Ridley Scott még a Fox reflektorfényei alatt indíthatta útjára az új Alien trilógiáját, ami a korábbiakban kitaposott és az évtizedek folyamán önismétlővé váló mezsgyéről kívánkozott letérni, lényegében egy eredettörténetként szolgálva a xenomorphok keletkezésére, és hogy a sci-fi horrorok legvagányabb, legnagyobb túlélője, Ellen Ripley hadnagy hogyan s miként bukkanhatott arra a bizonyos megfeneklett űrhajóra az LV-426-on (a kolonizálást követően Acheron [fájdalom folyója]). Scott vitathatatlanul nagyon kreatív és merész vízióval rendelkezett, viszont azt képtelen volt egy tényleges trilógia keretébe foglalni, ami az első perceivel odabilincselte volna közönségét a vászonhoz, miközben alaposan össze is kuszálta az addig ismerteket, helyenként szembemenve a quadrologiában látottakkal és elhangzottakkal. A nyitó epizódként szolgáló Prometheus a maga lagymatagságával, összefüggéstelenségével és banális magyarázatával okozott egy hatalmas csalódást a közönség számára, ebből kifolyólag az Alien-univerzumot alaposan kiterebélyesítő és megreformáló Covenant számára már nem is szavaztak bizalmat.
Kritikailag sikeressé vált a Covenant, üzletileg viszont egy hatalmas pénztemetővé vált a Fox számára, mert a Prometheus után már nem sokan voltak kíváncsiak Scott előzmény trilógiájának a második felvonására, ami véleményem szerint egy hatalmas hiba volt. Őszintén szólva, én is nagyon bizalmatlanul álltam a folytatáshoz, szintén azok táborát erősítve, akik a Prometheus stáblistájánál csupán annyit tudott kibökni, hogy „Ez most mi volt?” És valahol ez is közrejátszhatott abban, hogy egy hatalmas meglepetésként szolgálhatott a maga letaglózó élményével, de ha önmagában szemléljük, akkor is masszív talapzaton áll a kijelentés, hogy az író-rendező a centrum epizód során megvillantotta a tehetségét, és egy sokkalta összeszedettebb formában bővítette tovább a xenomorphok világát, ami egyben értelmet nyújtott az előzmény számára is, ezzel párhuzamosan egészen új, szofisztikált perspektívákat nyitott meg a zseniális Michael Fassbender által alakított, istenkomplexusos és Frankenstein szindrómás David karakterén keresztül, Scott a precizitásával lebilincselő módon szövögetve a lét- és teremtésfilozófiáját, az egészet megspékelve A nyolcadik utas: a Halál és A bolygó neve: Halál, ízig-vérig Alien-atmoszférájával és túlélő-horror cselekményével.
Szerintem kevés rajongó szállna vitába velem, annak a kijelentésnek kapcsán, hogy összességében a harmadik legjobb filmnek tehető a Covenant, ha pedig szubjektíven szemlélem, akkor számomra egy nagyon különleges helyet foglal el a polcon, ahogy tökéllyel példázta azt, hogy sokkal több és több potenciál rejtőzik a címben, minthogy az univerzum legádázabb ragadozója csupán embereket hajkurásszon, majd a harmadik fogsorát megvillantva loccsantsa szét a koponyájukat. Itt jön a képbe Neill Blomkamp - District 9, Chappie, és a személyes kedvenc Elysium író-rendezője -, aki mellett semmi esetre sem lehet elmenni szó nélkül, mert nagyban hozzájárult a Covenant bukásához. Annak a Covenantnek a bukásához, aminél egy Alien cím kedvelője kettészakad - legalábbis én mindenképp - amikor az innovatív vonásaival és tartalmával, hová is rangsorolná a legjobb epizódok lajstromában. Sokan ismerhetik a történetet még 2015-ből, amikor Blomkamp nekiveselkedett az interneten kampányolni az általa vizionált Alien 5 koncepciós rajzaival, ami a negyedik rész befejezése által sejtetett módon a Földön játszódott volna, csak messze nem annak közvetlen folytatásaként, hanem egy merész huszárvágással a harmadik és negyedik epizódot figyelmen kívül hagyva helyezte volna főszerepbe Ellen Ripleyt, Dwayne Hicks tizedest és Newtot, ahogy az LV-426-on történt xenomorph királynő kibelezését túlélve érkeznek vissza szülőbolygójukra, egy újabb ádáz küzdelmet folytatva az idegenekkel szemben, ami James Cameron militarista stílusában öltött volna formát.
Már a sztori felütése és a rajzok hangulata is masszívan árasztották, hogy Blomkamp fő inspirációs forrása nem lehetett más, mint A Bolygó neve: Halál folytatásaként debütált 1988-as Aliens képregény (később Aliens: Outbreak), ami egy nagyon sötét, komor stílusban mesélte el Ripley, Hicks és az LV-426-ról kimenekített kislány, Newt további küzdelmeit a xenomorphokkal szemben, a konfliktus középpontjába a Szcientológiai Egyház fricskájaként felbukkanó Church of Immaculate Incubation (Szeplőtelen Inkubáció Egyháza - köznyelvben Dianectics) szektát helyezve, akik istenként tisztelték a királynőt, és angyali teremtményeivel a végső tisztulást kívánták elhozni az emberi faj számára. A debütálást követő pár évre rá, a béríró Steve Perry regény trilógiája is ezeken a rajzolt képsorokon alapult, a szerző keze nyomán nyerve el a képregények által is felvett Idegenek a Földön, Lidércnyomás és Női háború címeket, továbbá Perryre hárult az a feladat is, hogy szinkronba hozza a mozifilmek által diktált kánonnal, melynek legújabb darabja, A végső megoldás: Halál ekkorra már a vetítővásznakra került, és első perceivel elkaszálta Hicks és Newt karaktereit - így lett a tizedesből Wilks őrmester, a kislányból pedig Billie a maguk LV-426-os háttértörténetével, Ripley pedig Perry univerzum bővítési munkájának köszönhetően egy olyan android formában tért vissza, amibe feltöltötték a hadnagy emlékeit és személyiségét. És ide, a mondat végére legszívesebben három darab felkiáltójelet tettem volna, ugyanis hamarosan kilyukadunk oda, hogy a Disney által megbízott Noah Hawley sem ment messzire az ötletekért, egyben bizonyítva az Idegenek a Földön markáns hatását az Alien-univerzumra, ahogy annak bővítgetése az évtizedek folyamán a képregényekre hárult.
De előtte kanyarodjunk vissza a jelenleg fókuszt élvező Blomkamp elképzeléseihez, ami nem pusztán, mint ötlet nagyon érdekes a mai napig, hanem sajnálatos módon akadt itt egy nem elhanyagolandó afféros közjáték is, ami nagyban hozzájárult ennek a projektnek az elkaszálásához és a Covenant bukásához is. Első körben a Fox fejeseinek nagyon elnyerte tetszését az Alien 5 koncepciója, rövid időn belül fel is karolták a tervezetet, Blomkamp pedig a frissen szerzett foxos irodájából készült fotóval igazolta, hogy sínen vannak a munkálatok, csakhogy ekkor színre lépett az Alien franchise atyaúristene, azaz Ridley Scott - aki tegyük hozzá, annak ellenére nyert ekkora befolyást a filmes univerzum felett, hogy ő csupán rendezte az első ’79-es epizódot, ami Dan O'Bannon és Ronald Shusett forgatókönyvén alapult (de például a széria egyik alappillérévé vált Weyland-Yutani konspirációt és a hozzájuk köthető Ash-t már a producerek, Walter Hill és David Giler hozták a történetbe, O’Bannon nemtetszése ellenére is), amíg a xenomorph, az arcra tapadó parazita, a tojások, a lezuhant patkó alakú hajó, a megkövesedett pilóta, de még az LV-426 felszínének megtervezéséért és a díszletek megvalósításáért is a svájci szürrealista képzőművész, Hans Ruedi Giger felelt, akit O’Bannon ajánlott be a stábba.
Scottnak cseppet sem tetszett az ifjonc piszkálódása az Alien-univerzumban, ezért kemény nyomulásba kezdett a Fox vezetőségénél, kiharcolva, hogy az általa megkezdett trilógia elsőbbséget élvezzen az Alien 5 projekttel szemben, meggyőzve őket, hogy nem lenne szerencsés a két történetet párhuzamosan a mozikba küldeni, mert csak megzavarná a közönséget. A stúdió fejesei komoly dilemma elé kerültek, hogy az eget pásztázó reflektorfényük vajon melyik szerzőre vetüljön, mígnem Scott nyomulása egy továbbra is gyümölcsöző együttműködés képét festette számukra, elvégre mégiscsak az ő nevéhez kötődik az Alien franchise megalapozása, nem mellesleg hosszútávon további kettő mozifilmmel biztosította be a stúdiót. Blomkamptől további türelmet kértek, ami egyet jelentett azzal, hogy jegelésre került a projektje, ennek ellenére Scott nem lelt nyugalomra, továbbra is minden követ megmozgatva igyekezett Blomkamp terveit a szemeteskosárba hajíttatni, a Covenanttel beküldve számára a kegyelemdöfést, amikor a Prometheusszal ellentétben, elé biggyesztette az Alien címet is.
Persze Blomkampnak sem kellett több, hogy kihegyezett tőrrel várja a megfelelő pillanatot a revanshoz, mesterien a Covenant premierjére időzítve nyilatkozatát, miszerint Scott megölte az Alien 5-öt, ez márpedig bőségesen elegendő volt a feltüzelt rajongók számára a Prometheus keltette csalódottságot követően, hogy bojkottálják a premiert, így a harmadrészben papíron maradt trilógiának a második felvonása hatalmasat perecelt a jegypénztáraknál. Bármennyire is csúnya történet ez - ami még folytatódott egy rövid ideig a nyilatkozatok pufogtatásával, Scott lefitymálóan egy tíz oldalas tervezetnek minősítve az Alien 5 munkacímen futó projektet -, nagyon csalódott voltam, amikor kérdésessé vált, hogy Scott elkészítheti-e azt a bizonyos záró fejezetet, amivel kikerekedhetett volna a bővített és egészen új stílusú kánon, ami A nyolcadik utas: a Halálhoz kanyarodott volna vissza, és sajnos a kérdésnek hamarjában pontot tett a végére a Disney felbukkanása, ahogy a Foxot 71,3 milliárd dollárért felvásárolta, ezzel a hercegnő palettájukat az Alien királynővel gyarapítva.
Hosszas ideig úgy tűnt, hogy az íróasztalra tett lábbal szivarozó Májki egérke nem különösebben képes mit kezdeni a bekebelezett Alien címmel, ezért is okozhatott akkora meglepetést sokak számára, hogy 2024-ben mégiscsak előrukkoltak egy hagyományos szálon futó, mellékepizódnak tekinthető Romolusszal, amihez a horrorfilmek terén már többszörösen bizonyított duót, Fede Álvarezt és Rodo Sayaguest rántották össze. Annak idején nem véletlenül nem esett egyetlen hang sem a filmes kritikák között a Romolusról, mert bármennyire is egy összeszedett és pergős cselekményű sci-fi horror kerekedett belőle, ami nyomokban még némi hangulatot is tartalmazott, egész végig olyan érzésem volt, mintha az elmúlt évtizedek best of válogatását szemlélném, aminek roppant unalmas hatása végett szemernyi kedvem sem volt azon az egyszerű, de lényegre törő jellemzésen túl erőltetnem magamat, miszerint „Ezt nézzük már 45 éve.”
Mindenesetre a Romolus teljesítette a filmstúdiók által diktált ökölszabályt - 2-2,5-szeres mozibevétel a gyártási költség arányában, hogy nullszaldón álljon az a bizonyos mérleg, ami már tartalmazza a mozitermek jutalékát is -, ahogy az alacsonyabbnak tekinthető (80 millió dollár + marketing) befektetés négyszeresét termelte vissza, és erre már Májki egérke is eregetett egy füstkarikát az irodája Disney hercegnőkkel telemázolt mennyezetének irányába, majd tekintetét visszaemelve hamuzott egyet az ezüst tálcába, és a maga vékony, cincogó hangján kiadta az utasítást a sorozatgyártásra - főleg, hogy a Star Wars és Marvel ötletek egy része kútba veszett, a Davidoff Oro Blancót meg mégiscsak húzós áron mérik. A sorozatgyártás szó szerint értendő, mert az Alien cím fennállásának történelmében első ízben szemlélhetünk egy több epizódos - és a siker végett több évadra tervezett - szériát, ami Májki egérke saját platformján debütált, igencsak szürreális, már-már groteszk élménynek engedve teret, ahogy a Disney lógó alatt elszabadul a xenomorph és hektónyi vérpermet közepette belezi, trancsírozza sorra az áldozatait.
Márpedig keményen fogja, ahogy a hosszas hallgatást követően a Romolusszal Májki felismerte, hogy ebből bezony nagyon sok Arturo Fuente OpusX-szel töltheti meg a dobozkáját, ezért azt mondta Blomkamp elképzeléseire, hogy „Köszi szépen az ötletet, de ezt majd megcsináljuk a saját elképzeléseink szerint, és mi magunk, lehetőleg a kánonba illeszkedve, hogy a sok balhét követően, ne mi legyünk, akik ezt is szétcseszték!” - és hamuzás. Okos, azt meg kell hagyni. Nem mellesleg Májki a szuperprodukciók titkos receptjével rendelkezik, ami mögött temérdek tőke áll a színvonalas megvalósításhoz, de a képletbe becsusszan még az előzményekből való okulás is, ahogy a Star Wars, Marvel és Predator filmek kapcsán nem egy alkalommal félrenyúltak és beletörött a… szivarvágója. Márpedig az Alien: Föld esetében szembeötlő ez a fajta újszerű, éppen ezért merész húzással kombinált precíziós robbantás, miszerint most a Disney felpakol mindent a romokban heverő Alien cím visszarángatására, a Romolus felemásságát követően a 19-re kívánkozva egy újabb lapot húzni, úgy, hogy miközben az osztó annak felfedésével bíbelődik, még sebesen elrohan végigcibálni a kaszinó összes félkarúját a Black Jackpot reményében.
Az első epizód képsorai viszont cseppet sem abba az irányba mutatnak, hogy ebből egy újabb nagyágyú, a későbbiekben klasszikussá avanzsálódó alkotás születhetne, amivel beválthatná a hozzá fűzött reményeket, mert inkább vált ki zavarodott meglepődöttség keltette sebes pislogásokat és retina dörgölést, ahogy az 1994-es Alien vs. Predator arcade beat ’em up játék felütésével kívánja a szemlélőt bevezetni a primer konfliktusba, miszerint a Weyland-Yutani vállalat - jelenleg az eddig inkább homályba borult Yutani részleget helyezve főszerepbe - 60+ évvel korábban útjára eresztett teherszállító hajója a felhőkarcolókat letarolva hajt végre egy kényszerlandolást a konkurens nagyvállalat, Podigy területén, aki természetesen a bolygót irányító cégek rivalizálásában igényt tartana a különféle idegen létformákkal megpakolt hajó roncsaira. Prodigy felbukkanásával válik izgalmasabbá a történet, mert sem a lezuhant hajóból nem szabadulnak ki a xenomorphok, és még csak egy fanatikus szekta sem árasztja el velük a bolygót, a megfeneklett jármű inkább szolgál annak példája gyanánt, hogy a széria vezetőírója, Noah Hawley (Fargo, Légió) kendőzetlenül emelt át temérdek elemet a képregényekből, regényekből és videojátékokból, majd azokat a saját ötleteivel kiegészítve gyurmázta össze, kísérletet téve, hogy a kis vegyészkedése hogyan s miként muzsikálhat a pergő képkockákon.
Az igazat megvallva, egészen fülbemászóan dallamosan, viszont sok helyütt tartalmaz a kotta hibás hangjegyeket, így nem is meglepő, hogy az előadók is elütnek egy-egy hangot, hamiskásan játszva a színészek és rendezők egyaránt. Mégis a legbántóbb vonása, hogy Hawley világbővítése egészen új távlatokat és lehetőségeket nyitott meg a dramaturgiához, viszont az ezekben rejlő potenciált már messze nem aknázta ki, ezek megmaradtak csupán keser-édes mézesmadzagnak, így egyedül a legmerészebb vállalkozása, a bolygót uraló öt nagyvállalat bevezetése, valamint Prodigy főszerepbe helyezése tompítja némileg a retina égető hiányosságait. Prodigy, aki/ami nem pusztán egy profithajhász és territoriális uralomra törekvő arctalan cég, hanem ő maga az Elon Muskból és Mark Zuckerbergből összegyúrt Csodagyerek, az ihlető forrásoknak megfelelően istenkomplexusos, érzéketlen és csapongó természetével jelentve egyet a vállalattal. Fő profilja az android technológia, legfrissebb innovációjával az örök életet szolgáltatva az emberek számára, ahogy elméjüket egy emberfeletti erővel rendelkező gépi testbe tölthetik fel - lásd: Steve Perry Ripley hadnagya -, viszont a technológiának megvannak a maga korlátai, mert kizárólag a gyerekek tudata képes ezt befogadni - á la Mátrix.
Wendy volt az első a kísérleti modellek közül, aki felfedezte az új testében rejlő potenciált, fókuszált tudatával aknázza ki a mérnököket is meglepő lehetőségeit, amikor olyan rejtett képességeket szabadít fel, mint a számítógépes rendszerekre hangolódás és az irányítás átvétele, a frissiben szerzett xenomorph példánnyal történő kommunikáció, vagy ha a szükség úgy hozza, akkor akár puszta kézzel képes savazásig püfölni annak páncélozott koponyáját. Wendy viszont nem csak az új robotteste kapcsán jut egyre több felismerésre, hanem az őt birtokló vállalat indíttatásain és rendszerén is kezd átlátni, miután társaival közösen megjárták a különféle idegen létformákat szállító hajó roncsait és a bátyját kimenekítették a katasztrófát okozó xeno karmai közül, ez márpedig egyre inkább a Yutani vállalat malmára hajtja a vizet, akik a politikai játszmát katonaira kívánják cserélni a USCSS Maginot egyetlen túlélője, a cyborg Morrow tanácsának engedve.
Valljuk be, nem egyszerű az Alien-univerzumon belül egy életképes, lebilincselő sorozatot alkotni, de abszolút nem lehetetlen, elvégre a második mozifilmet követő epizódok is inkább a kreativitás hiányát viselték magukon, fantázia nélkül pedig a mersz sem lehet meg, hogy valami egészen újba és nagyszabású átalakításokba vágjon a szerző. Hawley viszont egészen jól feszült neki a történet keretbe foglalásának, majd az innen-onnan átemelt elemek koherenssé olvasztásának, amit a 2120-ban, azaz A nyolcadik utas: a Halál előtt két évvel játszódó cselekmény több szálú intrikáival, feszült konspirációival és saját kútfőből merített, figyelemre méltó elképzeléseivel dúsított fel, ezzel letérve az eddig taposott ösvényről, hogy végre valahára azt a fajta többletet szolgáltassa, amiről a korábbiakban már szó esett. Az érdemei elvitathatatlanok, viszont sajnálatos módon a közönségnek bőségesen lesz lehetősége a türelem gyakorlására is, amikor a feszült élményeket követően beköszöntenek a hosszas, mély ülepedések, mert a Disney által nyújtott professzionalizmus és tőke - aminek köszönhetően a mozifilmek színvonalának megfelelő minőségben nyerhettük el az epizódokat - ellenére is helyenként félresiklott a sztori, összességében pedig dinamikátlannak és kiegyensúlyozatlannak mondható a forgatókönyv, ahogy Hawley képtelen volt egy szépen ívelő történetet írni.
A kezdeti érdekes és röpke felvezetőt követően a Maginot katasztrófája robban be, tovább szőve a feszült szálakat a hajóra érkező katonákkal és androidokkal, viszont ezt egy komolyabb atmoszférát nélkülöző, kifejezetten csapongó, ad hoc jellegű hebehurgyasággal megfogalmazott cselekménybe foglalva, amit egy hatalmas mélyponti zuhanás követ a hajó elhagyásával és gyermekbetegségei felbukkanásával. Utóbbi szó szerint értendő, mert az idősáv jelentős részét a karakterek, azaz a gyermeki elmével rendelkező... droidok mélyebb megismerésére szánta volna a szerző, de ez inkább enged teret annak, hogy a szemlélő felismerje azok súlyos hiányát, ahogy unalomba fullad a több epizódon át húzódó kliséhalmaz, mintha a „Kézikönyv karakterekhez a forgatókönyvírók számára” című útmutatóból puzzle-ozták volna össze őket, éppen ezért is képes még a főszereplőket is megszégyenítően beelőzni a Timothy Olyphant által kiválóan alakított Kirsh android (Wendy és a többi öt gyerek mentora) a sejtelmesen háttérből irányított szálaival. Másfelől ez az egész valami olyan kategorizálhatatlan és jellemezhetetlen disney-s sziruppal lett lelocsolva, hogy a szemlélő akaratlanul is helyenként a Jóbarátokra asszociál. Félreértés ne essék, én nagyon kedvelem a Jóbarátokat és a mai napig leragadok egy csatornán, ha egy epizódjába belebotlok, viszont: Ember! Ez egy Alien film lenne, hogy a penész egye meg a kenyeredet!
Pontosan ezekért a felszínes, roppant tartalmatlan vonásai és nyögvenyelős műsorideje végett volt szerencsés húzás az ötödik epizódra beiktatni a - koncepció kiszámíthatósága végett már várt, viszont az évadot megmentő - Maginot érdekfeszítőre és hangulatosra sikeredett háttértörténetét bemutató szálat, mert ha ez A nyolcadik utas: a Halált idéző, de azt véletlenül sem koppintani kívánkozó retro sci-fi horror vonal nem töri meg ezt az atmoszféra szegény lagymatagságot, akkor feltehetőleg sokan nem érnének a szezon végére. Itt ismerhetjük meg kissé bővebben Hawley saját koponyájából merített és a xenomorph-fal majdnem azonos főszerepet élvező szem-polipot (Trypanohyncha Ocellus), ami a nevéhez hűen túrja ki a gazdatestének látószervét, hogy csápjaival az agyához kapcsolódva vegye át az irányítást felette. Polipkánkról annyit ildomos tudni, hogy több gazdatestet is megjárt, éppen ezért elképesztő ismeretekkel rendelkezhet a világűrről és más létformákról, viszont ebből mégsem ismerhetünk meg lótúrót sem, ahogy a szerző a potenciált a maga kreativitás szegény fantáziájával parlagra engedte, a biztonsági játékot űző, és a második évadra is valamit tartogatni kívánkozó forgatókönyvével inkább a műsoridő javát a gyermekbetegségekkel küszködő Alien Friends banális jeleneteivel és Wendy bátyjának nyomorékoskodásaival (már pardon, de csak a rózsaszín taknyát nem csorgatta a kis zsoldos szanitéc...) töltve ki.
Persze, persze, a már beígért második évadra is tartogatni kell valamit, viszont ez szüli az elsődleges, és nem csekély mértékű hibáit, az olyan jelentéktelenebb, de a bakiparádék palettáját mindenképp tovább színesítő húzások mellett, mint a kiborg Morrow által használt sokkoló, ami nem csupán egyetlen ravasz húzással képes leteríteni és megbénítani egy xenót, de még egy latex-szerű anyagot is permetez köréje, ami hirtelen megszilárdulva teszi egy hálóban ragadt prédává az univerzum legbrutálisabb létformáját. 2120-ban járunk emberek! Héló! 2179-ben, szintén a Weyland-Yutani keze alá rendelt tengerészgyalogosok milyen jól jártak volna egy ilyen stukival… nagyon autentikus. Szintén a Weyland-Yutani logóval ellátott hajó, ami 2055 környékén indult útjára, viszont a két vállalat fúziója csak 2099-ben jött létre, a Prometheusban elmesélt Peter Weyland 2093-as halálát követően. Hmmm. Hawley tett egy nyilatkozatot, miszerint annak ellenére figyelmen kívül fogja hagyni a Prometheus és a Covenant eseményeit a maga építgette történetben, hogy Ridley Scott cége, a Scott Free Productions tanácsadóként működött közre a széria megvalósításában - többek között nekik köszönhetően mellőzve több helyütt a CGI-t és részesítve inkább előnyben a díszleteket és kosztümöket. Személy szerint inkább nem minősíteném mélyebben ezt a fajta nagyképű visszafelé köpést, aminek sajátos, önmaga szülte ötletei az első másodpercekben botlanak el a saját maguk lábatlankodásaiban, miközben ami érdemleges lenne, azok felett az író úgy siklott el, mint dinoszauruszok felett a Chicxulub meteor.
Most akkor tapsikolni kéne, hogy a Disney méltóztatott egy cuclit dobni az Alien kedvelők irányába, miután hosszú évekig, még a fiókjában is porosodva lapult a cím. És ez a legszomorúbb az egészben, mert amikor feltenném a konzekvenciára kilyukadó kérdést, azaz érdemes-e megtekintetni az Alien: Földet, akkor legszívesebben azt válaszolnám, hogy nem sok válogatási lehetősége adódik a rajongóknak. De mi lesz, ha beneveztek rá? Az én dolgom az volt, hogy feltárjam az első évad érdemeit és rámutassak annak hibáira, viszont határozottan azt kell mondjam, hogy utóbbiak ne riasszanak el senkit sem, mert ajánlott megtekinteni. Ugyanis végre valahára, valami merészen újszerűt nyerhettünk, amiben ott vannak az építőkockák - még ha azok egy félig megkezdett Jenga játékot is mutatnak -, egy egészen érdekes világbővítés vízióját vetítve előre, és a számottevő, a fantázia hiánya szülte üresjáratos áthidalások ellenére is meg van az a fajta töltete, ami az utolsó epizódokat már kényszeresen bezabáltatja a szemlélővel, több helyütt is brutálisan felvillantva cím hűségét a hangulatos, feszült és vérgőzös jeleneteivel. Az Alien filmeket kevésbé ismerők, de a sci-fi horrort kedvelők számára pedig garantáltan remek szórakozást fog nyújtani, és valójában inkább ők vannak előnyben ebben a felemás képben történő megmártózásban, amit az Alien: Föld mutat.
Műfaj: sci-fi horror
Műsoridő: 8 x 44-64 perc
Debütálás: 2025.
Rendező: Dana Gonzales, Ugla Hauksdóttir, Noah Hawley
Forgatókönyv: Noah Hawley, Bobak Esfarjani, Lisa Long, Maria Melnik, Migizi Pensoneau
Főszereplők: Sydney Chandler, Alex Lawther, Essie Davis, Samuel Blenkin, Timothy Olyphant, Babou Ceesay, Adarsh Gourav, Erena James, Lily Newmark, Jonathan Ajayi, David Rysdahl, Adrian Edmondson
Zerko
