Könyvmoly - Pierre Boulle: A majmok bolygója kritika

Pierre Boulle legsikeresebb regénye és egyben a XX. századi sci-fi irodalom egyik hatalmas klasszikusa, amit kiválóan példáz, hogy az első ’68-as film adaptációt követően a mai napig készülnek újabb és újabb feldolgozások, a nem régiben mozikba került filmmel együtt 10 mozgóképes változatot számlálva, de mégis, a regény legnagyobb erénye, hogy a megfogalmazott társadalomkritika és egyben az emberi fajra kirótt ítélet rendelkezik egy örök érvényű aktualitással, ami szerint ez a majmok bolygója.

Ulysse Mérou fiatal újságíróként, két tudós társával közösen vág neki a távoli Betelgeuze csillagrendszer feltérképezésének, ahol egy lakható bolygóra bukkannak. Némi vizsgálatot követően behatolnak az atmoszférába és amint lassan ereszkednek, egy zöldellő, paradicsomi bolygót pillantanak meg, ami legnagyobb meglepetésükre lakottnak tűnik, ahogy a fejlett civilizáció nyomaira bukkannak. Egy félre eső tisztáson partot érve vágnak neki a landolási zóna feltérképezésének, hamarjában egy tóra bukkanva, aminek frissítő vízébe mártózva döbbennek rá, hogy az erdőben sincsenek egyedül, valaki figyeli őket egy távoli szikláról. Látszólag egy fiatal nő leselkedik rájuk, de elvadult viselkedése és beszédkészségének hiánya megtagadja külsejét, ellentétben a felharsanó kürtszóra rohamozó idegenekkel, akik felfegyverkezve törnek a barbár emberi hordák életére, hogy egy részüket trófeaként, a fennmaradóakat pedig a tudós társaság számára ejtsék zsákmányul, így esve Mérou a majmok fogságába, és véve kezdetét vesszőfutása, hogy minden emberi rafinériáját bevetve próbáljon kommunikációt létesíteni velük, ami szabadságának kulcsát jelentheti.

Nem árt tisztázni az elején, hogy a filmes feldolgozások egyike sem képes visszaadni azt a tartalmat, azt az emberi társadalom elé állított művészi érzékkel megfogalmazott görbe tükröt, amit Boulle ’63-ban debütált sci-fi regénye megfogalmazott. Ennek oka, hogy a mozivászon közönségének az igényei másfelé kacsintanak, éppen ezért már az első film is egy az eredeti műtől eltérő mezsgyét taposott és csupán annak főbb cselekményét tartotta meg, teljesen más irányba, inkább a szórakoztató sci-fire terelve a tartalmat, és ezzel lehagyva mindazon kritikus gondolatokat, amiket Boulle a remek hasonlatain keresztül, a majmok civilizációjával vont párhuzam révén fogalmazott meg. A későbbiekben ezt a csapásirányt követte az összes adaptáció - mintha a mozivászon nem lett volna alkalmas a kötet filozófiájának megjelenítésére -, mindegyik valamit itt-ott elvéve, másutt pedig bőséges mennyiségű minőségi tartalmat hozzátoldva. A régi öt részes széria kibontva teljes terjedelmében, amire a kötetben csupán utalások találhatóak, vagy érintőlegesen kaptak helyet, számos momentumot jelentősen továbbszőve, és kizárólag a Tim Burton jegyezte 2001-es újragondolás csempészte be Boulle markáns megfogalmazásait a filmbe, amíg az új generációs trilógia egy egészen más történet elmesélésének vágott neki, de igencsak merészen ragadva meg a regény központi gondolatát és csavart azon egy hatalmasat a perspektíva és azon keresztül a filozófia tálalásán. Bármennyire is rajongok az összes A majmok bolygója filmért, a vászonra adaptált művek kicsengése egészen másnak hatnak, mivel esszenciája csupán nyomokban lelhető fel, viszont ez valahol nagyon is jól van így.

De éppen ezért bármennyi filmet is látott az ember a mozi folyamból, érdemes kézbe kapni ezt a klasszikust, még annak ellenére is, hogy a hat évtizeddel ezelőtti sci-fi irodalom mércéjével sem nevezhető egy kifinomult műnek az irodalmi készséget mellőző, kifejezetten száraz elbeszélő stílusával, amit a filozofikus tartalom, az intelligens és egyben szürreális történet, és annak mögöttes, elgondolkodtató tartalma kompenzál, hogy egy határozottan lebilincselő regénnyé kerekedjen ki. A történet, amit Boulle szeretett volna elmesélni a Híd a Kwai folyó után - szerintem szintén a II. világháborús és XX. századi, modern társadalmi viszonyok tapasztalataiból nyerve ihletet - egy szépen felépített pályán ível felfelé, ahogy univerzumába vezeti az olvasót az űrutazók által felfedezett postapalackkal, melynek papírosai rejtik Mérou elbeszélését arról, hogy mit éltek meg a majmok bolygóján, ahogy azok a landolást felfedezve fogságba ejtették őket és meg kellett tapasztalnia, hogy ebben a környezetben az emberi mivolta könnyűszerrel megtörhetővé válik, amíg társa, Antelle professzor minden jellemét elveszítve züllik vissza állati sorba és egykori önmagát megtagadva azonosul az alantas sorban tengődő emberekkel.

Kifejezetten szép - de több helyütt kibontatlan és csupán gondolati foszlányok vannak elhintve, hogy a töprengésnek is teret engedjen - megfogalmazása annak, hogy az emberi, mint faji lét mennyire illékony lehet, mennyire ingatag lábakon áll és kizárólagosan a civilizált társadalom keretein belül bontogatja szirmait, márpedig ez a társadalom egyre inkább elkényelmesedik, illetve találóbb, hogy ellustul, aminek következtében demenciában szenved, mígnem idővel az enyészetté válhat. Mert mi is az ember valójában? Ennek itt per pillanat lenne egy definíciója és meg tudnánk fogalmazni (és sokan ki is potyognának belőle), de mesélek egy borzalmas történetet, csupán röviden, ami elegendő ahhoz, hogy szétziláljon minden körmönfont definiálást és alátámassza Boulle elméletét, amit a háborúban tapasztaltakból meríthetett, ahogy a vadállati ösztönök, azaz a "majom gének" kitörtek az emberekből. Egy évtizede történhetett, hogy egy osztrák ügyvédnő kizárólag azért bérelt egy lakást, hogy a két számára nem kívánatos gyerekét oda zárja be, egészen kicsi koruktól fogva ott tartva elszigeteltségben és fogságban őket, csupán némi táplálékot hajítva be számukra. Amikor a rendőrség felfedezte a dolgot és betörte az ajtót, egy hat és egy négy év körüli vadállatot találtak ott, akik négykézláb mászkáltak a lakásban, állati hörgéseket és morgásokat adtak ki magukból és a saját ürülékükben fetrengtek. Ennyi lenne az ember? Ennyi. Egy generáció alatt az állati sorba lenne képes visszahanyatlani, ha a jelenleg fennálló civilizáció megroppanna és a többrétű (beszédkészség, írás, olvasás, szociális, matematikai, környezetismereti stb.) tudás továbböröklése megszakadna. Embernek lenni, azt tanulni kell. Értelmileg és érzelmileg egyaránt. És ahogy szomorúan nézem, rengetegen bele is buknak. És magával az értelmi hiányosságokkal nem is lenne akkora baj, cseppet sem. Annál problémásabb az érzelmi analfabétizmus, amiben megannyian sínylődnek és megannyi rosszindulat és gonoszság forrása.

Amennyire száraz irodalmilag, annál érdekesebb (felfedezésre váró) gondolatokat tartalmaz a megfogalmazott társadalomkritikája révén, ami egy kiváló, formabontó és lebilincselő sci-fi történetbe lett ágyazva, a befejezésre némi meglepetést is tartogatva még a filmek ismerői számára is. Műfaj kedveléstől függetlenül ajánlom mindenkinek, bátran vegyétek fel az olvasólistára a XX. századi irodalom egyik hatalmas klasszikusát, amiről még száz oldalakat lehetne filozofálni, csak senki nem lenne, aki elolvasná ilyen terjedelemben. 

Zerko