A szokatlan módon több műfajban is megmártózó hatodik évadot követően, a Black Mirror folytatása inkább visszakanyarodott oda, ami elrajtolása óta a cím velejét jelentette, de ez nem jelent egyet azzal, hogy ugyanazt a színvonalat is kapjuk a kissé megfáradt epizódokkal.
Lényeges a "kissé" jelző figyelembe vétele, mert Charlie Brookerék továbbra is érdekes epizódokkal jelentkeztek, csak sajnálatos módon ezek közös jellemzője a fantázia szegénységből eredő önismétlés, a veteránok számára szembeötlően a kifáradás jelét mutatva. Ez a fajta megfáradás pedig messze nem lenne indokolt - a történetetek komplexitása, kiváló dramaturgiája és kreatív tartalma ellenére sem -, mert ha cseppet visszatallózunk a korábbi évadok irányába, akkor lajstromba vehetjük, hogy az elmúlt 14 év során nem túlzottan impozáns epizód számot vonultatott fel a Black Mirror, a jelenlegit is beleszámítva 33 részt és egy interaktív filmet nyerhettünk a némileg formabontó stílusából eredően különleges elbeszélésekből.
Ez a "némileg" azért lenne helytálló - és ezzel rögvest képbe helyezve azokat, akik csak most bukkannának a Fekete tükörre -, mert inkább nevezhető kuriózumnak a maga ritkaságszámba menő, de egyáltalán nem újszerű formulájával. A korábbi évadoknál hivatkozási pontként fektettem le kései gyerekkorom egyik nagy kedvencét, az egykori TV3-on, szombat kora esti órákban vetített Outer Limits/Végtelen határok című misztikus sci-fi, thriller, horror, társadalmi és filozófiai dráma, valamint természetfeletti témák kombinációját mesterien boncolgató antológia sorozatot, ami az X-Aktákhoz hasonlóan, egy az első másodperceivel különleges és magával ragadó atmoszférát teremtő intróval rendelkezett, ahogy a sistergő képet követően beúsztak a különféle szürreális illusztrációi, a cím kedvelőinek a fülében bizton a mai napig ott csengve Vass Gábor tolmácsolásában a narráció: „Nincs hiba a készülékében. Ne is próbálja beállítani! Mi uraljuk a sugárzást. Mi uraljuk a vízszintes és a függőleges irányt. Megsokszorozzuk a képet, és lágyra mossuk vagy élesre fókuszáljuk. A következő egy órában mi határozzuk meg a látványt és a hallványt. Mindent kontrollálunk, amit ön lát és hall. Az elme nyugalmától a félelem torkaszorító érzéséig mindent. Most pedig átadjuk a szót... a Végtelen határoknak.”
Ha némi eltérésre bukkannátok az emlékeitekben, akkor az annak köszönhető, hogy az egykoron fantasy, sci-fi és ifjúsági sorozatok fellegváraként számon tartott TV3 megszűnésével, a Viasat 3 kezdte el vetíteni egy teljesen újraszinkronizált változatban, immár Bozai József számára jutva az új, és kevésbé frappáns szöveg felolvasása, de továbbra is masszív hangulattal ágyazva meg a soron következő felkavaró történet számára. Ez az 1995-ben feltámasztott cím - mert gyökerei egészen ’63-ig nyúlnak vissza -, a különféle műfajok közötti csapongása ellenére is erősen párhuzamba vonható a Black Mirrorral, mert közös receptjük szerint egy rejtelmes, kiszámíthatatlan, feszült és felkavaró történetet építgetnek aprólékosan, hogy a befejezésnek szánt záró akkordokkal egy émelyítő gyomrost vigyenek be a közönség számára, tipikusan olyan - sokszor félbeszakadt - végkifejlettel, ami még napok teltével is ott csenghet és csilingelhet az ember koponyájában, hogy a látottak további átgondolásán, de leginkább emésztésén időzzön.
A Black Mirror esetében annyi különbséggel, hogy kizárólag a sci-fi thriller és a tömény dráma műfajára szorítkozva, de mielőtt a futurisztikumtól bárkinek is elkezdene borsódzni a háta és lapozna egyet, nem árt letisztázni az örökös központi témájaként jelen lévő ember és technológia kapcsolatát, utóbbi esetében főképp a manapság is elérhető eszközökre építgetve precízen kimért dramaturgiájával a drámai, számos esetben feszült thriller történeteit, kisebb részben pedig a holnap technológiájából merítve elbeszéléseit - oly tökéllyel, hogy amit egy évtizeddel ezelőtt elbeszéltek, mára több epizódja is valóságossá vált -, és csupán ritka esetekben rugaszkodik el a távlati (évtizedes) lehetőségek irányába, (sajnos) még kevésbé ágyazva lebilincselő elbeszéléseit egy disztópikus jövőképbe.
Ezért is okozhatott némi meglepetést - meg nem is -, hogy a hatodik felvonásnál már a horror és misztikus thriller vonal irányába kacsintottak ki a szerzők egy-egy epizód erejéig, amit akkoriban furcsállottam a szériától idegenül ható mivoltával, mégis a sci-fihez visszakanyarodó hetedik, viszont megfáradt és önismétlő antológiát szemlélve, utólag be kell lássam, hogy pont ebben a fajta szélesebb spektrum kiterjesztésben lenne a Fekete tükör jövője, hogy Charlie Brooker zsenialitása ne vesszen parlagra… és ezzel véletlenül vissza is kanyarodtunk az Outer Limitshez. Majd talán a már berendelt nyolcadik etappal lesz rá lehetőség, mert a jelenlegi epizódokat szemlélve, egyre nyitottabbá váltam arra, hogy a bevett és megszokott mezsgyéről letérjünk, ezzel kitágítva a Black Mirror fogalmát. A kijelentéssel utólagosan belátom - és egyben megkövetem magamat - hogy ezek a tévelygések valóban friss vért voltak képesek pumpálni a komplex történetekbe, melyek pusztán a sci-fi vonalán maradva már nem képesek azt a szórakoztató tartalmat szolgáltatni, mint egykoron - és valahol itt lenne a hetedik évad legsúlyosabb konzekvenciája.
Addig is tekintsük át, hogy a hat epizódot felvonultató évad mivel szolgálhat az elgondolkodtató és (már kevésbé) letaglózó történetekre vágyók számára, ezúttal megengedve magam számára annyi szubjektivitást, hogy a számomra leginkább tetsző epizódtól haladok a kevésbé preferáltak irányába. Éppen ezért kezdjük a sort a többi elbeszélésre köröket verő, általam az éllovasnak megszavazott - hú, ez tényleg nagy szavazás volt - Hétköznapi emberek című felvonással, ami szintén egy a holnap technológiáján alapuló, igazán szívbemarkolóan drámai elbeszélést tár közönsége elé, egyben itt köszönve vissza legmarkánsabban a Fekete tükörre jellemző tragikus történetbe ágyazott technológiai, társadalmi és nagyvállalati kritika, ahogy elbeszéli két főhősünk, Mike és Amanda megható történetét. Ugyanis utóbbinál, egy váratlan rohamot követően végstádiumú agydaganatot diagnosztizálnak, férjét pedig az orvosokon keresztül - nyilván nem kenőpénzért - megkörnyékezi egy új fejlesztésű implantátumot kínáló cég, akik az alany emlékeit és személyiségét képesek lementeni, majd a tumor eltávolítását követően a beültetett chipbe közvetítik vissza egy felhőalapú szolgáltatáson keresztül.
Bár Mike-ról és Amandáról nem sokat ismerhetünk meg a röpke felvezető során, mégis az örökösen kudarcba fulladó gyerekvállalási kísérletük, majd a férfi által a felesége irányába tanúsított elkötelezettsége tökéllyel szemlélteti a pár bensőséges viszonyát, és válnak a hétköznapi megpróbáltatásaik közepette hús-vér emberekké, akik a tragikus eset bekövetkeztével már nem a további boldogságukért, hanem az életben maradásért, a másik megtartásáért, az elért intimitás fenntartásáért küzdenek foggal-körömmel. Ez a testközeli perspektíván keresztül zajló küzdelem pedig egy nagyvállalattal szemben zajlik, a szériát ismerők számára már a röpke felvezető is erősen sejtetve, hogy mikor és milyen formában fog kirobbanni az igazi konfliktus, azaz Mike és Amanda milyen szinten kiszolgáltatta magát azon cég számára, ami jelenkorunk digitális tartalomszolgáltatóit és azok üzleti magatartását testesíti meg az egyoldalú csomagtartalom és tarifa változtatásokkal. Mégis minden kiszámíthatósága ellenére, még a sorozat veteránjai számára is egy ízig-vérig Black Mirror epizódot szolgáltat, azzal a nívós professzionalizmussal, amit a cím egykoron jelentett, és amiért megkedveltük, egy fekete tükröt mutatva az emberek által épített és formált világunk számára.
Utóbbi epizóddal nagyon szoros versengésben állt a már krimi, de árnyalatnyi thriller elemeket is szerepeltető Játékszer, szintén remekül idézve vissza a széria fénykorát a tökéletesen vezetett és rejtelmekkel megspékelt dramaturgiájával, még az edzettebb közönséget is örökös bizonytalanságba taszítva, hogy vajon az érdekfeszítő történet vajon milyen - és nem várható - véget fog érni. Utóbbi vonása leginkább a szemlélőt vákuum módjára beszippantó történetvezetésnek köszönhető, kezdő képsoraival tökéllyel alkalmazva az in medis res formulát, amikor a főszereplő Cameron Walker egy bolti lopással adja fel magát az évtizedekkel korábban elkövetett brutális gyilkossági ügye kapcsán, majd a kihallgató szobában a két nagyon eltérő - egyben túlzottan is szélsőséges - személyiségű vallató előtt tárja fel élettörténetét, hogy videojáték szakújságíróként miként tett szert a programozó zsenitől elorzott lemezre, ami a Tumultus című szoftvert tartalmazta. A lemezt a meghajtóba helyezve, annak gazdájának, Colin Ritmannek a szavai igazolódtak be, miszerint egy mesterséges, digitális létformát hozott létre, akik a bitek és bájtok sorai között szaporodva tenyésznek, majd grafikus formát öltve tűnnek fel a kijelzőn, hogy gazdájuk interakcióba léphessen velük. Idővel Cameron megleli a módját, hogy kommunikálni is tudjon ezekkel a synthwave-szerű hangokat kiadó létformákkal, és ettől a pillanattól a szerepek elkezdenek felcserélődni, ahogy a férfi minden percét és pénzét a Tumultus igényeinek kielégítésére szenteli, ezzel párhuzamosan a nézőt feszült bizonytalanságba taszítva a pergő képsorok, hogy vajon mi lesz majd a következő követelésük főszereplőnk irányába, és mi lehet a digitális lények egyre nagyobb létszámának következménye, mindezt alaposan megkutyulva főszereplőnk nem beszámíthatóságával.
A történet egy méretes csattanóval zárul, ahogy Cameron vallomásának végére felkerül a pont, tipikusan a félbeszakadt és a néző számára további elbeszéléseket áhító formula szerint. És mostanra már nem kizárható, hogy a későbbiekben még sor kerülhet rá, mert ezúttal rendhagyó módon a negyedik évadban debütált közönségkedvencként számon tartott USS Callister nyert egy folytatást, Into Infinity alcímmel. Annak idején nem véletlenül aratott óriási sikert ez az epizód, ami egy fantáziadús történetbe ágyazta drámai sci-fi thriller cselekményét, valahol ezzel a felvonással érve el formulájának kiteljesedését a Black Mirror, ahogy az egész estés film terjedelme ellenére is minden egyes pillanatával örökös feszültségben tartotta közönségét.
Nyilván többen vannak, akik nem látták az egyik legjobb epizódként számon tartott USS Callistert, éppen ezért a spoilert mellőzve, maradjunk annyiban hogy a sztori ott veszi fel a fonalat, ahol a záróképsorok elengedték azt: főszereplőink előtt egy lehetetlen küldetésként, továbbra is a digitális térből történő kijutás vágya lebegve, csakhogy ennek megfejtésére nem sok időt szakíthatnak a létfenntartásukért vívott küzdelem közepette, ahogy űrkalóznak felcsapva zsebelik ki a játékosokat a napi betevőjük reményében. Rövid időn belül a külvilágban is felfigyelnek az azonosítót nem viselő karakterekre, nem várt módon a rendszergazdai leszámolás nyitva egy lehetséges egérutat a digitális börtönből... és ezzel a folytatással az 1982-es Tron felütésének jelentős továbbgondolásával sajtolva ki a sztoriban szunnyadó potenciált.
Nagyon jó volt látni ennek az emlékezetes epizódnak a szereplőinek visszatérését, vitathatatlanul érdemes is volt ezt a számos csavarral és a világot elmélyítő elemmel tovább dolgozott folytatást leforgatni, de ezekkel párhuzamosan a néző számára örökösen ott fognak lebegni gondolatai között a kihagyott ziccerek felismerései, ezúttal messze nem szolgáltatva azt a feszült drámai thriller stílust, amit a korábbiakban megismerhettünk, inkább evezve át az akció-dráma vizeire, némi humorral is meglocsolva. Mégis Brooker tolla nyomán a mai napig képes feszült és lebilincselő formában működni a történet, de a lezárás banalitásba fulladását még egy társíróval megtámogatva sem sikerült elkerülnie, viszont tartalmi mondandója - azaz egy digitális klón képtelen felmérni, hogy valójában ő nem létezik, mégis áhítja a való életet az alany emlékei és személyisége alapján - képes elmosni az ezúttal kivételes módon happy endre törekvés sántító mivoltát. És ebből az örökösen minden egyes pozitívumára jutó negatív visszacsatolásból leszűrhető, hogy mennyire felemásra sikeredett ez a folytatás... mégis jó volt látni!
Paranoia. Ez lenne a Bête Noire központi gondolata, ami köré a szokatlanul lassan induló és aprólékosan építkező történetét írták. Főszereplőnk, Maria munkahelyi életébe az egykori gimnazista társa csöppen, az az osztálytársa, aki minden gúny céltáblája volt az iskolai megaláztatások során. A kellemetlennek ítélt helyzet felett még hajlandó lenne átsiklani, afelett már kevésbé, hogy egyre furcsább dolgok kezdenek kibontakozni az irodában, amióta Verity felbukkant: a leírt szó elszáll, a kamera felvételek egészen mást mutatnak, mint ami történt… Maria márpedig próbál kiállni az igaza mellett, de ezért mindenki paranoiásnak kezdi nézni, idővel már ő maga sem tudván eldönteni, hogy emlékei csalnák meg, vagy valaki bosszúból egy ördögi játékot űz vele a valóság manipulálásával.
Ez az epizód tartogatja a legnagyobb csattanót a befejezésre a vitathatatlanul újító és frissítő szándékával, ezzel a roppant merész elképzelésével teljes kiszámíthatatlanságba sodorva a közönséget, csak számomra éppen ezen elrugaszkodott felvetése végett került lejjebb a rangsorolásban, és azért is, mert temérdek a történetben és a műfajában rejtőző lehetőséget szalasztott el. Ebben a formájában egy feleslegesen 50 percre nyújtott, lagymatag és álmatag thriller epizód kerekedett, nem mellesleg némi ráérzéssel a záróképsorok elborultságát is ollózni kellett volna, sokkal frappánsabb lett volna azzal megszakítani az elbeszélést, ahogy Maria az adott tárgy birtokába jutva, mohón mosolyogva méri fel az előtte feltárulkozó végtelen lehetőségeket.
Az Eulogy önismétlő módon az emlékeket előbányászó, majd azok filmszerű visszatekintésének lehetőségét a felhasználó kezébe nyújtó digitális eszközre épül, ahogy a megkorosodott Philip egy felkérésnek eleget téve próbál elmerülni az általa korábban sikeresen kitörölt emlékekben. Ehhez asszisztál az eléggé furcsa és öntudatos mesterséges intelligencia, melynek eredete majd az egyik csattanóként szolgálna, nem csak a főszereplő de a közönség számára is, csakhogy figyelmesen szemlélve a pergő képkockákat, jó előre kitalálhatóvá válik minden egyes mozzanata ennek az egyébként is kiszámítható történetnek. Elvégre Philip nem véletlenül igyekezett másfél évtizedes alkoholizmusa után felejteni mindent, ami ahhoz a bizonyos személyhez kötötte, hogy mára már az arcát sem képes visszaidézni. A nyomozás során viszont előbukkannak az apró részletek, amik egészen más megvilágításba helyezik a főszereplő perspektíváját, pszichológiailag igencsak látványosan fejtve fel, ahogy az emberek a bűntudatuktól való szabadulás reményében és mentális túlélésük érdekében hazudtolják meg saját önmagukat, egyben torzítják el a valóságot, a megtörtént eseményekre csupán szórványosan, azt a saját szájuk íze szerint formálva emlékeznek vissza az önbecsapás és önámítás mezsgyéjét tiporva minden léptükkel. A már korábban megismert és hasonló stílusban bevetett eszköz, egy nagyon frappáns központi gondolattal rendelkezik, hogy egy új, nagyon szép, kivételesen meghatóan drámai történetet meséljen el, éppen ezért joggal merülhet fel a kérdés, hogy hogyan kerülhetett a lista végére. Azért mert az egyszerűségéből építkezve is egy mesterien megkomponált romantikus dráma, ami számomra túlzottan is sok volt, ahogy Emily Brontë regényénél, az Üvöltő szeleknél meghúzott ingerküszöböt messze túllépte a felkavaróan tragikus, szívbemarkolóan keserű és elszomorító történetével, amire "a már nincs változtatási lehetőség" gondolata teszi fel a végső pontot a halál beköszöntével.
Ellentétben az évad utolsó és terjedelmes részével, a Hotel Reverie-vel, amiben főszereplőnknek, a híres fekete színésznőnek egy digitális térben újraforgatott film főszerepét ajánlják fel. Az epizód egyedüli és kizárólagos érdeme, ahogy az írók már az első percekben dobálják a fricskákat a modern kori ideológiákkal és technológiákkal szemben, amiért a szemlélő folyamatosan kapkodhatja a fejét ezek értelmezésére, ugyanis az újraforgatandó film egy 1940-es évekbeli darab, aminek színészeit mesterséges intelligenciával keltik életre egy digitális térben, ahova főszereplőnk is kényszerül. Az a bizonyos fekete női főszereplő, aki egy fehér férfit alakít majd a vásznon, ezzel a hetero kapcsolat homoszexuális románcba torkollva a cselekmény során. Persze ennyiben nem áll meg a történet, mert a másfél órásra tervezett forgatás kissé elnyúlik, amikor főszereplőnk a rendszer hibája végett bennragad ebben a virtuális valóságban, ahol a percek éveknek számítanak, és ez lehetőséget teremt a bedigitalizált hús-vér nő és egy mesterséges intelligencia által életre keltett színésznő közelebbi megismerkedésére, főleg, hogy utóbbi a világ lefagyásával elkezd öntudatra ébredni, majd emlékezni (USS Callister). Telnek-múlnak a hónapok, a kapcsolat egyre szorosabbra fonódik és románccá formálódik, viszont ha helyreállítják a rendszert, akkor minden a feledésbe vész. Vagy esetleg mégsem?
Minden érdekessége - azaz az MI öntudatra ébredése és ezzel létformájának megkérdőjelezhetősége - ellenére, számomra a leggyengébb epizódot jelentette az évad során, mert tartalmatlanul - éppen ezért feleslegesen - elnyújtott a műsorideje, és ez még bántóbbá válik a számos lehetőségnek teret engedő virtuális világ lefagyását követően, továbbra is a kidolgozatlan és színpadias cselekményével, nem kevésbé előadásmódjával váltva ki unott viszolygást, amiért egy kifejezetten felszínes és fantázia szegény felvonást jelentett a palettában. Egyedüli érdemleges vonásait a felvonultatott görbe tükrök jelentették, ismételten elsősorban a Black Mirrornak otthont adó Netflix-mentalitást, de egyben jelenkorunk túltolt és a filmiparban is erős gyökeret vert woke ideológiákat fricskázva - teszem hozzá abszolút joggal, mert az ideológiák kivétel nélkül csak bajt szülnek, még akkor is, ha azok éppenséggel písziskedni akarnának, ezért is lenne egyszerűbb mindenkinek pusztán természetesen létezni a maga formájában, és a józan ész határain belül toleránsnak lenni fajtársainkkal szemben. Ezt az epizódot a legelső alakommal tudnám úgy minősíteni, hogy aki kihagyná, az bizton nem marad le semmiről sem, csupán elkerülné a Black Mirror színvonalának mélykúti csobbanásának élménytelenségét.
Összességében szemlélve egy hajszálnyival erősebb évadot nyerhettünk, mint volt a hatodik, de a helyenkénti önismétléseivel és az abból eredő kiszámíthatóságával, még mindig nem sikerült visszakapaszkodni az egykori nívójára, továbbra is hiányoznak azok az igazán egyedi, frappáns, fantáziadús és meghökkentő történetek, amik a sorozat első öt évadát jellemezték. Ha legalább egy igazán újszerű, összeszedett és ütős epizód helyet nyert volna az antológiában, mindjárt jobb véleményen lennék, de ennek ellenére mégis azt kell mondjam, hogy a veteránok számára legalább annyira érdemes megtekinteni, mint azok számára, akik kedvelik a furcsa, szokatlan, merész és határokat feszegető - vagy éppen nem ismerő -, meghökkentően drámai történeteket. A kuriózum számba menő Black Mirror továbbra is ajánlott mindenki számára, mert még mindig egy lebilincselő fekete tükröt képes mutatni, de jól kiérezhetően elfáradva tartja azt, úgyhogy erősen indokolttá vált a vérfrissítés az újabb műfajok és társírók bevonásával, amennyiben a nívót nem kívánják tovább csorbítani.
Műfaj: sci-fi thriller dráma
Műsoridő: 6 x 45-89 perc
Debütálás: 2025.
Rendező: Ally Pankiw, Toby Haynes, Haolu Wang, David Slade, Chris Barrett, Luke Taylor
Forgatókönyv: Charlie Brooker, Bisha K. Ali, Ella Road, William, Bridges
Főszereplők: Rashida Jones, Chris O'Dowd, Siena Kelly, Rosy McEwen, Issa Rae, Emma Corrin, Peter Capaldi, Lewis Gribben, Paul Giamatti, Patsy Ferran, Cristin Milioti, Jimmi Simpson, Billy Magnussen, Jesse Plemons
Zerko
