„A tudásnak ára van!”
Ezt márpedig a harmadik évad végén felbukkanó sárga öltönyös idegen kamatostul behajtja a természetfeletti városban rekedt túlélőkön, a szériát részben meghatározó egyik főszereplő elragadásával csupán kezdetét véve az az ámokfutás, amit Victor egyszer már átélt, végigszemlélve a korábbi populáció teljes pusztulását... A túlélők messzire mentek. A megszerzett információkkal átlépték azt a határvonalat, ami már fenyegetést jelent a Helyre és annak irányítóira nézve, ezért a „megfigyelőnek” cselekednie kell: a lakosságban elvegyülve kezdi bomlasztani elméjüket és törekvéseiket.
A mit sem sejtő túlélők Boyd sheriff vezényletével tovább kutatják a kiutat az élőholtak, szörnyetegek és démoni entitások uralta misztikus helyről, Jade újabb látomásai nem csak a szabadulás kulcsát, hanem önmaga és Tabitha szerepét is felfedve a gonosz erők űzte játékban. Mindeközben Ethan a túlélők egy csoportját a Könnyek tavához vezeti, ahol újabb fegyverre bukkanhatnak a torzvigyorú fenevadakkal szemben, mit sem sejtvén, hogy a kunyhóban töltött éjszaka során felfedik kilétüket azon lények, melyek portyázását Jim már hallhatta a korábbiakban.
Van-e egyáltalán kiút? És érdemes-e küzdeni érte, amikor minden egyes leleplezett rejtéllyel, minden egyes tettel csak fokozódik a természetfeletti hely uralta lidércnyomás, egyre szorosabbra rántva a fojtogató pórázt a túlélők nyakán? Boyd vezetésével továbbra sem adják fel a szabadulás kulcsának kutatását: Victor intő szavai ellenére megbolygatják azon rituális helyeket, melyek akár örök sötétséget is hozhatnak a városra.
Nagyon ritka az a sorozat, ami az elrajtolását követő sikerben nem süpped bele a fantáziátlanság szülte elcsépeltségbe, és tiporja hosszú órákon keresztül a kizárólag időhúzásra játszó dágványt, egykori feszült cselekményvezetésének kisiklatásával fosztva meg a szériát azon markáns vonásaitól, melyekkel a képernyő elé bilincselte közönségét. Kifejezetten ritka, és a szemlélőknek elégedettséggel szolgáló eset, amikor az évadról évadra fokozódó tompultságában nem nyakig, hanem csupán derékig nyeli el a maga által köpült filmipari mélymocsár.
A From/Kiút márpedig különösebb marketing büdzsét nélkülözve zsebelte be már kezdeti pillanataival a közönség elismerését, még Stephen King is ingyen reklámot kreált a sorozatnak, amikor heves dicséretekkel illette első epizódjait X-en. A kritikusok által is elismert különlegességének szájról szájra terjedő híre pedig csak tovább növelte a tébolyult misztikus világba történő becsatlakozást, amivel az USA-ban az MGM+ legnézettebb sorozatává nőhette ki magát. Ez volt az a két évad, amire azt mondtam, hogy minden egyhelyben toporgós mivolta - mert a fő cselekmény örökösen visszacsatolt a kiindulási pontra - ellenére is erősen ajánlott, és már csak a kuriózum mivolta végett érdemes benevezni a borzongásra vágyók számára, elvégre egy masszív misztikumokra alapozott, nagyon különleges és nyomasztó hangulatú kemény horrorban részesülhetnek a kisebb-nagyobb hibái ellenére is.
Utóbbiak sorát gyarapította, hogy az epizódok minden percét átitató rejtélyeket - látszólag - úgy hányták egymásra, mintha valaki egy pakli szétszórásával kívánna kártyavárat építeni, de hát a Lost egykori alkotóinak (Jack Bender főrendező és executive producer, Jeff Pinkner showrunner és executive producer) jelenlétével nincs min csodálkozni, amikor a John Griffin elméjéből kipattant, tömény misztikummal átitatott horror történetet a gondozásukba véve spilázták egyre elborultabbá, ezzel a szerzők olyan nehéz helyzetbe sodorván magukat, hogy erősen kétségessé vált a válaszok bármikori szállítása.
Nyilván ez számukra is egyre nyomasztóbb kötelezvénnyé válhatott a rajongói elvárások végett, sokaknak látóidegekbe hasító migrénként szúrva szemét az improvizátor jellege, így az általam immár elismerésben részesített, vízválasztónak is betudható harmadik évaddal elérkezett azon pillanat, amikor végre valahára részleges feloldást nyert az eltelt 17 óra természetfeletti történései, sokak számára megnyugtatásul szolgálva, hogy a kreátorok nagyon is tudják, hogy mit csinálnak - látszólag több évad terjedelemre rúgó keretrendszert töltve meg az előre kigondolt karakterekkel, cselekménnyel és misztikus történésekkel, melyeken legfeljebb a berendelt szezonok szerint igazgattak, bővítgettek, vagy éppen higítottak -, és még ha kissé lassacskán is, de a műfajok kedvelői számára egy igencsak magával ragadó filmsorozat bontakozott ki, ezen felvonással jelentősen felértékelődve az előzmények is.
Viszont a negyedik szezon érkezésével ismét felerősödtek kételyeim, miszerint a szerzők képesek lesznek-e továbbra is fenntartani az egyre impozánsabb színvonalat, illetve az egyre hízó terjedelmével, egyre több kreatív fantáziát igénylő feszültséget. Félelmem olyan szinten bizonyult alaptalannak, hogy a leghamarabb letudott évaddá avanzsálódott, elvégre bizonyosságot nyert, hogy azon ritka sorozatok szerény táborát erősíti, mely egy erős rajtolást követően képes évadról évadra fejlődni az egyre finomhangoltabb komponensei révén, az írók erősen a közönség és kritikusok szavainak engedvén dolgozva tovább a leleplezések és újabb beköszönő rejtélyek pillanatait, egyre monumentálisabbá érve a hátborzongató, tébolyult Hely története, amivel párhuzamosan ráeresztették közönségükre a történet és cselekmény egyre kiszámíthatatlanabbá válását.
A negyedik évad legnagyobb erősségét prezentálja az az éles stílusváltás - egyben paradox módon egyik hibáját is szülte -, ahogy alulszerepelteti a lakosokat torz vigyorukkal édesgető élőholtakat, és helyüket inkább veszi át a Férfi Sárga Öltönyben feszült thrillerbe csapó ármánykodása: természetfeletti hatalmát vetve be a közösség bomlasztására, miközben az egyre kimunkáltabb, önmagukból egyre többet mutató, és éppen ezért a történéseknek fajsúlyosabb tétet nyújtó karakterek egymásnak feszülései színesítik a tempósabb cselekményt.
Természetesen a horror kedvelői sem maradnak parlagon: a négy évad egyik legizgalmasabb jelenetét szállították a kreátorok, amikor Kenny élesben veti be a frissen orzott totemet, nagyon ügyesen építve fel a jelenetsorozatot, ahogy a harmadik évadhoz hasonlatosan csatoltak vissza az előzményekhez, és hoztak be egy nagyon érdekes rejtelmet az újfent egyre furcsábban viselkedő Fatima kapcsán. Másfelől tovább hízik a Hely misztikuma a frissen felfedett pokoli arcával, amikor a Könnyek tavánál felbukkanó könyörtelen gyilkosok az Ethan által odavezetett túlélők életére törnek, az őt kísérő Tabitha emlékezése tovább pörgetve a végeláthatatlannak tetsző, de annak elemeivel egyre szorosabb kapcsolatot kiépítő hajmeresztő spirált, miközben a Fromville-ben felbukkanó jelenések segítőszándéka fokozatosan megkérdőjeleződik a sátáni játszma közepette.
Ez feltétlenül már ízlés kérdése, de véleményem szerint az első óta nem szemlélhettünk ilyen feszült évadot, mint a negyedik etap agyon cliffhangerezett epizódjai, látszólag már a végkifejletnek alapozva meg, bár ez az írók fantáziáját látván egyre inkább kérdésessé válik, hogy vajon hol fog megállni az a feltartóztathatatlan őrület, amiről Lovecroft csupán álmodozhatott, de elméje képtelen volt azt felnyitni. Éppen ezért válik sajnálatossá, amikor olyan amatőr hibák csusszannak be a történésekbe - spoilert kerülve -, mint a totem csapda, Victor beszámolója, Boyd házának feldúlása… azaz, hogy nincs senki, aki elkezdené kapiskálni a nyilvánvaló dolgok mibenlétét, vagy legalább szemernyit gyanakvóan fordulna az események irányába, miszerint egy adott ideje bizony még jobban sántítanak a dolgok, mint bármikor a korábbiakban, miközben a mellékszálak egy része - de legalább már csak azok - visszacsatolnak a kiindulási pontra.
Az, hogy a karakterek egy pillanatra sem állnak meg gondolkodni, és csupán sodródnak az árral, úgy gondolom, hogy nem az írók gondatlanságának vagy felszínességének tudható be, hanem inkább a kényelmüknek: kihagyva azt az oltári nagy helyzetet, hogy a cselekményt még további feszültségbombákkal szórhatták volna meg, amennyiben a lakosok részéről felmerül egyfajta gyanakvás. A forgatókönyvírásban ezt hívják plot-drivennek, azaz a cselekmény és a karakterek teljesen szétszakadnak azzal, hogy utóbbiaknak elmaradoznak a természetes reakcióik, és a cselekményvezéreltség jegyében csupán bábfiguraként tologatják őket egyik jelenetből a másikba. És ez az a pont, ahol az apránként megnyíló és egyre inkább életszerűvé váló szereplők visszazuhannak a semmitmondó, együgyű mivoltukba, a felpörgetett tempó közepette sterilizálva a történet egyik magvát nyújtó hányatott sorsú szereplőket, egyben elveszve a jelenetek közötti narratív összekötőkapocs.
Pedig, ha ezen alapvető és elengedhetetlen írói kellékekkel éltek volna, akkor nem csupán ezeknek a szálaknak a feszültségdózisát tornászhatták volna magasabb volumenre, hanem ezzel párhuzamosan a karakterek életszerűségének kibontakozásával növelhették volna minden más történés lebilincselő hatását. Erre márpedig lett volna bőségesen idő, főleg ha megpiszkáljuk az utolsó előtti epizód cliffhangerét és szembe állítjuk ezt a nem túl impozáns befejező epizóddal, majd annak utolsó másodperceivel… akkor bizony érdemesebb lett volna utóbbit az ötödik felvonásra tolni, és inkább a filmes élmény felfokozásával - a korábban említett hiányosságok pótlásával - kitölteni a műsoridőt, hogy a csattanó beköszöntével már csak a stáblista legördültét szemlélhesse a közönség - egyben megnövelve a műszaki áruházak forgalmát, rögvest további szponzorokra lelve.
Nem lehet elmenni szó nélkül amellett sem, hogy igencsak alacsony költségvetésű - bazári - megoldásokkal éltek a végkifejlet egyes felfokozott jeleneteinél, amivel karöltve kiérződik egy erős írói kifáradás is, ahogy szereplőink már csupán vergődnek a cselekményben, ennek következményeképp az évad jelentős részében számos fejlődést elérő színészi játék is szétcsúszik és zuhan át abba az affektációba, melyet már számtalanszor szemlélhettünk az első két felvonás során, roppant kellemetlenül zökkentve ki örökösen közönségét ebből a hátborzongatóan félelmetes és örökösen újabb rémségeket tartogató misztikus világból.
Az pedig nem hiszem, hogy csak nekem bökné a csőrömet, hogy mi lett a gólemmel - vagy mégis lesz belőle valami a folytatásban és nem csupán űrkitöltő szerepe volt? Nem mellesleg felmerült egy időparadoxon is, ami persze még feloldást is nyerhet… már ha úgy lesz. De a továbbiak sorolása helyett, sokkal égetőbb kérdés, hogy továbbra sem nyert valós szerepet Victor apja, akiért Tabitha egy főcselekményszálat járt végig a második évad során, majd ismételte meg azt a folytatásban, amikor elhozta őt a Helyre, továbbra is szimplán egy kerülőutat bejáró, önmagába visszacsatoló időhúzásként funkcionálva a történetük, elvégre az eltelt 11 óra során 30-40 percet képernyőn töltött téblábolásával még csak meg sem karcolták, hogy mi lenne Henry szerepe ebben a sátáni küzdelemben: a közönség továbbra is milliónyi Ábelként üvöltve fel, hogy „De miééééért?!” Véleményem szerint Henry a kulcskarakter szerepéből már rég kifutott, jelenlegi szereposztásában inkább tudok elképzelni számára - mert ezek után az írók kénytelenek lesznek majd kezdeni vele valamit - egy önfeláldozó posztot, ahol a többiek majd az irhájukat menthetik neki köszönhetően.
Mindezek ellenére továbbra is tartom korábbi kijelentésem, mert bizony temérdek fejlődésen esett át a széria az eltelt évek során, bár jelenlegi hiányosságait szemlézve, ez inkább arról ad bizonyosságot, hogy honnan kellett felnőnie. A felnövés kérdés leglényegesebb része - visszautalva a Lost kreátoraihoz -, hogy a befejezésnek feltétlenül kerülnie kell majd a triviális válaszokat, legfőképp Fromville mibenlétével kapcsolatban. Márpedig a jelenlegi záróképsorok erősen magukba foglalják a már (khm!) nagyon jól ismert és csupán tízmillióknak csalódást keltő jó és gonosz küzdelmét; óhatatlanul is asszociálva korábbi munkásságuk kényszer szülte Jacob és a Férfi Feketében küzdelmére. És mivel másodjára megyek bele, hogy masszívan kiérezhető a végjátékra építkezés, ezért sebtében utána is néztem a dolognak: az MGM valóban bejelentette, hogy az ötödik évaddal lezárják a Fromville-ben ragadtak kálváriáját, ami nem csak a negyedik évadot, de az előzményeket is képes más - és ezúttal kissé negatív - megvilágításba helyezni… ha ez a fejlődés történet képes lesz a fináléra beérni, akkor kivételes tehetséggel altatták a közönséget, és nagyot fog szólni... de nem.
Végigszemléztük, hogy számos, nagyon erős fejlődése és egyre megkapóbb mivolta ellenére, továbbra is a B kategóriába lerántó bakikkal küszködik a From/Kiút sorozat, minek ellenére csak ismételni tudom önmagamat: a misztikus horror kedvelőinek ez egy kihagyhatatlan széria, amihez persze hozzá kell tenni, hogy a kijelentés azon a szérián kívül eső talapzaton nyugszik, miszerint roppant pórias a kínálat. Úgy gondolom, hogy mindenki másnak is érdemes egy próbát tenni vele, ha kedveli a természetfeletti rejtelmekkel teli történeteket, mert minden (temérdek) hibája ellenére is egy különleges darabnak számít.
Műfaj: misztikus horror
Műsoridő: 10 x 47-54 perc
Debütálás: 2026. április 19. (US - MGM+), április 20. (HU - HBO Max)
Rendező: Jack Bender, Alexandra La Roche, Jeff Renfroe, Brad Turner
Forgatókönyv: John Griffin, Jeff Pinkner
Főszereplők: Harold Perrineau, Catalina Sandino Moreno, David Alpay, Elizabeth Saunders, Ricky He, Scott McCord, Chloe Van Landschoot, Corteon Moore, Simon Webster, Pegah Ghafoori, Avery Konrad, Hannah Cheramy, A.J. Simmons, Nathan D. Simmons, Robert Joy
Zerko














