El Presidente - Tropico (2001) bemutató

Egy idilli trópusi sziget, amit nem csak a környezet szépsége végett lehetne paradicsominak nevezni, hanem a gazdag élelem és nyersanyag forrásai végett is bőségben és boldogságban élhet(ne) a lakosság… Vajon ki hiányzik ide, hogy mindezt megkeserítse? Egy elnyomó hatalom, ami kormányzás alá veszi a szigetet, egy népnyúzó demokratikusan választott elnök vagy puccsista diktátor, akit a játékos személyesít meg.

Már több, mint két évtizede annak, hogy a diktátor szimulátor első felvonása, és egyben a később kibontakozó széria alapját jelentő epizód megjelent 2001-ben, szerintem sokak számára felejthetetlen formában Magyarországon, ugyanis azon ritkaságok közé tartozott abban az időszakban, mely teljes körű magyar feliratozást, menüt, de még szinkront is kapott, a narrátor szerepében Ganxta Zolee szólalva meg a maga recsegő hangján, amikor figyelmeztetőleg szólalt fel a készülő ellenforradalom kapcsán. De főképp azért lopta be magát sokak szívébe, mert már 2001-ben igen komoly alapokkal és összetett funkciókkal rajtolt a Tropico, ez tetten érhető, a gyakorlatilag remake-nek is betudható 2009-es harmadik epizód ismeretében (ugyanis a második részt nem igazán tartják számon, mert a kalózöböl menedzsment vizeire evezve, hamarjában a feledés homályába merült), ugyanis a régi elődöt kaphattuk vissza, egy jelentősen felújított grafikai köntösbe bújtatva, némi plusz épületekkel és funkciókkal ellátva.

Ezeket az erős alapokat elég nehézkes ismertetni, mert már akkor nagyon összetett formát alkotott, de belecsapva a lecsóba, vegyük fel a fonalat azon kezdeti lépéseknél, melyek cseppet sem változtak az idő távlatában, azaz hogy kiválasztottuk diktátor portrénkat, majd következhetett a részletes és személyes adatlap összeállítása - amennyiben nem elégedtünk meg az elérhető történelmi személyekkel, mint Pinochet, Castro, Che Guevara, Lou Bega és társaik -, aminek komoly jelentősége volt, ugyanis egyáltalán nem volt mindegy, hogy demokratikus választások útján kerültünk hatalomra, vagy puccsal bitoroltuk el az uralmat, mert ennek függvénye volt az is, hogy a jónép egy darabig (legfeljebb másfél évtizedig) tűrte a választások nélküli hatalmaskodásunkat, vagy a négy éves ciklus leteltével, már azonnal követelték a szabad választás lehetőségét, ahol kormányzati eredményeinket elbírálták. Ezt még tovább bonyolította, hogy kommunista, fasiszta, vagy kapitalista hatalombitorlást lépett-e meg az avatar formájában megjelenő személyünk, tovább nehezítve feladatunkat a különféle negatív és pozitív hatásokkal járó kaszt kiválasztásával, mint a népember (munkásosztálybeli), a bigott (vallásos), katonai, értelmiségi, azaz milyen háttérrel sikerült a hatalomba kapaszkodni, aminek hatása a társadalmi osztályoknál mutatkozott meg, egyes oldalakon szimpatizánsokat nyerve, másoknál viszont ellenszenvet váltva ki, mint példának okáért a kommunisták sose voltak cimborái sem a vallásos, sem a kapitalista csoportosulásoknak, amíg a nacionalista tömböt el is felejthettük, hogy valaha is meggyőzhetjük őket a „Világ proletárjai egyesüljetek!” magvas ideológiájáról, rákontrázva, hogy a külpolitikára is komoly hatást gyakorolt, lényegében már ekkor döntésre kényszerülve, hogy az USA, vagy a Szovjetunió pénzbeli támogatását szeretnénk élvezni.

A napló formába öntött karaktergenerálás utolsó lapjait képezte a pozitív és negatív tulajdonságok kiválasztása, szintén alapos felülvizsgálatot érdemelve, mert a példa kedvéért a „becsületes” jelző beválasztásával, nem nyithattunk Kajmán-szigeteki bankszámlát, ahova az állami beruházásokból elsíbolt összegeket dugdoshattuk volna, és a vállalatoktól sem fogadhattunk el kenőpénzeket, amíg a „fingógép” érthető módon a diplomáciai kapcsolatokra vetett nem éppen kedvező hatást, ugyanúgy volt ellenszenves sokak számára a „mániákus hazudozó” amíg a „nőfaló” az egyház és a vallásos emberek ellenszenvét váltotta ki, és tulajdonképpen már a játék első mozzanataiban, az elnökünk kreálásának pillanataiban tetten érhettük, hogy itt egy igazán komplex társadalmi szimulációval kell szembenéznie a játékosnak, ahol folyamatosan lavíroznia kell a különféle nézetekkel bíró polgári frakciók között, ahhoz, hogy hatalmon tudjon maradni (mert, ha másképp nem, hát a gerillák erőszakkal űzik el), mivel minden mindennel összefüggésben van és ráhatással bír a dolgokra, ok és okozati alapon, messze nem egy SimCity bürgermeister szimulátort prezentálva.

Ezen kezdő, majd a szigettérképen megtett első kattintások után fel lehet mérni - miután a fix kihívásokat tartalmazó térképek, vagy a sokkal csábítóbb sandbox mód közül választottunk, ahol testre szabhattuk a sziget paramétereit és a nehézségi szintet -, hogy a játék roppant összetett, és ha fene, fenét eszik is, sem fog sikerülni egyensúlyba hozni a társadalmi csoportok elégedettségét, kivétel, ha nem börtönöztetünk be egy-két delikvenst, vagy lövetjük főbe őket a titkos rendőrséggel, és ez abból is ered, hogy a megörökölt karibi sziget minden egyes polgárának más-más „személyisége” van, amit meg is vizslathatunk, ha az adott személyre kattintunk, felmérve tápláltságát, lakókörnyezetét, vallásosságát, elégedettségét, fáradtságát, egészségügyi állapotát és sok egyéb mást, így gondolat rendőrségre legalább nem lesz szükségünk, hogy megtudakoljuk mi járhat a fejében. Bár egy igazi kormányzó nem szöszöl egyénekkel, évről évre a költségvetési főkönyv megjelenésével, általánosan szemrevételezhetjük a gazdasági és a társadalmi statisztikákat, melyekből útmutatóbb következtetéseket vonhatunk le, hogy merre tovább a fejlesztések tekintetében.

Ha, pedig nem, akkor először Ganxta Zolee jelzi El Presidente számára a problémákat, utána pedig azon elégedetlen lakosok számát, akik gerillának álltak, majd már csak pislogni lehet, ahogy a jól fizetett személyi testőrséget tizedelik a váratlan szabotázs akcióikkal és az elnökkel szembeni támadásaikkal. Ide márpedig könnyedén el lehet jutni és egyik évről a másikra megbukni, ha nem megfelelően lavíroztunk a gazdasági érdekek, a nagyhatalmak és a polgári igények között, mert vagy eladósodunk és államcsődöt jelentünk, ami a polgárok fizetésének befagyasztását is jelenti, akik erre pofátlan módon tüntetéssel reagálnak, és ha hagyjuk gyűrűzni a problémát, akkor kipattan a forradalom és már csak annyit látunk, hogy elnökünk a ladikon menekül a szigetről, valamint a végső pontszámunkat nyugtázhatjuk. Ehhez elegendő akár az is, ha egy társadalmi csoport igényeit nem elégetjük ki, viszont az igazi katasztrófát valamelyik nagyhatalom fenyegetően felbukkanó hajói jelentik, ugyanis, ha nem sikerül a diplomáciai kapcsolatot visszaterelni az enyhülés irányába, akkor bizony megszállják a szigetet, éppen ezért is tanácsos az építő és fuvarozó épületek után, egy diplomáciai központot felhúzni, főleg, hogy ennek meglétével dönthetünk a migrációs politikáról is, szabad letelepedést engedve az emberek számára - egyben magában hordozva a munkanélküliség és nincstelenség problémáját -, vagy lezárhatjuk a határokat - ebben az esetben pedig komoly munkaerő hiánnyal szembesülve.

Egy karibi szigetország esetében kézenfekvő, hogy a gazdaság alapjait a halászat és a mezőgazdaság fogja jelenteni, éppen ezért fel kell térképezni az adott növényfajtának megfelelő termővidéket, hogy hova érdemes kukorica (alapvető állami export lesz a bevétel érdekében, mert itt nem épül banánköztársaság), ananász, dohány, kávé, cukorrépa, banán, papaja ültetvényeket telepíteni. Ennek meglétével ki kell osztani a farmerek bérét, persze az állami kasszából, ezzel párhuzamosan a halászatra is odafigyelve, mint fő bevételi forrásra egy kezdő diktátor számára. Ha sikerül a mezőgazdaságot felvirágoztatni, miközben a költségvetést is egyensúlyban tartottuk, átevezhetünk a fakitermelésre és a farmer gazdálkodás területére, hogy államunk ne csak egy lábon álljon, majd következhet a jóval költségesebb feldolgozó ipar kiépítése, megfelelő úthálózatokat is telepítve a szállítmányozó egységek számára, és akkor már az iparosodás első lépéseit is sikerült megtenni, hogy konzervgyárakra ruházzunk be, főleg, hogy a tartós élelmiszerré feldolgozott terményeinket magasabb áron értékesíthetjük az exportban kizárólagos szereppel rendelkező kikötőben. Az üzemeken belül is akadnak kisebb opciók, mint a gyors tömeggyártott szivarok, vagy maradnánk a lassú, de értékesebb kubai, hagyományőrző feldolgozás mellett, miszerint a kreol, szűz lányok a combjaikon tekerik fel a dohányleveleket, de minden termelő egységnél a munkatempót is állíthatjuk, a bérezés pedig egyben a morál és eredményesség mutatója (kár, hogy ezt sokan manapság sem értik a kapitalizmusban).

Ha még mindig nem adósodott el és omlott össze a rendszerünk, akkor a következő lépcsőfokot az ásványkincsek feltérképezése jelenti, a tartalékokat kiaknázva húzhatunk fel különféle bányákat (vas, bauxit, arany) és olajkutakat, miközben tekintetünket a jóléti gazdaság másodlagos pillérére, a kikötőre vetjük, mert az export cikkeinket innen tudjuk elszállíttatni, és márpedig, ha dokkmunkásainkat nem fizetjük meg kellő mértékben, a munkamorál alábbhagy, tesznek ők a kommunista, fasiszta, vagy bármilyen ideológiára, ha rosszul megy a soruk, akkor a hajókat kevésbé, vagy akár egyáltalán nem pakolják meg és felhalmozódik a rengeteg termény a kikötőben, aminek még ritka esetekben hasznát is vehetjük, amikor teszem azt kukorica hiány lép fel a globalizált világban, mert akkor magasabb áron adhatunk túl rajta.

Lecsupaszítva a gazdaság alapjai, de hát az emberek, akik működtetik! Mindegyik külön-külön személyiség és egyén, amit államférfiként nehéz elviselni, mert a megfelelő bérezésükön felül, még lakhatást is biztosítani kell számukra - különben nem csak egészségtelenek és elégedetlenek lesznek, de csúfítják is a városok képét a favelláikkal - különféle minőségű társas és egyéni épületek felhúzásával, ami után lakbéreket hajthatunk be, így jelenik meg a kiadási oldalon szereplő bérekből visszakasszírozott lakbér, már bevétel formájában - bár megjegyzem, ha szocialista, vagy nemzeti szocialista rendszert hirdettél, légy elvhű, és a patkánytanyákat ingyenes lakhatásnak kell biztosítani. Meg azért a csórinak nem árt némi szórakozási lehetőséget nyújtani, ha már a bérét úgy felemelted, hogy nem tudja mire költeni. Kocsmákat, éttermeket, kabaré színházakat kell építeni, hogy némi öröm is érje a sok gályázás mellett, persze ehhez szintén meg kell fizetni az intézmények alkalmazottait, de ha ügyesek vagyunk, akkor a belépőjegy árával nullszaldósra is kihozhatjuk az üzemeltetést.

Ennyiben persze nem áll meg az élet, szükség lenne lelki táplálékra is, éppen ezért a vallási frakció feléd fordul, hogy építs nekik templomot, a kapitalistáknak pedig bank kellene a pénzügyleteik intézéséhez. Ha nem fűlik a fogad hozzá - a magas építési és fenntartási költség végett -, akkor te fogod a kárát látni, mert előbb-utóbb egy ellenzéki alak kerül ki közülük, aki kihívóddá válik a választásokon, éppen ezért érdemes először rádió, majd TV állomások felhúzásával az állami propagandát terjeszteni az "univerzális igazság" prófétájaként, de alapíthatunk szabad sajtót is, legfeljebb rövidebb ideig maradunk játékban. Az embereknek egészségügyi ellátásra is szükségük van, orvosi rendelőket, kórházakat kell építeni, és itt lép képbe az oktatási rendszer is, ha ez idáig nem gondoltunk volna rá, mert az értelmiséget (orvos, pap, tanár, diplomata, katonatisztek…) importálni is lehet, ha még nem húztunk fel szintén komoly költségekért fenntartható iskolákat, viszont minél több munkaerőt hozunk külföldről, annál többe kerül a szigetre csalogatásuk, ha viszont elégedetlenek, egyik napról a másikra tűnnek el, mint szürke szamár a ködben, tehát hosszútávon a saját oktatási rendszer a kifizetődőbb.

A turizmust érdemes a legvégére hagyni a fejlesztési láncban, mert egyfelől megfelelő infrastruktúrát is ki kell építeni hozzá, az építőmunkások és szállítók számára nélkülözhetetlen úthálózatok mellett, a gyárak működtetéséhez szükséges elektromos hálózatra a hotelek igényt tartanak, ezzel a gazdaság más szegmenseiből csapolva a drágán megtermelt energiát. Másfelől szintén költséges a szálláshelyek, strandterületek és szuvenír üzletek felhúzása, de a szigeten található régészeti leletek feltárásához is állami forrást kell biztosítani, hogy némi látványossággal szolgáljunk a turisták számára. Harmadrészt a látogatók - és a szigetünkön hagyott dollárkötegek - növeléséhez elengedhetetlen, hogy paradicsomi környezetet alakítsunk ki, éppen ezért különféle rendelkezésekkel idealizálhatjuk államunkat (a kisebb díszítő építmények, mint pálmaliget és szökőkút, stb. mellett). Ezek egy külön menüben találhatóak, ami bel- és külpolitikai intézkedésekre van osztva, a belügyek tekintetében temérdek lehetőséget nyújtva, mint a szemetelés tiltása, szükségállapot kihirdetése, amnesztia elrendelése a politikai foglyok számára, vallásszabadságot engedélyezhetünk, vagy éppen a gyárakkal szemben környezetvédelmi szabványokat vezethetünk be, de akár karnevált is rendezhetünk és még a pápát is meginvitálhatjuk a szigetre, bár előtte nem árt az inkvizíciót és a könyvégetéseket is bevetni. Szintén innen intézhetjük a titkos rendőrség felállítását, majd azon keresztül a politikai riválisaink bebörtönzését, vagy a merényleteket ellenlábasainkkal szemben. Minden intézkedésnek vannak pozitív és negatív hatásai, amivel feltétlenül kalkulálni kell, például a szemetelés tiltása növeli a turizmust, de csökkenti a lakosság szabadságérzetét, ami kétségessé teszi a hatalmon maradást. A külpolitikai fülön az USSR és az USA között lavírozhatunk, hol egyik rendszerét, hol a másikét méltatva, megfelelő kapcsolati szintet elérve pedig kereskedelmi egyezményt köthetünk, ha pedig nagyon pengén lavírozunk, akkor az egyik nagyhatalom katonai bázisát is megnyerhetjük magunknak, ezzel levédve a szigetet az ellenpólus inváziójától.

Amennyiben ügyesen evickélünk a közgazdaságtan buktatói között és sikerült a palotában megőrizni hatalmunkat, még diktatúra esetén is négy-öt ciklus elteltével szembesülnünk kell azzal, hogy az emberek választásokat követelnek, amit el is lehet utasítani (egyszer még bejátszható, de utána még több gerilla lesz, majd forradalom/ellenforradalom robban ki), vagy bele lehet menni a demokratikus igényekbe, mely utóbbi jobb reményekkel kecsegtet (bár, onnantól már nincs visszaút), mert az első választást még simán meg lehet nyerni, a másodikat már el kell csalni, a harmadiknál pedig be kell börtönözni az ellenzéki jelöltet - már ha építettünk rendőrőrsöt és börtönt -, vagy merényletet végrehajtatni ellene, bár ez sem játszható a végtelenségig, mert újabb és újabb jelöltek lépnek a helyükbe, a családtagjaik pedig, mondanom sem kell, hogy gerillának állnak, hogy váratlanul szabotázs akcióval támadják a farmokat, bányákat, vagy éppen az elnöki palotát. Az egész politikai hatalomgyakorlást tovább nehezíti, hogy random események is felütik a fejüket, ilyen a készülődő merénylet az elnök ellen, ahol döntenünk kell az eltusolás, vagy nyilvánosságra hozatal mellett (szintén politikai hatásokkal számolva), de katonai puccs is felütheti a fejét, politikai ellenlábasaink pedig előszeretettel szabotálják a rendszer nélkülözhetetlen épületeit, így örülhetünk neki, ha csak egy hurrikán söpör végig a szigeten és a hátrahagyott romokat kell eltakarítani és újjáépíteni.

Annak idején a Tropico, egy kivételesen kellemes grafikába volt csomagolva, előkotorva a játékot, szembeötlő, hogy kevésbé kopott meg, mint a vele egykorú társai. A hangulatában jelentős szerepet játszott a szabályozható és akár ki is kapcsolható, az ötvenes éveket idéző latin muzsikákat prezentáló rádióadó, néha autentikus atmoszférát teremtve a szintén a korszakban épülő trópusi diktatúra számára, néha pedig a játékos idegrendszerét borzolva a dallamokkal. Annál több dicséretet érdemel a temérdek funkciót magába sűrítő kezelőfelület, ami kifejezetten logikusan, átláthatóan és kézre állóan épült fel, maximálisan eleget téve annak a követelménynek, hogy egy ennyire komplex játék esetében dukál a könnyű navigálhatóság, egyben rendelkezve az akkoriban elterjedő zoomolási lehetőséggel, de mivel minden 2D-ben volt modellezve, ezért a térképet nem lehetett forgatni, viszont a játéksebesség állítható volt a hamarabb révbe érő építkezések reményében, miközben a háttérben a politikai szálak meg kifutottak a kezeink közül. A megjelenést követő egy éven belül érkezett egy bővítmény is, Tropico: Paradise Island címen, ami további 20 térkép kihívást biztosított, a többnyire foltozgatások és finomhangolások mellett.

A Tropico 2001-ben óriásit robbantott a menedzsment játékok piacán, a polgármester szimulátorokból egy összetett diktátor szimulátor nőtte ki magát, ahol temérdek irányba kellett megosztani figyelmünket, hogy a szerteágazó gazdaságban növekedést produkáljunk a költségvetés egyensúlyának reményében, mely forrást biztosított a lakosság igényeinek kielégítéséhez, hogy a forradalmat kiváltó elégedetlenkedés elébe lépjünk, miközben politikailag is hatalmon kellett maradni az ellenlábasainkkal szemben, de vigyázó szemeinket örökösen a nagyhatalmakra vetve, mert döntéseink következményeivel örökösen szembesülni kellett az ok és okozati hatások végett, sokszor mérlegelve, hogy éppen melyik ujjába harapjon Fidel Castro vagy Pinochet.

Műfaj: gazdasági és politikai menedzsment

Megjelenés: 2001. (PC, Mac)

Fejlesztő: PopTop Software, Feral Interactive (Mac átirat)

Kiadó: Gathering of Developers, MacSoft

Zerko