Elérkezett a végső leszámolás pillanata az Elemnyúzó és Vecna vezette demogorgon seregekkel… és a pillanat, amikor lesz bőségesen mit átfirtatni, hogy egy kissé más megvilágításba helyezzem a dolgokat, ami persze még reflektorfények mellett sem fog felmentésül szolgálni Dufferék számára, ahogy toldozgatásaik és foltozgatásaik által egy varratokkal teli frankensteini szörnyet teremtettek.
Az elmúlt három és fél évtizedből kevés olyan szériát lehetne felemlegetni (Twin Peaks, X-Akták, Lost, Breaking Bad, Maffiózók, Trónok harca, Drót), melyek akkora hatást gyakoroltak volna a televíziós sorozatkészítésre, mint a Stranger Things. A cím korosztályra való tekintet nélkül szippantotta be emberek milliót a 2016-os elrajtolásakor, ezzel a közönség figyelmét a streaming szolgáltatók irányába fordítva, utóbbiak számára pedig azt az üzleti felismerést szolgálva, hogy egy kiválóan megkomponált és színvonalas sorozattal magasabb nézettséget lehet elérni, mint egy csúcskategóriás mozi premierrel. Ez volt az a momentum ami a Netflix konkurenseit is arra sarkallta, hogy mozifilmes színvonalú és egyre szélesebb perspektívákat megnyitó alkotásokkal árasszák el a közönséget, beköszöntve a sorozatkedvelők kánaánkorszaka.
A Stranger Things a sorozatgyártások terén kaput nyitott a AAA kategóriás dömping számára, egyre magasabb nívóra tornászva a korábbiakban elképzelhetetlennek gondolt művek adaptálását és a saját szerzői gárda szülte, teljesen új távlatokat megnyitó produkciókat. Pedig Dufferék messze nem egy ekkora kaliberű forradalommal számoltak, ők csupán el szerették volna passzolni a Montauk munkacímet viselő forgatókönyvüket, amit végül számos elutasítással egybekötött kilincselést követően a Netflix karolt fel, ritka szerencsés módon a vezetőség megpillantva a nyolcvanas évek nosztalgiabombájával megszórt, egyszerű és számos klasszikus elemet felvonultató történet igazi potenciálját, azaz a könnyedén megkedvelhető főhőseit, kiváló dramaturgiáját, félelmet gerjesztő és magával ragadóan különleges atmoszféráját.
Ennek a felismerésnek volt köszönhető, hogy a Netflixnek végérvényesen sikerült kitörnie az egykori webről rendelt és postán kiküldött DVD kölcsönzői skatulyából, mert emberek milliói kapták fel a fejüket a sajtót is több ponton megjárt exkluzív címükre, de főképp az attól mindig is jelentősebb hatást gyakorló szájról-szájra terjedő beszámolókra, miszerint egy kihagyhatatlan filmes élményt képes nyújtani a pincében D&D-ző maroknyi gyerek kalandja, amikor nyomába erednek az erdő rejtekében elveszett Will barátjuknak, de helyette a titkos katonai laborból szökött, pszichokinetikus képességekkel rendelkező kislányba botlanak, aki a befogadást meghálálva csatlakozik a srácokhoz, hogy együttes erővel szálljanak szembe a másik dimenzióból érkező fenyegetéssel.
A helyzet bedurvultával - amikor Will anyjának szobafalát feszegetve próbál újabb átjárót nyitni a rettenet - már a megkeseredett zord sheriff és a tinik is becsatlakoznak az elveszett fiú után indított mentőexpedícióba, amihez Tizi képességeit is segítségül kell hívni, mert egészen a Hellyel lefelébe/Tótágasba kell merészkedni a demogorgon fogságába esett Willért. Ez az egyszerű kis történet, ami nem átalkodott számos klasszikus lerágott csontú elemet is felvonultatni, Dufferék kreatív zsenijének köszönhetően egy olyan lebilincselő, feszült és minden percében különleges atmoszférával átitatott sorozattá vált, ami elkerülhetetlenül egy átütő globális sikert eredményezett, minek köszönhetően már kilenc éve szemlélhetjük az egyre terjedelmesebb lore-ral rendelkező Tótágasból érkező, és egyre monumentálisabb méreteket öltő invázió visszaverését.
Pedig Dufferék eredetileg egy antológia sorozatban gondolkodtak, azaz az első évadban megismert és hamarjában megkedvelt szereplőket mások váltották volna a Hawkins városát elhagyó elbeszélésben, csakhogy a terveket hamarjában felülírta a sorozat mindent lehengerlő sikere. A Netflix előfizetői száma a korábbiakban sosem tapasztalt iramban kezdett növekedni, amit a csatorna nem csupán fenntartani, hanem még tovább és tovább növelni szeretett volna - az első három évaddal érve el történelmének leggyorsabb terjeszkedését -, éppen ezért a rajongói nyomásnak engedve, lesöpörték Matt és Ross Duffer terveit az asztalról, majd inkább az eredeti történet folytatásaként szolgáló évadra szerződtették őket. A testvéreknek fenntartásai voltak ezzel a folytatással kapcsolatban, mert elgondolásuk szerint a gyerekek felnövése és a rejtély elnyújtása idővel megfosztaná különleges varázsától a címet (!!!), viszont nekik sem volt ellenükre, hogy a röpke pillanatok alatt kultstátuszba lépő alkotásuk révén a sikerben és komoly bevételekben fürdőzhettek, felismervén, hogy az egykori sorozatos elutasításokat megélt történetüket egy eposszá dolgozhatják. Dufferékben még javában meg volt az a kreatív lendület, hogy a nyitva hagyott befejezésre építkezve tágítsák tovább a Stranger Things világát és licitáljanak rá az előzményekre, immár a művészi precizitással adagolt hátborzongató és feszült horror jeleneteket egy pergősebb cselekményre váltva, ahogy Will Byers nem egymagában tért vissza a Tótágasból és Hawkins városát a demokutyák tucatjai lepték el, az ádáz küzdelmet a másik dimenzióból Cthulhu-ként alátekintő, gigászi méreteket öltő Elemnyúzó szemlélve, türelmesen várva a kellő pillanatot, hogy a két világot elválasztó falakat szétrepesztve indítsa meg pusztító ostromát.
Dufferékben a kreatív lendület tényleg akkora méreteket öltött, hogy a széria ebben az évadban érte el a tetőpontját, sokak számára a roncstelepen zajló, különlegesen hangulatos és izgalmas leszámolással nyújtva legemlékezetesebb pillanatait, miközben a két évadon át könnyedén a szívünkhöz nőtt változatos karakterei elérték fejlődési ívük zenitjét. De ebben az évadban zajlott egy az írók részéről kísérleti szándékkal beiktatott mellékvágány is, ahogy Tizi megtévelyedésén keresztül kívánták felmérni a közönség nyitottságát a Hawkinst elhagyó, és a világot kiterebélyesítő elbeszélésekre, mely epizódok alul pontozottsága remekül tükrözte az erre irányuló erőfeszítések elutasítását. Őszintén szólva, számomra is idegenül és felettébb furcsán hatott parakisasszony eltévelyedése, mégis egy a karakterből eredően legalizált és érdekes mellékvágány volt, aminek még hasznát is láthatjuk majd az ötödik évad során, amikor az azóta sem látott Kali, azaz Nyolcas egy kulcsszerepben tér vissza.
Eme röpke mellékvágány szülte újabb, de rögvest nem kívánatossá vált - éppen ezért az évadok során feledésbe merült - karakter mellett Dufferék felismerték, hogy a közönség visszajelzései alapján olyan keretek közé lettek szorítva, ami nem enged szélesebb nyitási lehetőségeket a cselekmény és dramaturgia számára - főleg, hogy ezzel első ízben szagolhatta ki a szemlélő az apránként kibontakozó verítékszagot -, viszont a folytatást továbbra is szállítaniuk kellett a McDonald's kirakatokat szétverő fáklyásmenetek elkerülése érdekében, előttük is ott lebegve az a hatalmas kérdés, hogy vajon lehet-e ezt a csúcspontot továbbpörgetni? Vajon rá lehet-e licitálni, hogy csupán egy falatnyi ízelítőt nyertünk mindabból, amivé majd még a további nyolc évben kinőheti magát a sorozat? Persze, mint utólag tudjuk, és már két év várakozást követelő harmadik felvonással Dufferék és a Netflix bebizonyította, hogy nincs hovatovább. Annak ellenére sem, hogy továbbra is ügyesen kapaszkodtak a maguk által nyitva hagyott kiskapukba, hogy a minden korábbitól hatalmasabb fenyegetést nyújtó Elmenyúzó a világunkban manifesztálódjon.
A szezon a temérdek megfáradt vonásával tökéletesen rámutatott arra, hogy annak drámai záróképsoraival annyiban kellene hagyni ezt a történetet, és ezzel egy korszakalkotó, már az első évaddal kultstátuszba lépő, nagyon szép és magával ragadó horror trilógiát nyerhetett a közönség, ami véglegesen körbeért a leghatalmasabb fenyegetés részbeni elpusztításával. Viszont voltak olyan markáns vonásai, amik rámutattak arra, hogy sem a streaming szolgáltató, sem pedig Dufferék nem akarják még elengedni a Stranger Thingst, hiába is ért körbe a kissé megfáradt és erőltetetté vált trilógia. És főleg nem az olyan, továbbra is mindent lesöprő nézettségi adatok mellet, mint a négy nap alatt 40,7 millió háztartásból érkezett lejátszás, amiből 18,2 millióan egyetlen hétvége alatt ledarálták a nyolc epizódot, 28 nap alatt pedig 582,1 millió órát szenteltek a teljes évadnak. A végérvényesen elvarrt szálak mellett nem maradt más lehetőség, mint a múlthoz nyúlni, hogy azon keresztül táplálják tovább a Hellyel lefelét, egy egészen új fenyegetést, egyben a cselekmény új mozgatórugóját kreálva meg fondorlatos módon, akinek a személye ez idáig homályba borult, és aki mellett még az Elmenyúzó is eltörpülhet, ahogy a megnyúlt karmokban végződő inas karját nyújtja világunk irányába: ő lett Henry Creel, alias Vecna, a rémálmok ura.
A negyedik évad kritikájánál nem konkrétan ebben a formában fogalmaztam, de minden ügyeskedő és precíz múltbeli idővonalba betoldás ellenére is tömény izzadság szagot árasztott az egyébként a Stranger Things számára vérfrissítést nyújtó, és a keményebb horror vonásoknak teret engedő, kreatívan felépített Vecnája. A személyével kapcsolatban az egyedüli problémám a központi idegrendszert sértő, a cselekmény mesterkélt tovább gördítését szolgáló betoldása, ahogy Tizi múltjába kapaszkodva igyekeztek legalizálni személyét, egyre több és több, a sorozatba már nem férő és legfeljebb írói magyarázkodásoknak teret engedő formában hívva életre a minden korábbitól nagyobb fenyegetést, amiért Vecna számomra olyan érzést keltett - minden magával ragadó vonása ellenére is -, mint amikor a kedvenc rántott tarjámat csócsálva egy csont, vagy porc darabra harapok és kénytelen vagyok azt fejcsóválva a villára köpetelve eltávolítani rágószerveim közül. Az irgalmat nem ismerő és feltartóztathatatlan gonoszt megtestesítő Vecna azért is tudta kiváltani ezt a hatást, mert a szerzőknek és a további kreátoroknak nem sikerült elmosniuk a kánonba illesztését, azaz elmaradt a korábbi évadokra jellemző precízen szövögetett történet mesélés és az a fajta adrenalin dömping, amire ráfüggve a közönség számára nem állt volna rendelkezésre az a bőséges időmennyiség, hogy elmélázzon az egyre bukdácsolóbb történetvezetés és cselekmény felett, ahogy főgonoszunk nettó négy áldozat szedését szemléltük a 13 - indokolatlan és tartalmatlan szófecsérlésekkel telehintett - feleslegesen elnyújtott órán keresztül.
Mindemellett beköszöntött az a fajta többszálú és Hawkins városát ezer mérföldekkel elhagyó dramaturgia, amit a közönség egyszer már leszavazott. Valójában ezzel még nem is lett volna akkora probléma, ha sikerült volna kellő tartalommal feltölteni a csupán megúszásra játszó és egy újabb évadot kitölteni igyekvő csapongó forgatókönyvet, aminek fényében végképp érthetetlenné vált a műsoridő ilyetén szintű megnyújtása. Azt hiszem ennek megértéséhez ismételten a vászon mögé kell tekintetünk és fel kell ismerjük a Netflix üzleti szemléletváltását, ahogy a Stranger Things címből még többet kívántak kisajtolni és Dufferéket belekényszerítették egy indokolatlanul elnyújtott felvonás megírásába, csak azért hogy a statisztikákban végezetül még impozánsabb megtekintési óraszámok szerepeljenek - ami be is jött, mert az első két évad összességét sikerült ebben a formában lehozni, viszont ennek ára az egykori Stranger Things nívó végérvényes beáldozása lett. Itt van az a fajta kapitalista valóság gyerekek, amit be kell látni és el kell fogadni, hogy aki a történet futtatását szponzorálja, bizonyos üzleti érdekek mentén meghozott döntésekkel, majd az írókkal szemben támasztott követelésekkel a kreativitást könnyűszerrel tiporhatja el a háttérben - bár jelen esetben az egy egészen más kérdés, hogy már egyre kevésbé volt mit eltiporni. Miért is lényeges ez? A kulisszatitkok érdekességein felül azért, mert a finálé egészen hatalmas megosztottságot váltott ki a közönségből, igencsak szélsőséges vélemények megformálását és értékelések osztogatását szülve, márpedig nem lehet minden felelősséget kizárólag Dufferékre tolni, hiába nem készültek el az ötödik évad forgatókönyvével két év leforgása alatt sem.
Mint ismeretes, a fivérek belebegtették, hogy erősen a dráma irányába fognak elmozdulni a végső leszámolás pillanataival, minek során az évek folyamán szívünkhöz nőtt, a szériát markánsan meghatározó karakterek egy részétől érzékeny búcsút kell vennünk a nagyon sötétnek szánt befejezés diktálta sodorban. Pergő akció, kemény horror, és tömény dráma… mégis rövid idő teltével visszakozás lett a belebegtetett cselekménytől, mert a háttérben a Netflix ismét lesöpörte Dufferék forgatókönyvét az asztalról, utasítva őket a szereplők életkorához igazított időugrás törlésére, és egy happy endesebb formátum kidolgozására, viszont ennek erősen közbeszólt a ’23-as írói sztrájk, minek során ha Dufferék a szakszervezeti döntést megkerülve lettek volna hajlandóak suttyomban dolgozni, akkor is a vállalat - tartván az esetleges jogi következményektől, ha fény derülne rá - semmi esetre sem engedte ezt számukra. Viszont az egységes sztrájk beszüntetésével a Netflix azonnal követelte a kész anyagot, mert a forgatásnak neki kellett állni, hogy az általuk már lepapírozott és a befektetőknek belebegtetett üzleti negyedév részévé válhasson a streaming szolgáltatásokat berobbantó sorozat fináléja.
David Lynchet szerintem senkinek sem kell bemutatnom, a filmipar misztikus thrillereinek különce nem véletlenül írhatott és rendezhetett kevesebb filmet pályafutása során, mint amennyit valójában szeretett volna, viszont minden különcsége ellenére is megvolt a maga presztízse a szakmában. Ezt a presztízst meg márpedig egy művészlélek, egy ízig-vérig kreátor tudja csak is kizárólagosan kivívni önmaga számára, aminek volumene a Twin Peaks harmadik évadának forgatásán ütközött ki igazán, ahogy az éppen kezében tartott tárgyat - feltehetőleg egy fél literes kávésbögrét és három szál cigarettát - a földhöz vágta, majd azt mondta a Showtime fejeseinek, hogy „Ha nem adtok még több millió dollárt, akkor keressetek mást, aki leforgatja nektek ezt a sorozatot, amit én írtam!” Tartott ez cirka egy hónapig, mire a Showtime vezetősége a büdzsét komoly milliókkal megtoldva könyörögte vissza Lynchet, hogy ha továbbra is kedve tartaná, akkor méltóztasson a művész úr befáradni a stúdióba és levezényelni a forgatás hátramaradt részét, a továbbiakban mindent rendelkezésére bocsájtva, annak rendje és módja szerint, ahogy azt ő maga vizionálta. Azért lényeges ez a történet jelen esetünkben, mert amikor az elbíráló bizottság a fivérekhez vágta a forgatókönyvet, erősen feltételezhető, hogy orr lógatva elsompolyogtak a Netflix dirigense elől, majd azt mormogták magukban, hogy „Csessze kavics, akkor majd zajlanak a dolgok a szerint, ahogy a nagyfőnökök megmondták.” Annak ellenére is, hogy markukban volt a cím, amit ők maguk építettek fel és a nevükhöz fűződött. A cím, amivel a Netflixet felfuttatták.
Az Esernyő Akadémia 4. évadánál említettem már, de nem győzöm hangsúlyozni, hogy egy agyon futtatott sorozat lezárása nagyon nehéz, és ezzel veterán társaim számtalan esetben szembesülhettek, hogy gyakorlatilag nem is lehet jól csinálni. Dufferék ebben a szorult helyzetben márpedig képtelenek voltak a fennmaradt idő alatt leszállítani a forgatókönyvet, továbbra is hiányzott a Netflix által kiradírozott történet és cselekmény utolsó harmada, de ami még súlyosabb, hogy nem volt befejezése az elbeszélésnek, minek következtében a meglévő script is tele volt fekete foltokkal és hiányos párbeszédekkel. Nagyon ritka alkalom, hogy kritikusi szerepkörben védelmembe vegyek egy olyan film alkotást, ami vitathatatlanul nem sikeredett jól, mégis azt kell mondjam, hogy Dufferék kifejezetten kreatívan vették az eléjük gördült akadályokat, és pontosan ennek okán rohantam végig az előzményévadokon, hogy még relevánsabban tehessem fel azt a kérdést azok számára, akik földbe döngölték a végső etapot: Ti valójában mit néztetek az elmúlt 9 év során, hogy ez most hirtelenjében ekkora csalódást okozott? Elvégre a több aspektusából is kiérezhető lejtmenet már 6 évvel ezelőtt elkezdődött, mégis újabb és újabb rekordokat döntögettek a nézettségi adatok, és márpedig ezekhez a folytatásokhoz mérten, ez egy kifejezetten tisztességes lezárásnak tudható be, azaz a közönség reakciója még paradoxabb, mint amilyenné a sorozat vált az évadok folyamán.
Ezzel a védelem visszavonul, úgyhogy vegyünk egy nagy lendületet és fussunk végig ezen az oltári, gigantikus méreteket öltő katyvaszon, amit a Duffer Brothers az élő legendák soraiba tagozódott sorozatuk lezárásának szánt. A trutymákolás első, és még csak a szemlélő idegsejt roncsolódását kezdő szinten űző momentum már a prológusban beköszön, amikor az amnéziás történetmesélés lazán átsiklik a negyedik évad záróképsoraiban látott apokalipszis felett. Ezek voltak azok a pillanatok, amikor Vecna a csipet-csapat minden törekvése ellenére is célt ért, azaz Hawkins városának szétrepedezésével végtelen számú kaput nyitott a demogorgon seregei számára, beköszöntve a végső invázió korszaka... „Dehogy hozta… Mit láttá te, hé mán? Nem eszegetik olyan forrón a kását, me még megégeti a nyevedet kispajtás!” - nézve ismételten hülyének a közönséget az írók által könnyűszerrel és hanyag módon behajított áthidalás, miszerint a fokozott készültségbe helyezett hadsereg nemes egyszerűséggel több tonnás acéllemezekkel orvosolta az átjárók problémáját, tehát logikus módon mindenki továbbra is zavartalanul élheti a mindennapjait, anélkül, hogy bárkinek is tudomása lenne a másik dimenzióban készülődő fenyegetésről. Ez az, amire a legkevésbé sem mondható, hogy egy frappáns írói áthidalás lenne, ahogy a biztosítékot kiverni igyekező és a feszült várakozást tovább fokozni kívánkozó cliffhanger jeleneteit egy ilyen banális momentummal fojtják el csírájában. De nagyon ne is időzzünk ezen, mert valójában ez csak csepp a tengerben, ami Dufferék enerváltságának első jeleiként mutatkoznak meg, olybá tűnve, mint Móricka összecsapott házi feladata, amikor már nagyon viszket a hátsó fertálya, hogy végre valahára elindulhasson a szabadba játszani, szembeötlően a testvérek is hasonlóképp érezvén már a Stranger Things cím elengedése kapcsán.
Mindenesetre két év telt el Hawkins szétrepedezése óta, ez idő alatt Vecna a Hellyel lefelé valamely rejtett zugában tűnve el, mély csendbe burkolózva merítve erőt világunk leigázásának folytatására. Mindeközben az évek folyamán kiterebélyesedett csipet-csapat sem tétlenkedik, a hadseregtől is elszántabban, harcedzettebben és éberebben készülnek az Elmenyúzó ismételt eljövetelére, folyamatos portyázásokkal ellenőrizve a hawkinsi éjszakákat és a Hellyel lefelé veszedelmes vidékeit. Mindeddig nyoma sem volt, hogy Vecna újabb kísérletet tett volna a behatolásra, viszont közeleg november hatodika. Az a nap, amikor Will Byers eltűnésével minden a kezdetét vette. A nap, amikor első ízben nyújtotta az Elmenyúzó karmait világunk bekebelezésére. Az évforduló, ami nem is fog csalódást okozni, mert hirtelenjében egy a hártyákat átszakító demogorgon bukkan fel Mike-ék házában, hogy húgát elragadva szolgáltassa őt át Vecna számára, akinek további tizenegy gyerekre lesz szüksége, hogy tudatukat felhasználva indítsa meg végső invázióját az Abyssből.
Az Abyssből… nos igen, számomra a két nagyon bántó és ismételten rettenet sántító visszamenőleges, és logikai bukfencek tucatjait hányó-vető történetbetoldás közül ez az elsődlegesen a tudatközpontot irritáló, mert a negyedik évad folyamán szemtanúi lehettünk, ahogy Henry Creelt elnyeli a Hellyel lefelé, majd az Elmenyúzó érte kapva formálja a saját világának képére, Dustin által szintén a rettegett erő hadnagyaként nevezve meg Vecnát, aki az elementáris gonosztól vezérelve veti be paranormális képességeit, hogy szétszakítsa a két világot elválasztó falakat. Igen ám, de volt itt egy apró bújtatott csavar a képsorok vége felé közeledve, mely mozzanattal Dufferék óvatosan utaltak arra - feltehetőleg ismét menet közben találva ki a fejleményeket -, hogy Henry a Hellyel lefeléből egy egészen más helyre, az Abyssba keveredett, követve az őt gyerekkora óta csalogató hangot. Ez nem volt más, mint egy porfellegként megjelenő energiahalmaz, aminek Vecna adott testet, azzal ahogy a gyerekkora óta rajongott pókok képére formálta, majd ezzel párhuzamosan a kollektív tudat kiépítésével legigázta és sereggé formálta a demogorgonokat.
Na, erre varrjál gombot. Mert ezzel a fináléra is valami újdonságot tartogatni kívánkozó betoldással, nem csak drasztikusan degradálták a négy évadon át a minden gonosz fészkeként számon tartott és misztikuma által rettegett Hellyel lefelét - ami valójában csak egy köztes átjáróvá törpült, jelen felvonásnál a gerilla hadviselésnek színteret nyújtó taktikai zónává zsugorodva -, hanem Vecna felemelésével, a Cthulhu-szerűen prezentált és világunkat szintén három évadon át fenyegető, a történetet jelentősen meghatározó misztikus Elmenyúzót totálisan kasztrálták, ahogy Henry házi kedvencévé, egyben pusztító arzenáljává degradálták - a végső leszámolásnál egy videojáték boss harcot megidézően pattanva belsejébe és veszi irányítása alá csipet-csapatunk sorainak szétzilálására. Ez ismételten nem nevezhető írói szempontból bölcs döntésnek, hogy a világokat uraló misztikus ősi lényt a végső összecsapásra egy a Tizivel szemben álló emberi főgonoszra cserélték, még annak ellenére sem, hogy Henry személyének beiktatásával körbe értek a szálak. És pontosan ezért nem, mert mindez még működhetett volna, ha a korábbiakban említett kreativitással sikerült volna a három évadtól idegen Henry személyét egybemosni a kánonnal és annak további bővitgetéseivel, csak mint szemlélhettük, ez sajnálatos módon fényévekkel elmaradt, és Dufferéknek 23 óra (!) sem volt elegendő, hogy egy koherens egésszé olvasszák az egyébként kifejezetten érdekes és nagyon jó karakterét, ezzel az utolsó másodperces kapálózásaikkal az ígért szál elvarások helyett inkább túlmagyarázásokat, önellentmondásokat és további kérdéseket eredményezve.
A háttérben ismét ott figyel egy olyan üzleti megfontolás, ami a kreativitáshiány és kapkodások mellett nem engedett teret ennek, mert a Netflix által elképzelt franchise bővítés végett messze nem elegendő a regényeket és képregényeket forgatni, hanem egyenest Londonba kell utazni és megtekinteni az ötödik évad felvezetőjeként szolgáló színdarabot, amit a Phoenix Theatre-ben, Stranger Things: The First Shadow címen mutattak be 2023 decemberében. Maga az üzleti fogás bejött és újabb több tízmillió dollárt termelt a jogokat javarészt birtokló csatorna számára, és most, hogy kifutó félben van a színdarab, jelen sorok írásakor zajlik a forgatás, hogy az idei év folyamán a streaming szolgáltató platformján is műsorra tűzzék, viszont ez a premier érdemlegesebb lett volna, ha alig pár hónappal korábban történik meg, egyfajta zéró epizód formájában prezentálva Henry Creel élettörténetét és gyermekkorában kibontakozott kapcsolatát az Elmenyúzóval. Bár megnyugtathatok mindenkit, hogy nem sok mindenről maradtatok le, mert még a külön koherenssé tételt szolgáló színdarab után is egy veterán jégkorong játékos mosolyához hasonlatos maradt a foghíj.
Tulajdonképpen az ötödik évad nem más, mint ezek és a logikai bukfencek döbbenetes méreteket öltő prezentációja, ahogy a megkezdett forgatás közepette kellett kiötölniük és hatolniuk a dolgok menetének mibenlétét - elég rossz improvizátorként -, egy-egy epizódnál forgatókönyv nélkül ugorva neki a jelenetek képre vitelének, miközben a Netflix dirigensei a háttérből ütötték és vágták Dufferéket a házi feladat teljesítésére, az utolsó, mozipremiert is megélt epizódra már a VFX stáb is ott toporogva a sriptért, ami alapján a még le nem forgatott - és papíron sem létező - jelenetek effektjeit kellett a csatorna által diktált határidőre elkészíteniük. Ennek is volt köszönhető az, ami sokak részéről kritika ért, azaz főszereplőnk - akivel öt évad alatt sem sikerült érdemlegeset kezdeniük az íróknak - Millie Bobby Brown harmatgyengének nevezett alakítása. Furcsa, hogy sokaknak épp ez szúrt szemet, miközben a képernyőn pergő képkockák végett a TV-t géztekerccsel kell körbetekerni, olyan szinten dől a történet minden építő porcikájából a vér.
Mint említettem, a szereplők számára nem volt kész történet, a szövegkönyv is hiányos volt a végkifejlet homályba borulása végett, éppen ezért a párbeszédeket részletekben, alkalomadtán több verzióban forgatták le, számos esetben a frissen nyomtatott papírost nyomva a színészek kezébe, hogy öt perc alatt bemagolva élesben mondják azt vissza… Valójában mindez teljesen lényegtelen a széria azon vonásának árnyékában, hogy a karakterfejődések a második évad során elérték a csúcspontjukat, tehát nem sok alakítani való akad ebben az utolsó fejezetben, hogy bármelyik színésztől számon kérhessünk bármit is, de ha már itt tartunk, akkor Winona Ryder és Finn Wolfhard esetében még inkább szembeötlő, hogy képtelenek voltak felvenni a maguk fonalát, ugyanazokból az okokból kifolyólag, mint Brown, akinek ráadásul Tizi karakterét az első évad tágra nyílt boci szemű, együgyű kislányának a szintjére dobták vissza.
Ha már a karaktereknél és azok kidolgozatlanságánál tartunk, a hadsereg jelenti ennek igazi csúcspontját, a befejezésre még egy további komoly nevet berángatva Linda Hamilton személyével, aki a korábbi Brenner galádkodásait hívatott váltani, hogy Tizi kézre kerítésével ők maguk fejlesszék ki a szuperképességekkel rendelkező haderejüket a Hellyel lefelé leuralására és Vecna elpusztítására... Korunk egyik megosztó művészemberének, Marilyn Mansonnek a szavait idézve: blablabla - és még a számnak a This Is the New Shit címe is passzolna a hadsereg által betöltött, azaz papírmasé figura jellegük végett betöltetlenül maradt szerepkörre. Mert ők azok akik a leglátványosabb mesterkéltséggel ténferegnek fel és alá, csupán minimális, totálisan kidolgozatlan konfliktusszálak behozatalát, de főképp a cselekmény olyan irányú hepehupás megkuszálást szolgálva, amivel a berendelt műsoridőt részben ki lehet tölteni egy parasztvakító formában, mivel a hadsereg Linda Hamiltonnal az élen, olyan súlytalanul lóg a levegőben, mint egy sorsát váró akasztott pinata, csipet-csapatunk pedig élve a lehetőséggel, mohó gyermekek módjára verik szét őket a baseball ütővel a cukorkák reményében. Ennek bugyutális csúcspontja a szereplők búcsúztatását szolgáló és A Gyűrűk Ura epilógusára köröket verően feleslegesen elnyújtott - de legalább még több logikai bukfencet parádéztató - jelenetek, amikor Hopper és Nancy büntetlenül élvezi a friss levegő és napfény nyújtotta előnyöket, annak ellenére is, hogy megtizedelték a hadsereg jelenlévő létszámát, mégis utóbbiak inkább a totális felszívódás mellett döntöttek, miután a Hawkinst fenyegető veszélyek elmúltak… Na! Ilyen az igazi happy end emberek!
A már évek óta pörgetett totális önismétlésbe fulladó évad egyedüli érdemleges írói húzása Will Byers felemelése, mert ő az egyedüli, akinek kapcsán tetten érhető, hogy kissé elméláztak Dufferék, majd egy remek felismeréssel éltek, ahogy a karakterébe kapaszkodva építették fel az epizódokat, ugyanis Will a kollektív tudat birtokában a számos nyafogását levetkőzve válik „varázslóvá” és a szörnyek pusztítójává - persze miután az anyukája megengedte neki. Az egy egészen más kérdés, hogy ezt némileg beárnyékolja az utolsó epizód előtti coming outolása, amikor a közönség már a végső összecsapást várja és a szereplők is állig felfegyverkezve induló félben vannak, de ő neki feltétlenül és mindenekelőtt mondania kell valamit, ráadásul olyan hosszasan, hogy személy szerint már azt vártam, hogy bevallja a nem e világi származását, esetleg hogy rokonságban áll Vecnával, vagy valami még rosszabb… de messze nem, és ezt tartsuk meg mindenki számára meglepetés gyanánt, hogy majd szabad reflexióval rúghassa le a TV készüléket a hangos csörömpölés és a 230-as kábellel kirántott konnektor szikrázásának kíséretében. Mert mit is lehetne minderre mondani, amikor hirtelenjében mindenkinek az utolsó két epizódban jutott eszébe rettenet hosszú és kínosan elbaltázott monológok közepette örök barátságot, örök szerelmet vagy éppen szakítást közölni a másik számára, csak hogy peregjenek azok a rohadványos percek, amik Dufferéket annyira fojtogatják.
Mert a végére van itt egy - persze ismételten a hype-ra üzletileg lecsapva - az USA-ban mozipremiert is megélt végső összecsapás, ami valóban egy a sorozatok történelmében eléggé költséges megvalósítást nyert, ennek ellenére mégis - a rögtönzött és faék egyszerűségű mivolta, az ismét felmerülő logikai bukfencek, valamint a helyenként retina égetően hanyag CGI effektek végett - mindenki számára csalódást keltőre sikeredett, ami nem csekély mértékű utólagos írói magyarázkodásoknak is teret engedett, ahol Dufferék elkövették azt a hatalmas hibát, hogy ebbe bele is mentek, ezzel még jobban összekuszálva a dolgokat, egyben fény derülve rá, hogy valójában még önmaguk sincsenek tisztában azzal, hogy mit sikerült összehordaniuk az utolsó évad forgatókönyvére.
Most egy kissé meglepő végkifejlettel fogok szolgálni, bár a figyelmesebbek rögzíthették a processzorban, hogy nem véletlenül tettem fel a nagy költői kérdést az ismertető közepe táján. Bizony azért, mert én már hosszú évek óta szemlélem a Stranger Things hanyatlását, ami ennek ellenére is képes még mindig egy lebilincselő és magával ragadóan hangulatos sorozatot nyújtani. Személy szerint - minden irritálóan bugyuta vonása ellenére is - kedveltem a befejező évad minden percét, mert hiába toporog nyolc epizódon keresztül a történet egy helyben, a cselekmény mégis folyamatosan pörög és egy folyamatos adrenalin fröccsöt tol a szemlélő számára, majd az utolsó előtti epizód ülepedését követően egy nagyon látványos formában testet öltő, igaz kevésbé izgalmas és tét nélküli végső leszámolás szemtanúi lehetünk, összességében jobban működve a kémia, mint a harmadik és a negyedik évad során. A Stranger Things ötödik, és egyben befejező évada olyanra sikeredett, mint amikor a sportban - foci, kosár, boksz, baseball, amerikai foci, Forma 1, stb. - visszatérnek a közkedvelt sztár veteránok egy utolsó gálának az erejéig. Megfáradva és megtrottyosodva pályára lépnek, majd lefutják a kötelező körüket, hogy egy díszelőadás keretein belül utoljára szórakoztassák a közönséget, akik számára jó volt látni a visszatérőket, még ha egy nyugdíjas klub színvonalán szerepeltek is. Az első két zseniális évadból táplálkozik a Stranger Things összes folytatása és a finálé is... én ennek a gálának szerettem minden percét, annak ellenére is, hogy már nagyon kilógott a lóláb, mert „A rejtély elnyújtásával és a gyerekek felnövésével elveszti minden varázsát.”
Műfaj: misztikus sci-fi horror dráma
Műsoridő: 8 x 68-154 perc
Debütálás: 2025-2026.
Rendező: Shawn Levy, Frank Darabont, Matt Duffer, Ross Duffer, Rebecca Thomas, Dan Trachtenberg
Forgatókönyv: Matt Duffer, Ross Duffer, Kate Trefry, Curtis Gwinn, Paul Dichter, Justin Doble, Caitlin Schneiderhan
Főszereplők: Millie Bobby Brown, David Harbour, Finn Wolfhard, Noah Schnapp, Gaten Matarazzo, Caleb McLaughlin, Sadie Sink, Winona Ryder, Joe Keery, Natalia Dyer, Charlie Heaton, Maya Hawke, Brett Gelman, Linda Hamilton, Jamie Campbell Bower, Priah Ferguson, Nell Fisher, Cara Buono
Zerko
