. J. veterán, harcedzett nácigyilkológép, 14 évnyi vegetáció azért hazavágta az agytekervényeit, így folyamatosan fejlődik az arzenál használatával teljesített feltételekkel, ami egy újabb perket ad hozzá Amerika kapitányunkhoz - a történetet néha nevetségessé téve az elpusztíthatatlanságával -, összességében egy remekül muzsikáló rendszert alkotva, ahol az akciódús részeken, remekebbül muzsikál, mint bármelyik epizód, egy még magasabb szintre emelve a Wolfenstein élményt, mondhatni megragadva a velejét a fogalomnak és definiálva, hogy mit is jelent egy belső nézetes akciójáték, ezen felül visszaidézve a klasszikus rejtekhelyeket és gyűjtögetni valókat, maximális tisztelettel adózva az elődök előtt, még a Wolfenstein 3D első pályájának is helyt adva…

A sztori egy ponton válaszút elé állítja a játékost, aminek következményeként kétfelé ágazik a történet hamarjában, de különbséget csak roppant minimálisan mutatva, még mielőtt bárki beleélné magát, mint ahogy én voltam vele. Az eltérés, hogy a zárfeltörés helyett az elektromos kapcsolók kábeleinek összeérintését kapjuk, így különféle elzárt területekhez és szekrényekhez juthatunk hozzá, alkalomadtán egy kisebb alternatív útvonalat nyújtva, melyeken felül egy mellékszereplőnek az eltérése mutat csak változást (a megmentett személyen kívül), de ennek ellenére bizton nem egyszer fogja az ember végigvinni a játékot a számos felfedezni és gyűjtögetni való, de elsősorban a tömény akció végett, másutt a lopakodást izgalmába kóstolva, hogy az összes képesség struktúrát kifilézze, és így jó ideig el lehet lenni az elsőre 11-13 órás történettel, mert a MachinaGames nagyon helyesen csak a - nem egy helyütt lenyűgöző és grandiózus jeleneteket felvonultató - kampányra koncentrált, így multi részleg nincs.

De, ha csak a kampányra, akkor az sikerülhetett volna még jobbra. A lopakodás esetlensége, majd a ráerőszakolása a játékosra, a scriptek alatt gyenge animációk, ajakszinkron hiánya az üvöltő, fapofájú katonáknál, akik a lopakodós részeken T-800-asként közlekednek, valamint több helyütt kiérződik a „legyen ez is és az is benne” mentalitás, de mindenből csak egy kicsi és nem kellőképpen átgondolva és kidolgozva, mint az akció sodrát visszafogó lootolás, amit ’92-ben nem véletlenül vetett el Carmack és Romero. Ezek lennének a legnagyobb hibái a Wolfesntein: The New Ordernek, miközben egy remekbeszabott, néhol drámai történetet, egy részleteiben kidolgozott, minden sejtjében lüktető atmoszférájú világot és stílusos játékot kapunk, amiben nagyon jól működik a pergős akció, fejlődési rendszerrel és remek fegyverekkel (a megszokott paletta, egyedi küllemmel, amin felül akad egy a fémhálók és lemezek átvágására szolgáló lézer is) megtámogatva, amire egy nagyon szép, csupán részleteiben hibádzó prezentációt húztak, fokozva a helyszínek kreatív kialakításával és a töményen jelenlévő Wolfenstein hangulattal, mely utóbbit remekül csípték el a fejlesztők. Amit viszont sajnáltam, hogy a hangeffektek nagyon halkra lettek kalibrálva és furcsamód nem lehet külön állítani ezek erejét. Arra viszont felhívnám a szülők figyelmét, a vörös, 18-as korhatárjelzés nem véletlenül díszeleg a dobozon, a játék nagyon beteg történetet ad elő a hitelesség kedvéért, csak annyira beteget, amennyire a Németek cselekedetei voltak.

Kiváló betekintés az alternatív történelembe és annak átírására a tipikusan, és már rég óta hiányolt, feszes tempójú Wolfenstein akció érzettel, a széria egyik legjobb darabját téve le az asztalra a MachinaGames, ami minden kisebb-nagyobb hibája ellenére is remek lett és szerethető. Akció kedvelőknek kötelező darab, kiválóan fognak szórakozni, miközben golyót röpítenek a náci seregek fejébe, de, aki kicsit is vonzódik a műfajhoz, tegyen vele egy próbát, mert mindenképp felejthetetlen alkotás.

8 pont

Műfaj: belső nézetes akció (FPS)

Megjelenés: 2014. (Xbox 360, Xbox One, PlayStation 3, PlayStation 4, PC)

Fejlesztő: MachineGames

Kiadó: Bethesda Softworks

Zerko 

Az örökös rosszfiúk

A történelmet csupán felületesen ismerők számára felmerülhet a kérdés, hogy miért is a nácik az örökös rosszfiúk, még a holokauszt ismerete ellenére is megfoganhat, hogy nem-e túlzás kissé, hogy a könyvek, filmek és videojátékok különösen kegyetlen és embertelennek ábrázolt fő gonosz szerepét osztják rájuk minduntalan, csak hát ez nem véletlenül van így, és a válasz roppant egyszerű, amit igyekszek minél tömörebbre besűríteni a sokrétűsége és a témában rejlő ezer oldalak ellenére is.

A Hitler által kirobbantott II. világháború volt az első európai méretű népirtás, a birodalmi területi törekvések és a náci párt tagjainak vagyongyarapítása mellett olyan ideológiák húzódtak meg, mint a fajelmélet - mondotta a cseh származású káplár, hogy csak a szőke, kék szemű árja az uralkodó faj, miközben kormányzatában sem sok ilyen akadt, de ettől még bőszen bólogattak rá a tömegek -, vagy a német élettér elmélet - a bolygót Németekkel, azaz árjákkal kell benépesíteni, ehhez pedig elfoglalt élettérre van szükség, valamint a világ germánjainak egyesítésére, a világháború kitörésére pár évvel már árja szaporító telepeket létesítettek, mivel Mengele iker, azaz klónozási kutatásai még gyermekcipőben jártak, eredményeit az USA használta fel a későbbiekben, mint sok egyéb német, csupán tervrajzok formájában létező haditechnikát -, központilag szervezett és irányított népirtást kezdeményezve az „alacsonyabb rendűek” elpusztítására, mely elsősorban az Európában nagy lélekszámban jelenlevő zsidók ellen irányult - már csak tetemes vagyonuk elkobzása végett is, magán és haditőke gyanánt -, másodsorban a cigányok és a négerek ellen, de különös figyelmet kaptak a szlávok (csehek, lengyelek, szerbek, ukránok, oroszok…), akiket Hitler és Himmler a zsidókkal egyenértékűen irtatott, akár a bevonuló német hadsereggel, akár a külön erre a célra létesített és elgázosító járművekkel vonuló Einsatzgruppékkal, akár az SS-szel, jobb esetben koncentrációs táborokba szállítva a zsúfolt marhavagonokon a nemkívánatosnak ítélt tömeget, hogy esetleg orvosi kísérletekre, vagy kényszermunkára válasszák ki őket az elgázosítás és a krematórium helyett. A "kultúra teremtő felsőbbrendűek" barbarizmusát remekül demonstrálja, hogy áldozataikból szappant főztek, lenyúzott bőrükből pedig könyvborítót és lámpaernyőt készítettek, koponyájukat levélnehezéknek használták.

A II. világháború közel 60 millió katonai és civil áldozatot követelt az emberi uralkodni vágyás, a kapzsiság és mohóság végett, Hitler olyan emberekkel vette körbe magát, akiket szintén ez motivált, ideológiáját osztották, és tervszerűen ki is tudták vitelezni azt. A náci halálgépezet évről évre egyre precízebben és gyorsabb tempóban hajtotta végre a nem kívánatos etnikumok kivégzését, minden olyan területen, amit megszálltak, intézményesítve a népirtást a háttérben működő kutatóintézetekkel a még hatékonyabbá tétel végett. Moszkva bevételét követően 50 millió szláv kiirtása volt beütemezve 20 éves időtartamra (1961), a halálgyárak fejlődésének ismeretében ez a szám jóval magasabb, akár a négy-ötszöröse is lehetett volna, amit a felmerülő éhezések (lásd a sztálini diktatúra kannibalizmusait) és nyomor csak tovább szaporított volna, miközben a németek be akarták népesíteni a bolygót.

Ez a lázálomszerű folyamat a Magyarokat sem kerülte volna el, Hitler cseppet sem szimpatizált velük, Meinkampf című könyvében, amiben elmebetegségét fejtegette, a szolganépek közé sorolta őket, mint az Ázsiaiakat (még a szövetséges Japánt is, aki a világ túlsó felében végezte a népirtást), egyik fejezetében a zsidókkal emlegeti egy mondatban őket, amikor Bécs városán fintorog. A legjobb esetben is a rabszolgasors várt volna a Magyarságra, amennyiben Moszkva elbukik és nincs az amerikai partraszállás, de a német élettér elmélet megkövetelte volna idővel a Magyarok kiirtását is, már csak a gazdag természeti kincsei végett, a Szovjetunió lerohanása pedig remekül példázta, hogy Hitler miként bánt a szerződéses szövetségeseivel (persze a kassai bombázás [országunk háborúba rángatása a hezitáló, Hitler törekvéseit nem támogató Horthy kormányzat végett, 1:1 hasonlóságot mutatva a megrendezett, lengyel áltámadással casus belli gyanánt), vagy a későbbiekben Magyarország megszállása is). Sajnos, akik hajlanak a náci birodalom felé, azok pontosan a Felvidék és Erdély visszaadása végett teszik, miszerint a Magyarsággal csak jót tett Hitler. Nos, Hitlernek szüksége volt minden szövetségesre a Szovjetunió ellen, a tévhitekkel ellentétben Franciaország bevétele nem annyira könnyen ment, mint papíron, és óriási veszteségeket szenvedtek a Németek a villámháború következtében, úgy, hogy fel sem voltak készülve egy világháborúra. Mivel Magyarország képes volt száz- ha kell kétszázezer fős hadsereget is felállítani (honvédők nélkül), szükség volt rájuk a Barbarossa hadművelet déli frontjának levezénylésében, mint felderítő és támogató haderő, ezért volt a Felvidék visszaadása, Erdélyt pedig azért kapta vissza az ország, mert Horthyék háborút terveztek Románia ellen, hogy visszafoglalják az elcsatolt területeket, természetesen Hitler kémszolgálata ezt azonnal megszagolta és, hogy elkerüljék a román olajkutak pusztulást és kiaknázását - ami elengedhetetlen utánpótlásként szerepelt terveikben az oroszok elleni invázióban -, ezért megszületett a második bécsi döntés ’40-ben, amiért az ország óriási árat fizetett.

Sokak fantáziáját izgatja a nácik okkultista törekvései is, a Wolfenstein epizódok érdekes adalékaiként is szolgálva, de ki kell ábrándítsak mindenkit, hogy nem voltak emberáldozatok a wewelsburgi kastélyban, ami SS kastélyként híresült el, mivel Himmler az SS tisztek számára rendszeresen tartott itt összejöveteleket az átépítést követően, csakhogy sem fiatal árják, sem zsidó származásúak nem kerültek feláldozásra, sem pedig szeánszokat nem tartottak, a kastélyt több helyen díszítő fekete nap szimbólumról (Wolfenstein - 2009) senkinek sem volt fogalma, hogy mit is takar, de ezeknek a 12 sieg rúnából álló motívumoknak a felbukkanása valóban Himmlerhez köthetők. Az viszont valóban igaz, hogy Himmler megszállottan okkultista volt és vonzódott a fekete mágiához, külön kutatócsoportokat hozva létre a témában, ám ezek szigorúan titokban működtek, mivel a fennmaradt SS tiszti beszámolók alapján, mindenki kiröhögte Himmlert a háta mögött babonái végett, remek szórakozást nyújtva számukra a kastélyban rendezett ebédek során, Hitler pedig egyenesen gyűlölte Himmler hobbiját, mivel véleménye szerint a náci párt politikai és nem vallási szervezet volt, valamint okkultista bohóckodásával lejáratta és komolytalanná tette az SS-t.

 

Hitler a nézete ellenére vonzódott egy történelmi ereklyéhez, Szent Longinus lándzsája (amivel állítólag átdöfték a keresztre feszített Jézus testét, majd a kifolyó vértől a római katona megtért [Wolfenstein 3D: Spear of Destiny - 1992]) izgatta főképp, mivel a korábbiakban több birodalmi uralkodó is tulajdonolta, majd ő is az Anschluss után, de, mint tudjuk, a többiek sorsára jutott. Akkor már essék pár szó a német Vérfarkasokról is, mint az egyik leghíresebb legenda. Ezek a szedett-vetett alakulatok a hódító szövetségesek mögött hagyott partizán egységek voltak, inkább csak élő legendák, amivel Hitler kémszolgálata borzolta az amerikai és orosz katonák idegeit, szintén a germán mitológiából merítve egy nagyot. Feladatul a válogatatlan eszközökkel történő szabotálást kapták, bosszúállást, áruló civilek és családjuk legyilkolását, az éj leple alatt a táborozó katonák meggyilkolását (Tarantino ebből meríthette Becstelen brygantik című filmjéhez az ihletet, csak fordított egyet a felálláson), ám ez mind puszta híresztelés volt, a szövetséges katonák moráljának szétzúzására, mert tényleges akcióból alig 2-3 sikeres tudható be a számlájukra, amikor is 1-1 polgármesterrel végeztek, vagy egy áruló civilt öltek meg.