Hiába telt el 30 év a már kissé lejtmenetet jelentő, lagymatag harmadig epizód óta, Axel Foley még mindig aktív szolgálatban áll és pusztít Detroit utcáin, persze kizárólag a bűnözők nyakon csípése érdekében, és hogy visszarángassa a klasszikus címet az egykori nívójára, a nosztalgia faktort maximumra tekerve.
Axel a nyughatatlanságával ismét nagy bajba keveri magát Detroitban, és amíg a kapitány elsikálja a romhalmazt, ami legutóbbi bűnüldöző tevékenysége után hátramaradt, mindenki számára előnyösebbnek mutatkozik egy kényszer szülte, újabb Beverly Hills-i kiruccanás, ugyanis régi barátjának, Billy Rosewoodnak nyoma veszett az egyik szaglászása során, Axel lánya pedig a következő célpontnak lett megjelölve egy halálos fenyegetéssel, amiért ügyvédként kooperált Billyvel a mindent behálózó rendőri korrupció leleplezésében. Ebben a helyzetben tényleg nem segíthet más, mint az Eddie Muprhy által továbbra is zsigerből alakított simlis Foley nyomozó, aki ismét minden létező eszközzel zúzza szét Beverly Hills álmatag, de annál több bűnt rejtő nyugalmát.
Szemernyi esélyét sem láttam annak, hogy gyerekkorom egyik kedvenc nyomozója, Axel Foley még egyszer vissza fog térni a filmtörténelem folyamán, de szerencsés módon a Netflix egy extra magas büdzsé kerettel (150 millió dollár) teret engedett a rég óta dédelgetett negyedik felvonásnak, hogy a Beverly Hills Cop cím visszatérésével sokakat felültessen a nosztalgia járatra. És ezzel rögvest rá is tapintottam a film legérdemibb vonására, mert akit annak idején nem szipkázott be a Harold Faltermeyer „Axel F” muzsikájára garázdálkodó, poénszóró bűnvadász története, az bizony sokkal csóribban fogja a stáblista legördültét szemlélni, még annak ellenére is, hogy egy a mai standardnak megfelelő, modern akció film kerekedett belőle, ahol jutott hely bőségesen a jól megkoreografált, látványos ólomszórásnak és a még impozánsabb, a fél várost elpusztító hajszáknak is.
Mert valójában mi volt mindig is a Beverly Hills-i zsaru igazi vonzereje? Az, hogy Axel a maga könnyed, lezser stílusában az alvilági figurák nyomába eredve lépi át a körzete határát, akár illegális eszközöket bevetve tapad a gengszterekre, mint pióca a lápba merészkedő vádlijára, de legfőképp az, hogy nem válogat a hajsza eszközeiben, mert ha szükségesnek látja, vagy sem, akkor is hatalmas pusztítást végez a magán- és köztulajdonban, csak hogy fülön csípje a kiszemeltjét, akit a bűnvadász Tinderen jobbra húzott. És mi követi mindezt? Legfeljebb egy kis „Ejnye-bejnye Axel, már megint romokban a város, hogy magyarázom ezt meg a polgármesternek, X trillió dollár a kár?!” - a kapitány részéről, miközben Foley-t hősként ünneplik és mindig happy enddel zárul minden, mert az ő lepcses szája és géppuska módjára szórt poénjai mellett, szemernyi helye sincs a drámának. Axel Foley egy gyermeki álomkarakter. Ő egy nagyra nőtt, de határozott, dörzsölt és kemény öklű óvodás. Az infantilizmus fogalmának két lábon járó definíciója, aki a bűn felderítése érdekében képes felelőtlenül elkövetni bármit: jön, lát, kiszemeli célpontját, majd minden létező határt átlépve kavarja fel az állóvizet rámenősségével és pusztításával, ezt követően pedig csak kedvesen mosolyog mindenkire és elszór egy két tréfát a csintalanságára, amiért senki nem mer még egy tockost sem lenyomni neki. És a tökéletes nosztalgia jegyében, ez most sincs másképp.
Annak ellenére, hogy gyerek koromban nagyon kedveltem Axel zűrös kalandjait Beverly Hillsben, elvárások nélkül ültem a képernyő elé, előre borítékolva, hogy ebből nettó botrány kategória, és a múlt meggyalázása fog kisülni, majd az első percekben a pupillám kénytelen volt kitágulni és minden látószervi idegemmel a TV-re fókuszálni, mert éreztem, hogy itt bizony jegyet váltottam arra a bizonyos nosztalgia gőzősre, hogy a későbbiekben csupán még kellemesebb csalódások érjenek, ahogy Foley legújabb kalandja egyre meredekebb méreteket kezdett ölteni, a régi epizódokra jellemző visszafogottabb tempót sutba hajítva, egy sokkalta frissebb, felrázottabb - és szerencsére nem kevert - formában.
Ezt a meredekséget elsősorban Will Beall forgatókönyvírónak köszönhetjük, aki nem sokkal korábban részese volt a Bad Boys: Mindent vagy többet forgatókönyvírói stábjának, amikor társaival közösen húztak még egy lapot a rosszfiúk harmatgyengére sikeredett harmadik epizódjára, és ezzel a merész vállalkozással a mély gödörből rángatták vissza egykori színvonalára a patinás címet, számomra egy óriási meglepetésként szolgálva, ahogy sikeresen idézték vissza az első és második felvonásra jellemző poén parádét, látványos akció dömpinget, és a két örökzöld klasszikusra jellemző stílusosságot, hogy egy minden belefektetett pénzét megérő, üdítő akció-vígjátékká tudott formálódni. Annak ellenére, hogy a büdzsé igencsak magasra lett tornászva a Beverly Hills-i zsaru negyedik felvonására, a rendező és a többi író esetében egy kezdőbb stábot toborzott össze a streaming szolgáltató, akik közül még Kevin Etten lóg ki a sorból a film iparban töltött hosszabb múltjával (Született feleségek, A munka hősei, Ed sorozat és a David Letterman-show írójaként), szembeötlően ő szolgáltatva a szituációs poénokat és Axel folyamatosan járó lepénylesőjére írt szövegeket, amiken esélyesen egyszer sem fogunk hangosan felröhögni, viszont tökéllyel hozza a nyolcvanas években megismert karaktert, hogy gördülékenyen simuljon a cselekménybe a hiperaktivitása, ami azért nem egyszer csal majd legalább egy félmosolyt a néző arcára, ez márpedig elengedhetetlen a Beall által sokkal magasabb szintre emelt akció mellett - mert valljuk be, a Beverly Hills-i zsaru sosem a látványos és igazán kemény látvány mozizásról szólt -, ahogy az eredeti stílusba ágyazva, az a bizonyos nosztalgia járat töményen pöfögje füstjét a kéményéből.
Sokan kritizálták a negyedik rész rendezését, de ennek hátterében főképp az állhat - akibe keményen bele lehet állni, mint pályakezdő -, hogy a forgatás dirigálásáért a dokumentumfilmes Mark Molloy felelt, aki nem csekély szélesebb spektrumot megnyitó, ütős karrier indító lehetőséget nyert, ahogy a direktori székben helyet foglalhatott egy ilyen patinás címnek a magas költségvetésű megvalósítására, és márpedig véleményem szerint élt ezzel a lehetőséggel, még ha nem is a legtökéletesebb formában hozva össze a minden korábbitól pergősebb cselekményű és sokkal látványosabb akciót kínáló Axel F jeleneteit, akkor is - az érzékenységem ellenére - azt kell mondjam, hogy nem szúrt szemet, vagy irritált volna egyetlen elhibázott pillanata sem, mert az első percekben fülön csípett és vitt magával az a hangulat, aminek megteremtésének ő is keményen a részese volt.
Almát a körtéhez nem illik hasonlítani, és ennek a szólásnak az apropója, hogy tudvalevően a Beverly Hills-i zsaru mindig is egy külön kategóriát képviselt az akció-krimi vígjátékok kínálatában - talán a Halálos fegyverrel lehet a legközelebbi rokonságban - éppen ezért nem szabad elvárásokat támasztani feléje, ha az ember ismeretlenül fejest ugrana Foley 30 év elteltével megérkezett újabb kalandjába, ha éppen úgy adódna, hogy két szabad órájában egy akció filmet tekintene meg. Mégpedig azért nem, mert minden maradt a régiben, ugyanazt kapjuk, mint 40 évvel ezelőtt, gyakorlatilag formaldehidben tartósítva, érintetlenül pattintva fel annak plombázott befőttes üvegét, ahogy a mára már nagyon klisésnek nevezhető, roppant egyszerű sztori elemekből építgeti az ezerszer látott és totális kiszámíthatóságot nyújtó cselekményét, hogy Kevin Bacon felbukkanásakor DiCaprio módjára mutogassunk a tévére, hogy „Ő az! Ő lesz a fő genya!” Igen ám, de pont ez adja a tömény, és tökéllyel eltalált nosztalgikus atmoszféra egyik építőelemét, ami a régi epizódok kedvelőit azon nyomban beszipkázhatja ennek a röpke pillanatoknak betetsző két órának az erejéig, és éppen ezért lehet elsősorban az ő számukra ajánlani, de nekik nagyon.
Szerintem további, külön részletezést nem is igényelne, hogy kinek lehetne ajánlani a Beverly Hills-i zsaru: Axel Foley filmet, mert mostanra mindenki számára egyértelművé válhatott, hogy ez bizony továbbra is kőkeményen a Beverly Hills-i zsaru, amit annak kedvelőinek készítettek, méghozzá egy kifejezetten kellemesen modernizált akció-vígjátékban öltve formát, a nosztalgia faktort maximálisan felcsavarva. Aki a régi részeket nem, vagy kevésbé kedveli, természetesen az is tehet egy próbát vele, mert mégiscsak jobban csillog Axel jelvénye, mint bármikor a korábbiakban. Fiataloknak, vagy teljesen ismeretlenül, inkább úgy érdemes próbálkozni, ha egy laza és könnyed, de hangulatos, stílusos, humoros, félig retró, és mégis mellette látványos akciózást is kínáló filmre vágynának, mert ha cseppet elvonatkoztatok a Beverly Hills Cop fogalmától és önmagában szemlélem az új epizódot, akkor is véleményem szerint még mindig egy kellemes kikapcsolódást nyújtó, egyszer megtekinthető akció-vígjátéknak tudható be. Tömény nyolcvanas évek, keményen felrázva - Nem keverve! - és újracsomagolva. Kivételesen az előzetes nem hazudik.
Műfaj: akció-vígjáték
Műsoridő: 118 perc
Debütálás: 2024.
Rendező: Mark Molloy
Forgatókönyv: Will Beall, Tom Gormican, Kevin Etten
Főszereplők: Eddie Murphy, Joseph Gordon-Levitt, Taylour Paige, Judge Reinhold, John Ashton, Paul Reiser, Kevin Bacon, Bronson Pinchot
Zerko
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése