A doktor Frankenstein szerepét magára öltő kannibál életútja, aki zombi szolgálókat kívánt teremteni maga számára a Mengelét idéző primitív módszereivel, inkább tanúskodva a szadista vágyai kiéléséről.
Vannak ezek a Netflix dokumentumfilmek, amikkel nem igazán vagyok kibékülve, mert az előadásmód végett, igen erős szenzációhajhász beütésük van, ebből fakad a következő hibájuk, amikor kialakul egy zavaros kép, mert ötpercenként ugrálva az idővonalon próbálják dramatizálni az eseményeket, hogy bizonyos történésekhez ugorjanak, akár random figurákat helyezve a megkezdett és félbemaradt események sodrába, vagy éppen nem egyértelmű és konkretizált nyilatkozatokkal halásznak a zavarosban, tehát ott kell lenni, hogy követni tudja az ember, hogy éppen ki, kivel játszik. Persze mindezt teszik az érdeklődés fokozására, hogy a terebélyes doku kínálat között is tallózzon a néző, és el kell adni azok számára is, akiktől távolabb áll a műfaj, de szerintem pont őket zavarják be a rengetegbe, hogy onnan a büdös életben nem fognak tudni kitalálni, ezzel az indítok a végkifejlettől, majd visszaugrok évtizedeket az időben és éppen, hogy az ember figyelme rátapad az információkra és kezdene érdekessé válni az előadás, már kiszakítják belőle és ismét a bárpultot támasztó nyomozó adagolja saját perspektíváját a tetten érés előtti tíz évből, hogy kettőt pislogva, ismét ott találjuk magunkat, ahol a megkezdett történet tizedében maradt, röpke pár perc elteltével besnittelve a két időpont között játszódó eseményt, olyan infókkal és személyekkel, amit még sehova sem lehet kötni, majd csak másfél óra elteltével. Persze, ha komolyan figyelt az ember, mert elég lepillantani a chipses tálba, hogy melyik szirmot markolja fel az ember, és mire visszatekint a képernyőre, mintha valami más műsor futna rajta.
Nagyon kiérződik a veríték szag, ahogy próbálnak minél nagyobb feneket kerekíteni az akármilyen feldolgozott anyagnak, rettenetes rendezésbe foglalva, az egyébként sokszor érdekes és értékes témákat, ami mögött vitathatatlanul rengeteg kutatómunka áll, és mégis kisiklatják a figyelem fokozását irányzó előadásmóddal, bár akad olyan műsor is (A nagy e-cigi sztori), amikor a legfeljebb egyórás terjedelemre rúgó történetet, három órában adják elő, mert a körkörös ismétlésekkel, újraszajkózásokkal és szócsépléssel hígítják fel. Értékelendőek az erőfeszítések, de nem ártana normális stábot összeszedni, a külsős anyagokat meg alaposabban megválogatni, mert van egyfajta komolytalansága az egésznek, hogy akit igazán érdekelne, annak szintén a zavarosban kell halásznia, hogy egy-egy jobb darabot kifogjon. Na, ezek után joggal merül fel a kérdés, hogy mit is akarok én a Jeffrey Dahmer-szalagokkal, de éppen ezért is hoztam a téma után érdeklődök számára, mert egyfelől a felrótt hiányosságok és hibák ellenére, bukkanni nagyon jó dokumentumfilmekre is a Netflixen, és akad nekik ez a bizonyos Beszélgetések egy sorozatgyilkossal szériájuk, ami egy kifejezetten hiánypótló és nagyra értékelendő alkotás, még annak ellenére is, hogy hordozza magában a taglalt gyermekbetegségeket, ennek ellenére, összességében szemlélve, kifejezetten jónak mondható, de a Jeffrey Dahmer-szalagok messze kitűnik közülük a színvonalasságával.
A Dahmer sztoriban bőven rejlett potenciál, egyfelől az eset végett, másfelől Jeffrey beszédessége miatt is, amit kizárólag a feldolgozással és előadással lehetett volna elpuskázni, de ahogy finomodtak a sorozat epizódjai, úgy érett be pont a kannibál történetéhez, hogy cizelláltabb formában alkalmazzák dramaturgiai eszközeiket, tehát jelen esetben is a végkifejlettől indul az eset taglalása, majd hirtelen Dahmer gyerekkorában találjuk magunkat, majd vissza a lebukás és az ahhoz vezető pillanatokhoz, de minden alkalommal kellő időt engedve ahhoz, hogy az adott időpont eseményei kibontakozzanak és beérjenek, ezzel a kimértséggel elkerülve az események sodrának megtörését, elkapva azt a balanszt, hogy egy remek feldolgozás mellett, a filmsorozathoz hasonlóan érdekfeszítővé és izgalmassá váljon a dokumentumfilm is, ami mégis eleget tesz a műfaj követelményeinek, azaz kellőképpen informatív.
A másik erős pontja, hogy a szériához hűen ástak elő temérdek archív felvételt, amit a narráció alá vágtak, akár Dahmer gyerekkorából, vagy éppen a rendőrségi helyszínelésről, amikor az emberi maradványokat rejtő savas hordót távolították el az épületből, alaposabb betekintést engedve a sorozatgyilkos lakásába is, ahol az a temérdek borzalom lezajlott, miközben az ügyön dolgozó nyomozók mesélik el az esettel kapcsolatos tapasztalataikat, vagy éppen a kannibál szomszédja részletezi kapcsolatát és tapasztalatait Dahmerrel, a temérdek archív anyagnak köszönhetően olyan testközeli illusztrálást nyerve, mintha az eset szemtanúja lett volna a néző. A film igazi különlegességét, mégis a Dahmer védőügyvédje által készített magnófelvételek szolgáltatják, ugyanis a férfi a sorozatgyilkosoktól szokatlan módon nyílt meg a nő számára és beszélt a gyerek és fiatal koráról, kialakuló késztetéseiről, majd későbbi éveiről, amikor a gyilkosságokat elkövette, mindvégig felmérvén beteg mivoltát, mely kényszereknek nem tudott ellenállni és hajtotta őt az újabb áldozatok felkutatására, megkönnyebbülést jelentve számára, amikor a hatóságok lekapcsolták, kifejezve azt a nem feltétlenül hiteles reményét, hogy segíthetnek neki megérteni önmagát.
Bár lehet, hogy őszinte volt, hisz Jeffrey Dahmer az első percben elismerte a tetten érés vádjait, majd bevallotta az összes elkövetett gyilkosságot, amihez kötni sem tudták a személyét (bár ítélet szempontjából, már minden mindegy volt, de jellemző, hogy az utolsó pillanatig a tagadás áll fenn a megcáfolhatatlan bizonyítékok és kiosztott életfogytiglani ítélet mellett is), részletesen feltárva azokat a borzalmakat is, amit a holttestekkel, illetve testrészekkel művelt, éppen ezért tartozik azon kevés sorozatgyilkos közé, akiken keresztül tanulmányozni lehet őket, és ezért is nyert az eset feldolgozása egy nagyon kimerítő formát, ahogy az áldozatok becserkészését szolgáló eszközei és módszerei is terítékre kerülnek, nem rejtve véka alá azon momentumot sem, hogy a hatóságok sokkal korábban lekapcsolhatták volna, ha nem azt a fajta nem törődöm hozzáállást tanúsították volna, mint amit számos más hasonló bűncselekmények kapcsán.
Kifejezetten különleges és értékes dokumentumfilmmé állt össze a Jeffrey Dahmer szalagok, ami igazán az eset mélyére ás, feltárva a kannibál életének minden mozzanatát, és ezúttal a tálalás is egy remek rendezést nyert, hogy minden ízében egy kerek egészet alkosson. Egyedüli hibájaként azt tudnám felróni, hogy pszichológiailag nem ástak a téma velejéig, sőt, ezt egyáltalán nem merték bolygatni, ilyen téren nem sok kommentár akad, egyedül a Dahmer által felvetett szimptóma gyökereinek felszínes pedzegetése, majd a pszichiátriai diagnózis kijelentése hangzik el, éppen ezért egy átlagos nézőt, aki nem jártas a témában, azt temérdek kérdéssel hagyják magában a stáblista legördültével és legfeljebb a puzzle darabokat rakosgatja össze, hogy miért is akart ő zombikat kreálni. Aki viszont jártas a témában, gyönyörűen lekövethetőek a személyiség torzulásokat kiváltó okok (a született hajlam mellett) és a szörnyeteg születésének folyamata, éppen ezért illettem különleges darabnak a témán belül. Ajánlom a teljes doku szériát a téma iránt érdeklődők számára, a Jeffrey Dahmer-szalag pedig különösen ajánlott azok számára, akik belekóstolnának a témába és megismerkednének a valós, köztünk járó szörnyetegekkel.
Műfaj: dokumentumfilm
Műsoridő: 3 x 60 perc
Debütálás: 2022.
Rendező: Joe Berlinger
Zerko
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése