Mozgókép - Ted 1. évad kritika

Nagy bajban van a világ, ha a humor kivész belőle, márpedig ha egy pillanatra körbetekint az ember a földkerekségen, akkor szemrevételezhető, hogy forrong, de ne menjünk ennyire messzire és elegendő csak a hétköznapi agresszív megnyilvánulásokat felhozni fele barátaink között, hogy példázza, milyen szinten kiveszett a humor a világból. Márpedig, ha a vígjátékokból is kiveszett, akkor aztán igazán nagy baj van, és erre kiváló példa a Ted sorozat, aminek most el kell szenvednie a kritikusi szemléletet, pedig ez csak csepp a tengerben, valójában egy évtizedek óta futó tendenciáról lesz szó.

Éppen ezért, ezt a gondolatot nem is ez a széria szülte, hanem csak ennek kapcsán kerül megfogalmazásra, amit kissé sűrítve igyekszek előadni, mert senkit sem kívánok fárasztani ezzel a nyers realitást magában hordozó szemlélettel. Gondoljatok csak bele, hogy annak idején az angol humor volt a domináns a filmiparban, majd igyekezett alkalmazkodni az amerikai a saját stílusjegyeivel, ahogy felpörgette a cselekményt, élesebb paródiákat prezentált, rázósabb szituációs helyzetekre építkezett és abszurd poénokkal operált, de nem átalkodott a szólásszabadság jegyében társadalomkritikákat is megfogalmazni, ahogy apránként kibontakozott.

Emlékezzetek csak vissza a Monty Python filmekre, Mr. Bean és az őt alakító Rowan Atkinson számos sorozatára és filmjeire, a Csupasz pisztoly mozi sorozatra, a Top Secretre, A báránysültek hallgatnak filmre, a Talpig zűrben első két epizódjára, a Nagy durranásra, Chevy Chase vakációs filmjeire, a Reszkessetek betörők első két részére, az Ace Venturára, az első Dumb és Dumber filmre, Martin Lawrence és Ben Stiller szerepeire, vagy Guy Ritchie két örökzöld klasszikusát, a Blöfföt és a Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső alkotásokat is feltétlenül meg kell említeni a pár példa kedvéért. Aztán mindenki kiegészítheti még a saját szája íze szerint a listát a Bud Spencer és Terence Hill filmekkel, vagy Walter Matthau és Jack Lemon alakításaival, esetleg a szó nem esett róla (de most már igen) Richard Pryor és Pierre Richard szerepeivel, és akkor csak most ugrik be a csendőr Louis de Funés filmjei és a Rendőrakadémia mozi sorozat az egyéb lightosabb, de érdemeikben abszolút vitathatatlan alkotások tekintetében. A röpke felsorolás a szemléltetést szolgálja, hogy miért is nem nézek hosszú évek óta vígjátékokat, mert gyakorlatilag megszűntek létezni és csupán a műfaji címke van rájuk biggyesztve, hogy másfél órányi tömény szenvedésnek engedjenek teret, igazi felüdülésként hatva, amikor felbukkan egy 21 Jump Street - A kopasz osztag, aminek szintén már több, mint egy évtizede, hogy mára inkább csak a sitcomok, a rajzfilm sorozatok és az animációs filmek ismerjék a humor mibenlétét.

De, miért is? Aki jól ismeri a felsorolt alkotásoknak legalább a töredékét, már érteni fogja, hogy mire próbálok kilyukadni, az ifjabb generációnak pedig erősen ajánlott ezeket pótolni, hogy némi humorérzék fejlődjön ki bennük, mert egyfelől a minden második szó káromkodás, az nem poén. Másfelől pedig az évtizedek óta futó kínálat kifejezetten erőltetett, kényszer szülte hatást kelt a maguk egyáltalán nem vicces és legfeljebb „a kisdedóvó nagycsoportjában vetítve röhögnének rajta” koncepciójukkal, magyarán kétféle végletben zongoráznak a műfaj képviselői, amíg az egyik oldalon csökött agyúak szülte poénokkal operálnak, amit még egy öt éves gyerek is ferde tekintettel szemlél az infantilis mivoltuk végett, addig a másik oldalon a végtelenül primitív fingós, káromkodós és minuszos intelligencia hányadost igénylő forgatókönyvek sorakoznak, de mindkettőjük jellemzője, hogy se történet - és persze annak hiányában -, se cselekmény, és a néző szeme előtt csupán az a kérdés lebeg, hogy ki adhatott pénzt erre a nettó gyökérségre.

Utóbbit tartom a borzalmasabbnak, amikor az értelmi szint lemegy primitívbe, azt gondolván, hogy majd alpári suttyósággal igyekeznek szórakoztatni a közönséget, mivel pusztán erre futja a szerzőktől és értsd ez alatt az ízléstelenséget és a vulgaritást. Na, ilyen a Ted is, mert ugyanazon trenddé vált mezsgyét tapossa, mint társai, hogy szélsőségesen primitív és alpári mivoltával próbál vicceskedni. Ugye nem kell bemutatni, hogy Seth MacFarlane agyszüleménye Ted, aki a 2012-es mozifilmben debütált és egy egészen kellemes, helyenként poénos vígjáték volt, amit főképp az életre kelt mocskos szájú, tapló plüss medve karaktere vitt el a hátán, hogy a három évvel később érkező folytatás már gyalázatos mélységeket prezentáljon. Eltelt az idő, MacFarlane-t pedig megkeresték, hogy mi lenne, ha írna egy sorozatot a narkós plüssel, mire gyaníthatóan a száját húzogatta. Erre mondhatták neki, hogy mi lenne ha! Mi lenne, ha egy Kamaz lebillentene egy vagon pénzt a kocsifelhajtójára? Na, erre mondhatta unott vállvonogatással, hogy: legyen. Ezt kizárólag a széria színvonala végett feltételezem, igazából egyenesen lekövethető ez a vállvonogatásos fintorgás, mert szemernyit sem erőltette magát sem a sztorival, sem a karakterekkel, a humorhoz pedig már hozzá sem nyúlt, hogy végeredményül a Family Guy ergya filmesített változatát szülje a világra.

A történet a középiskolás John éveiben játszódik (ugye, ő Ted gazdája, akinek kívánsága nyomán életre kelt a tapló személyiséget rejtő plüss medve), a karakterek esetében - és ezzel John családját prezentálva -, szoros hasonlóságot mutatnak a szintén MacFarlane (és David Zuckerman) által írt Family Guy rajzfilm sorozattal, nem menvén messzire emelve át Petert, Loist, Christ, Briant, és egyedül Meg hiányzik a sorból, mert a család által befogadott fiatal női szereplő, Blaire jelenti a kakukktojást egy merőben eltérő személyiséggel, aki örökösen próbálja kirángatni a famíliát a szellemi, vagy éppen erkölcsi fertőből (de, azért ő is fű díler). Az epizódonkénti témák, amire a sztori igyekezne építkezni, valójában említést sem érdemelnek (drog, szex, drog, pornó, drog, homokozó, drog), ebbe ágyazva a lekoppintott család intrikáját, egy roppant cselekmény és humor szegény formában tálalva, hogy rá kellett döbbenjek, valójában Zuckerman adta a zsenit a Family Guyhoz, mert MacFarlane egyedül önmagában képtelen egy forgatókönyvet kreálni, ami csekély mértékben is vicces lenne. A copy-paste eljárást követően, a számos segítőtársa mellett is képtelen volt szemernyi történetet írni a szériához, ami legalább egy hajszállal túlmutatna azon, amit az elmúlt negyven évben láthattunk már ezer és egyszer, igyekezvén ezt a kreatív szegény felállást főképp a primitivizmussal és (nagyon) gyakori vulgarizmussal feldobni, hogy amikor már igazán zseniális formában érezte magát, akkor rasszista és homofób poénokat süssön el, (sajnos csak) elvétve zsidó vicceket.

Utóbbiak esetében a probléma ott leledzik, hogy önállóan képtelen volt ezeket megalkotni, szépen lecsiszoltan és cizelláltan a széria jeleneteinek képkockáiba illesztve, hogy az képes legyen éles humorral bíró társadalom kritikát gyakorolni, mint a Family Guy esetében, így pusztán megmaradnak rasszizmusnak, antiszemitizmusnak és homofóbiának, mintha elfelejtette volna, hogy dolgozik egy párhuzamosan futó sorozaton is, ahol ezeket a tematikákat maximális fordulatszámon pörgetik, hogy az ember rekeszizma beszakad, és ez elsősorban annak köszönhető, hogy az álszenteskedést levetkőzve űznek gúnyt a társadalomból és annak különféle csoportjaiból, elsősorban a nem véletlenül kialakult sztereotípiákra építkezve, kifejezetten szélsőséges és éles, de mégis színvonalas és intelligens formában sütve el a vicceket (csupán szökő évente lépve túl a jó ízlés határát). Ha, már ennyire összevetem a rajzfilm sorozattal - mert, nem lehet nem látni annak tunya koppintási kísérletét -, akkor érdemes mellé tenni, hogy annak kiváló szituációs és abszurd humora is teljes mértékben hiányzik, gyakorlatilag olyan egy síkon mozog, mint egy halott ember EKG jele.

Kinek ajánlható a Ted? Bánom, hogy megnéztem, mert kifejezetten sok időt fecséreltem el. Az, azért tudvalevő még egy gyengébb alkotás esetében is, hogy mindig meg szoktam szólítani legalább egy szűkösebb réteget, ha az rendelkezik valami értékelhető vonással, a Tedre viszont csak annyit tudok mondani, hogy határozottan senkinek sem tudom ajánlani, mert nettó időfecsérlés a maga történet, cselekmény és humormentes mivoltával, ezzel kifogva azon fehér holló ritkaságú filmet, amire azt kell mondjam, hogy ennek a kényszer szülte infantilizmusnak - eredetileg mást írtam, de cenzúráztam magam -, aztán szemernyi értelme sem volt, azt a négy óra alatt elsütött három poént leszámítva.

Műfaj: vígjáték

Műsoridő: 7 x 33-51 perc

Debütálás: 2024.

Rendező: Seth MacFarlane

Forgatókönyv: Seth MacFarlane, Charlene deGuzman, Charlie Hankin, Hannah Murphy, Matt Potter

Főszereplők: Seth MacFarlane, Max Burkholder, Alanna Ubach, Scott Grimes, Giorgia Whigham

Zerko