Amikor Guy Ritchie úgy elfárad, hogy a saját maga által írt és rendezett film is csak önmaga gyenge koppintásának érződik.
Belefutottam a hírbe, hogy a Netflixre felkerült az Úriemberek sorozat, amit szintén Ritchie bácsi írt és rendezett is belőle két epizódot, majd a cikkben meg is említették, hogy a 2020-as mozifilmből nőtte ki magát a széria, ami felett erősen elsiklottam (kicsit utána tallózva, nem is véletlen, mert nem igazán találtam említéseket és ismertetőket róla), hogy ilyen is van már a világon. Ennek apropóján voltam úgy vele - annak ellenére, hogy a két mű nem kapcsolódik egymáshoz -, hogy mégiscsak a filmmel lenne érdemes kezdeni, hogy képbe kerüljek miről is szól ez az egész, és ha valami balul sülne el, akkor is könnyebb két órát végigszenvedni, mint nyolc epizód műsoridejét. Ez jó döntés volt, annak ellenére, hogy kifejezetten kedvelem Guy Ritchie filmjeit, még a kritikusoknál és a mozi kasszáknál egyaránt óriásit bukó Arthur király: A kard legendája dark fantasy kalandfilmet is egy kellemes alkotásának tartottam, óriási meglepetéssel szolgálva azok után, hogy ízekre szedte a sajtó a közönséggel karöltve, ennek ellenére most azt kell mondjam, hogy az író-rendező kissé elveszítette kreatív érzékét, mert az Úriemberek film pontosan azt a hatást ébreszti, amire utaltam már: mintha valami enervált kreatív szegény létforma próbálná kopírozni Guy Ritchie stílusát.
Ezúttal visszatérünk az angliai alvilágba, Pearson központi karakterével véve fel a fonalat, aki kisstílű fű dílerből nőtte ki magát drogbáróvá a furmányos módon üzemeltetett vadkender ültetvényeivel, majd az ebből szerzett tetemes vagyon révén öltötte magára az úriember álcát, mintha mindig is a ködös albion kékvérűinek sorához tartozott volna. Viszont akadnak itt más úriemberek is, mint Matthew, aki annak hallatán, hogy Pearson több kilónyi angol font fejében megválna jól jövedelmező bizniszétől, szintén beáll az ajánlatot tevők sorába, de amikor látszólag sínre kerülne az üzletkötés, hirtelen egy az úriembereken kívül eső banda rajtaüt az egyik titkos ültetvényen, ami végett meredeken zuhanni kezd annak értéke, majd mások is elkezdenek beleköpdösni a levesbe, hogy a színen feltűnő zsaroló újságíró legyen a hab tortán.
Az egy nagyon becsülendő dolog, hogy Ritchie-nek esze ágában sem volt korábbi műveiből átemelni karaktereket és azokkal benépesíteni újabb brit alvilági sztoriját, ennek viszont az lett a hátulütője, hogy már nem rendelkezett kellő fantáziával az újabbak megalkotásához és kifejezetten középszerű szerepeket kellett a színészeknek magukra ölteniük, rájuk hárítva azon feladatot, hogy életre keltsék őket és némi színt vigyenek ebbe a jellegtelenségbe. Éppen ezért is nevezhető remek alakításoknak, ahogy Hugh Grant, Matthew McConaughey és Colin Farrell (főleg utóbbi) képesek ezt megvalósítani és keltik életre azon figurákat, akik sem kidolgozottsággal, sem pedig olyan jelenetekkel nem rendelkeznek, amiken keresztül a nem létező jellemrajzuk kibontakozhatott volna. De, hát ami nincs, az nincs, és ez roppant szokatlan az írótól, amikor részben a remek karakteralkotásai révén szerzett hírnevet magának.
Meg persze a kidolgozott és humoros dialógusokkal, szokott módon a párbeszédek nagy szeletet hasítanak a műsoridőből, viszont Ritchie valahol a fiókban felejtette a korábbi filmjeinek sajátos jellemzőit, amiért ezek nem csak működőképesek, hanem kivételesen jók is voltak. A dialógusok kidolgozatlan hétköznapiassága és humortalansága csak tovább növeli a film és néző közötti szakadékot, hogy valami steril és elcsépelt koppintásnak a hatását keltve süppedjen unalomba. Bocsánatos lenne, amennyiben a cselekmény a helyén lenne, de ugyanez a fajta egysíkúság jellemezi és kizárólag a csekély mellékszálra tévelyedett történetmesélés tartogatja a film érdekesebbnek mondható perceit, ellentétben a fősodor lagymatagságával, kiszámíthatóságával, ezerszer látott középszerű jeleneteivel, de legnagyobb hibája magának a történetnek, hogy a csattanónak szánt momentum az első adandó alkalomnál leleplezhető és kitalálható mindjárt a film elején, azaz, hogy mire megy ki a játék és melyik alvilági figura áll mindennek a hátterében és a kezdeti képkockák bizton nem úgy fognak végződni, mint amit sejtetni kívánt volna.
Az író ezt igyekezett némileg furmányosan a történetvezetésbe szövögetni, itt-ott csavargatva a szálakon a hirtelenjében felbukkanó és ismeretlen szereplők színre lépésével, akik beindítják a konfliktust a szokott módon több főszereplős cselekményben, de az egész annyira egyszerűre sikeredett, mint az egyszeregy, és mutat némi darabosságot is, hogy lényegében rá sem ismerni a szerzőre és az ember inkább tippelne valami első filmesre, aki rajong Ritchie műveiért és ezért amatőr módon igyekszik lekopírozni a stílusát, ami pulzusszám emelkedés és rekeszizom összehúzódás nélkül szemlélhető középszerű alkotást szült. Az egyedüli momentum, ami érdekes volt és emlékezetessé is tudott válni, ahogy Pearson a titkos ültetvényhálózatát kiépítette a maga fondorlatos módján, és ez egyben remekül is jellemzi a két órás filmet, hogy a maga megfáradt és erőltetett mivoltával, egyáltalán nem nevezhető szórakoztatónak és egy gyengélkedően középszerű maffia film kerekedett belőle. Akik rajonganak a stílusért, azoknak érdemes lehet (csak lehet, nem tudom) egy próbát tenni vele, egyébként meg említésre sem érdemes, és talán ezért sem kapott különösebb visszhangot, hogy még az ismertetőkért is a Google feneketlen mélységéig kell túrni, ha valamire bukkanni akar az érdeklődő. Ezek alapján a sorozat is jegelve lett mindaddig, amíg egy hajszállal is érdekfeszítőbbnek mutatkozó szériára bukkanok a kínálatban.
Műfaj: akció krimi vígjáték
Műsoridő: 113 perc
Debütálás: 2020.
Rendező: Guy Ritchie
Forgatókönyv: Guy Ritchie, Ivan Atkinson, Marn Davies
Főszereplők: Matthew McConaughey, Charlie Hunman, Hugh Grant, Colin Farrell, Michelle Dockery, Jeremy Strong, Tom Wu, Henry Golding, Chidi Ajufo
Zerko
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése